Digitális igehirdetés – 2021. január 31. vasárnap

Imádkozzunk: Mily csodálatos dolog, hogy Te vagy nekünk Istenünk. Köszönjük hívásodat, hogy mi, akik halljuk a harangszót és tudjuk, hogy vasárnap van, törekedhetünk és igyekezhetünk arra, hogy eljussunk a Te házadba, hogy halljuk a Te hangodat, hogy közösségünk legyen egymással, hogy közösségünk legyen Veled Uram. Vágyunk arra, hogy táplálja Szentlelked a mi szívünket Igéddel, és adjon nekünk útmutatást, hogy érteni tudjuk, mi a Te akaratod, mit kell nekünk cselekednünk, merre kell tovább mennünk, hogy ne tétovázzunk és ne álljunk értetlenül a világ dolgai előtt, hanem képesek legyünk lépésről - lépésre egyre közelebb lenni mindahhoz a célhoz, amit Te állítottál a mi életünkbe. Kérünk, adj erőt ahhoz, hogy teljesíthessük küldetésünket és feladatunkat, hiszen tudjuk, hogy nem lehet hiábavalóvá a mi életünk a földön. Szólj hozzánk Igéddel Lelked által, Krisztus érdeméért! Uram szólj, mert a szolgád hallja a Te hangodat! Ámen!

„Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róma 9,16)

Kötődés az igehelyhez: Ez a rövidke vers igen sokszor visszatérő ige, az én életemben. Emlékeket idéz fel az eddigi életemből, de emlékeket hoz elém a Gyülekezetünk történelméből is. Emlékeztet hitvalló ősökre, pl.: I. Rákóczi Györgyre (a bibliás fejedelemre), aki Gyülekezetünk mecénása volt. Aki számtalanszor olvasta ki a Bibliát, akinek a mély hite mellett egy ilyen rövid, de mégis megdöbbentően mély tartalmú igevers lett a jelmondata.
Ez a vers egyszerre tud üzenni és hallgatni, mert benne van az emberi és az Isteni látás is. Könnyű egyszerre végigolvasni, de egyben nehéz is utána megszólalni.

Először is, az ige tagadással kezdődik: „NEM". Gyermekkorunktól kezdve, ahogy csak emlékszünk, a legtöbbször ezt hallottuk: nem szabad, nem lehet, .... Ahogy felnőttünk, egyre világosabbak lettek számunkra a külső korlátok, amelyek egyszerre korlátoznak és védenek minket. Valójában fájdalmas élmény belegondolni és átélni, hogy miféle tilalmak rengetegében élünk. De talán még fájdalmasabb ez a „nem" akkor, amikor nemcsak kívül, hanem belül is megjelenik a „nem", talán ilyenformán, hogy: nem tudom, nem bírom, nem vagyok képes rá. Nemcsak kívül, hanem belül is körülvesznek a korlátaink, melyektől menekülnénk, keresnénk a kiutat, a vélt igazságot.
Sokszor ebben az őrlődésben szeretnénk tenni és tenni, de megfékezni magunkat már ritkán sikerül.... Ebben a nagy tenni akarásunkban azt gondoljuk, hogy mindent a saját erőnkből érünk el, és mindent megtehetünk, hiszen képesek vagyunk elérni céljainkat. Törekszünk és igyekszünk, hogy jobb, szebb és élhetőbb legyen a világ.
Törekszünk, hogy a saját személyes sorsunkban is szebb és könnyebb életünk legyen, nekünk és utódainknak - legalább egy kicsit jobb - mint elődeinknek volt. Vágyunk rá, hogy jobb, kedvesebb és elfogadottabb, elismertebb emberek legyünk, az emberek és az Isten előtt. Erről szól a mindenkori emberi gondolkodás: megmérettetésekről, teljesítményekről, elismerésekről és győzelmekről.
Erre Isten azt mondja: Nem. Mert a sikerek közepette nem számolunk vele, hogy az Isten vissza fog jönni és számon kér. Rákérdez, hogy mit tettél azzal, amiket neked megadtam, teljesítetted-e azt, amiket reád bíztam?
Aki csak magára gondol, az képtelen az Istenre figyelni. Akinek minden idejét leköti önmaga megvalósítása, az észre sem veszi az Isten szeretetét. Nem látja meg a sikerekben, hogy az Isten szeretete öleli körül, cselekszik rajta keresztül és mozgatja őt is. De hát, miért nem látják meg sokan a világ és az ember dolgaiban az Istent? Mert, a válasz nem az emberi oldalon van. Nehéz elfogadni azt, hogy az Isten kegyelmével kezdődik minden. Nehéz belátni azt is, hogy egyáltalán meg tudjunk mozdulni, már az Isten kegyelme kell.
Ha ezt nem hisszük el, könnyen megfogalmazódik bennünk az a lemondás, hogy „nem érdemes". Ilyenkor, a hívő ember is gyakran elfelejti az apostoli bátorítást: „Ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban vagyunk, minthogy irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el" (2Korinthus 4,1). Vagyis, a hívő ember is eljuthat addig a kísértésig, hogy elcsügged. Ekkor tud igazán fájni az a „nem", az a „nem azé, .... ", ami szembesít a cselekedeteinkkel és olykor kijózanítóan arcon vág. Pedig, mi mindent megtettünk! De valóban mindent megtettünk?

„Nem azé, ki akarja..." Tulajdonképpen miről beszél az apostol? Mi ennek a mondatnak a tárgya? Mi az, ami nem azé, aki akarja? Talán valami igazságról, vagy valami örökérvényű igazról szól? Szoktuk mondani, amikor végre beteljesül az, amit akarunk: van igazság. Majd gyorsan rájövünk, hogy a vélt igazságunk, csak bizonyos keretek között érvényes. Majd keresünk valami mást, ami igaz lehet: van barátság, van szerelem, van öröm, van szeretet; - ezek mind vannak, és de jó, hogy vannak! De idővel megtapasztaljuk, hogy ezek sem tökéletesek, nemmaradandóak, nem végérvényesek. Akkor, erről sem szólhat az igevers; mert a hamis, a múlandó nem lehet az Istené.
Azt mondja az Ige: „nem azé, aki akarja". Ezt nekünk, akik figyelünk az Isten szavára, akik olvassuk a Bibliát, legalább nekünk tudnunk kell, értenünk kell, mert a kegyelem, az Isten ajándéka. Az volt ez akkor is, amikor imádkoztunk és könnyek között kerestük a megtérés útját. Emlékszel még rá?
Újra és újra felvetődik a kérdés: ha az Isten szereti az embert, akkor miért nem könyörül meg rögtön mindenkin?
A válasz pedig az, hogy ami kegyelemből van, azt nem lehet kikényszeríteni! Nem mi döntjük el és nem befolyásolhatjuk, hogy az Isten kinek kegyelmezzen meg, és kinek nem. Emlékezzünk a fazekas példájára: az agyag nem szólhat vissza a fazekasnak, hogy abból az anyagból mit készítsen. Azt a fazekas dönti el.Pál, a 9-11. fejezetekben végig népének, Izráelnek, és ehhez kapcsolódóan a pogányok üdvösségének lehetőségéről beszél: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz" (Róma 10,9). Tehát, az igevers az üdvösség kérdésével kapcsolatban fogalmazódik meg. Nem azé az üdvösség, akik erőlködik! Az üdvösséget, ajándékba kapjuk ezt Istentől!
Még egyszerűbben fogalmazva, az üdvösség nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Ezt pedig csak hittel tudjuk megragadni, mert Krisztusban vagyunk kiválasztottak, és mindazt, amit Krisztusban kapunk, hittel tudjuk elfogadni. Éppen ezért, nem dicsekedhetünk, mert mindaz, amink van, az kegyelemből van, Krisztus által.
Nincs annál szomorúbb látvány, mint az öntelt hívő. Amikor dicsekszik, és újra és újra azt hajtogatja, hogy én.
Én megtértem, én ezt tettem, az én hitem, és a hangsúly újra és újra, az énen van. Nem tud eljutni odáig, hogy mindene ami van, azt ajándékba kapta az Istentől. Ne felejtsd el, mert az Apostol figyelmeztet, aki áll, vigyázzék, hogy el ne essen! Nem tudod mi lesz holnap, nem tudod, milyen próbák jönnek rád, és hogyan fogsz elbukni. Majd akkor is fogod-e mondani, hogy én elbuktam? Ilyenkor szereti az ember áthárítani: az Isten a felelős érte.
NEM! A bűneidért te vagy a felelős. Azért, neked kell számot adni. A kegyelem, hogy egyáltalán létezünk és nyitottak vagyunk az Isten igéjére, hogy az Isten igéje formál minket, ez az, ami nem rajtunk múlik! Ez, az Isten csodálatos ajándéka. Ezt tudnunk kell! Mert hangunk az a hangunk, és halljuk egymást. De a titok: Isten hallja a szíved hangját.

„Nem azé, aki fut". Az Apostol lebecsüli a futást? Pedig más helyeken megfogalmazott tanításaiban, a futásnak és az akarásnak nagy fontosságot tulajdonít. Csak egy példát említek: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam..." (2Timóteus 4,7) Tehát, igen nagy tekintélye van a Bibliában ennek a felszólításnak, hogy akarjunk és fussunk. Maga Pál is fut; - a testvéreit is felszólítja a hit pályáján történő futásra, a célba érkezés fontosságára, hogy koszorút és jutalmat kaphassanak a végén. Akkor ez nem ellentmondás?
Bűnbánatot tartva kimondjuk: a mi futásunk mindezek ellenére sokszor karrier-futás, vagy a bajok és a halál elől való futás, az élvezetekért való futás; a csúcsokra, a látványos győzelmek felé. Mi mindig a csúcsok felé akarunk futni, és azt hisszük, hogy az „igazi", az valahol fent van, a csúcson. Ez az igevers, éppen a már kiemelt „nem" szavával („nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut") mond nemet, erre a gondolkozásra. Isten egy kicsi gyermekben, egy istállóban, egy názáreti ácsmesterben jelent meg. Isten nem a csúcsokon, hanem lent a mélységekben mutatta meg, az „üdvösség" kibontakozásának lehetőségét. A ma emberének legnagyobb nyomorúsága - a nyugati jóléti társadalmakban különösképpen -, hogy ezt, az „igazit" mindig fent, látványos csúcsokon keresi, ahonnan nagyot lehet zuhanni. Ebben a nagy zuhanásban érkezünk el ennek az Igének a mélységéig. A mi futásunk legfeljebb egy időleges eredményhez elégséges, de nem az üdvösség megtapasztalásához.
Mindezt, csak olyan akarás és futás közben tapasztaljuk meg, amikor nemcsak magunkért futunk, vagyis nemcsak saját, önző érdekeinkről van szó, hanem mindig valami másról, Valaki másról, valami többről, mégpedig a mennyei többletről: Jézus Krisztus követéséről! Őrá figyelve, Őt követve (futva), az Ő dicsőségét akarva tapasztaljuk meg a könyörülő Isten minket megelőző irgalmát. Ez az irgalom aztán kiegészíti a fogyatékosságunkat, és megajándékoz múlandó igazság helyett, az örök „igazival". Az Ővele való futás közben éljük át azt, hogy az „igazi", az „üdvösség" nem az emberi erőlködés gyümölcse, hanem mindenestül ajándék.
Tehát miközben futunk, egyszerre csak eltölti az életünket: hogy nem én, hanem Ő; - nem én, hanem az Isten; - nem én, hanem Jézus Krisztus. Ezt átélve valóban lecsendesedik az akarás, a futás, és az ember boldogan veszi ezt az ajándékot Istentől. Ez a szentség lényege: nem én, hanem a könyörülő Isten.
Ne feledjük a lelki üzenetet: kegyelemből van üdvösségetek, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. (Ef 2,8) Mert az Isten nem „tartozik" nekünk, még az élettel sem!

Jézus tudta, és teljes bizalommal ráhagyatkozott, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
Ő nem „akart". Nem mondta, ahogy mi sokszor: de hát én csak jót akarok! Hanem minden akaratát elengedte, és letette az Atya kezébe. Azon a Gecsemáné-kerti éjszakán, keserves gyötrődéssel, de kimondta: Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd Atyám!
Ő nem futott. Hagyta Istent futni. Az Atyát engedte haladni, munkálkodni - teljes bizalommal - a világ megváltásán. Minden saját erejét elengedett, hogy Isten ereje törhessen utat a felvállalt emberi gyengeségén. Ismerte ennek igazságát: „Mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz."
Csak az Ő halálából lehetett feltámadás és örök élet mindnyájunknak.
Gondoljunk Jézusra a mindennapjainkban, mikor annyira akarunk és futunk, és csalatkozunk akarásainkban, és megfáradunk futásunkban, amikor nem ismerjük el és nem merjük hinni Isten könyörületének erejét az életünkben. Engedjük, hogy megmutassa nekünk az Ő akaratát. Engedjük vezetni magunkat teljes bizalommal, hogy Lelke által Ő futhasson bennünk, hogy megérkezhessünk mi is az Ő teljes kegyelmébe.

Ámen.

/NR/