Sokféle történetet és emberi sorsot mutatott be idén is az Ars Sacra Filmfesztivál kínálata. Aki lemaradt volna a vetítésekről, annak most szeptember 21. és 27. között lehetősége van arra, hogy ingyen, online tekintse meg az alkotások többségét – nem pusztán a díjazottak, de a többi versenyfilm közül is válogatva. Hogy senki ne vesszen el a bőség zavarában, cikkünkben három olyan dokumentumfilmet ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek mind arról szólnak, hogyan élik meg mindennapos küzdelmeiket azok a hátrányos helyzetű emberek, akiknek kilátástalanságuk közepette még vágyakozni is meg kellett tanulniuk.

Csak családról ne
Az igazi kilátástalanság nem ott kezdődik, amikor esélyed sincsen megvalósítani az álmaidat, hanem ott, hogy egyáltalán nincsenek is álmaid. Ez a gondolat juthat eszünkbe Kis Anna Csak családról ne című dokumentumfilmjéről, amely az Ars Sacra megosztott díján (rövid dokumentumfilm) túl a VI. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) fődíját is elnyerte a magyar alkotások közül. Főszereplői egy dél-alföldi szakképző iskola nehéz sorsú diákjai és tanárai, akiknek mindennap szembesülniük kell azzal, hogy motivációk és célok nélkül nem tudnak egyről a kettőre jutni.

Egy nap neves tréner érkezik a tanárok segítségére. Felkészíti őket arra, hogy egy többhetes önismereti tréninget tarthassanak a diákjaiknak, amelynek vezetőit a tanárok maguk közül választják ki – néhányuk vonakodva vállalja el. A 15 és 21 év közötti diákok többsége azért vesz részt a tréningen, mert így nem kell bejárniuk a délelőtti tanórákra. Van azért, akiben a kíváncsiság is megmozdul, páran talán a szívük mélyén reménykednek is abban, hogy valami hasznát látják majd A tréning azonban rengeteg küszködéssel és kudarcélménnyel kezdődik, és sokak számára kérdéses, van-e így értelme folytatni.

A tanárok maguk is küzdenek azért, hogy ne veszítsék el a saját motivációikat, hiszen se a diákoktól, se a szakmától nem kapnak elismerést: „Deviáns gyerekekkel foglalkozom, és azt gondolják, hogy pont olyan deviáns vagyok én is. Ez egyértelmű. Véka alá sem rejtik, hogy ezt gondolják” – fogalmazott a dokumentumfilmben az igazgatónő. Megismerjük a tréninget tartó pedagógusok hátterét és személyes problémáit, ami rámutat arra, hogy itt diák és tanár kölcsönös tanulási folyamatban vesz részt. Felkészítésük során a tanárok maguk is kipróbálnak néhány önismereti játékot, amelyek szívszorító eredményekhez vezetnek.

Menet közben betekintést kapunk a diákok terhelt családi hátterébe és múltjába: tizenévesen szülővé válás, ital, drog, prostitúció, öngyilkossági kísérletek kerülnek elő szűkszavú utalások formájában. Az életükből kilépő szülők és a nem ismert testvérek világa ez. A fiatalok nem szeretnek, nem is nagyon tudnak minderről beszélni, a film címe is erre utal: csak a családról ne kérdezzék őket! Ám ahogyan jobban megismerik egymás történeteit, úgy fedezik fel egymásban a sorstársat. Egyikük a tréning végén ki is mondja: „Jó volt tudni, hogy mindannyian egy cipőben járunk.” Így talán kevésbé is szorít az a cipő.

Végül a többség hasznosnak érezte a tréninget. Volt, aki szívesen folytatta is volna. Happy endről mégsem beszélhetünk: egyrészt ez a pár alkalom önmagában még nem volt képes csodát tenni, másrészt a diákok tervei sem ígértek sok jót: volt, aki a francia idegenlégióba vágyott, más pedig visszamenne Svájcba áruba bocsátani magát. A befejezés felemás érzéseket kelt: egyrészt a diákok megtanulták, hogyan merítsenek erőt a sorsközösségből, másrészt viszont még mindig nem tudják, mihez is kellene ez az erő. A stáblistánál pedig következik a hidegzuhany: egyikük meg sem élte már a film elkészültét.

Egy utcazenész karácsonya
„Elmondom neked azt, hogy csak szenvedünk” – mondja Endre, az utcazenész, aki mindennapi betevőjét gitározással és énekléssel keresi meg. Chilton Flóra Egy utcazenész karácsonya című dokumentumfilmjének főszereplője nem iszik, nem dohányzik, munkásszállón lakik, mégsem lát kiutat nehéz helyzetéből, mert amit megkeres, azt a megélhetésére el is költi. Gyerekei nevelőszülőkhöz kerültek, és csak ritkán tudja meglátogatni őket, mert nagyon nehezen jön össze a vonatjegyre való. Nemcsak ők hiányoznak neki, de nyolc évvel ezelőtt meghalt édesanyja is.

Endre tizenöt évvel ezelőtt jött Tiszaadonyból Budapestre, és édesanyja halála óta már nem is vágyik haza szülőfalujába. Amikor először látjuk őt a filmben, éppen lehajtott fejjel imádkozik. Tekintete mindig tiszta és ragyogó, énekhangja erőteljes és szívből fakadó, ujjai hibátlanul pengetik a gitárhúrokat. Rendíthetetlenül zenél az Örs vezér tere aluljárójában, tereken, vagy amerre sorsa veti. A dokumentumfilm egy napját kíséri végig karácsony idején, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben elmerüljünk Endre magányában, aki ilyenkor érzi leginkább egyedül magát. Számára a karácsony nem más, mint zene és magány.

„Most arra várok, hogy Isten segedelmével valaki felkaroljon, és onnantól kezdve megpróbálom megalapozni az életemet” – fogalmazza meg a kamerának legfőbb vágyát. Bár ez a dokumentumfilmből nem derül ki, Endre történetének utánaolvasva kiderült, hogy voltak, akik megsegítették: miután az Északi Támpont Egyesület munkatársai megírták a bajba jutott zenész történetét a közösségi médiában, a posztot elolvasva két nő úgy döntött, összedobja a pénzt egy új hangszerre, egy hangszerbolt tulajdonosa pedig jelentős kedvezményt adott nekik. Talán a film hatására mások is lépni fognak. Addig marad a zene.

Kitörés
A roma származású Tóth Andrea életének pozitív fordulatáról mesél R. Nagy Csilla Kitörés című dokumentumfilmje. A háromgyermekes, családos édesanya, Andrea hat évig takarítónőként dolgozott a Miskolc-Gömöri pályaudvaron. Ő azonban nem elégedett meg ezzel, tovább akart tanulni. Munka mellett, család mellett érzett még annyi energiát magában, hogy levelező tagozaton elvégezze a gimnáziumot, majd pótfelvételizzen a Miskolci Egyetemre. „Sokszor gondoltam azt, hogy nem megy az, hogy miután végeztem a munkával, még iskolába járjak három órától este nyolcig. De akartam valamit” – meséli.

Első perctől kezdve segíteni akart az olyan sorsúakon, mint ő, így ébredt rá arra, hogy ezzel szeretne foglalkozni. A szociális munkás szakot választotta, hiszen nem tudta volna magát máshol elképzelni. Látva eltökéltségét akkori főnöke is támogatta őt abban, hogy elvégezhesse az egyetemet. Nagy támasza volt még Andreának a Bódva-völgyi Közéleti Roma Nők Egyesülete, ahová lejárt önkéntesként. „Ez csak motivált abban, hogy ne hagyjam abba. Nehéz volt, nem volt könnyű, de ha van támogatás, és nem visszahúznak, hanem előretolnak, akkor az mindig segítség” – mondja hálásan.

Már egy éve a Miskolci Görögkatolikus Roma Szakkollégiumban dolgozik főállásban, ahol előtte ő maga is külsős szakkollégista volt. Nagyon örült neki, hogy felkérték erre a munkára. „Úgy érzem, az a szerepem, hogy a hallgatók a kollégiumban is azt érezzék, hogy van velük valaki” – foglalja össze munkája lényegét. „A beszélgetések során nem csak ők nyílnak meg. A bizalomhoz nekem is adni kell valamit magamból.” Másodállásban pedig egy önkormányzati projekt keretében segít másoknak. Ennek során célokat kell meghatározniuk a mélyszegénységben élő romák számára, majd támogatni őket ezeknek az elérésében.

Ez utóbbit nagyon nehéz feladatnak látja. „Nem nulláról indulunk, hanem mínusz ötről.” Sokszor gondolt arra, hogy letegye ezt a megbízását, de nem tudná megtenni, mert számítanak rá. Amikor hazamegy, az ottani körülményeket látva sokszor tehetetlennek érzi magát, a roma szakkollégiumban dolgozva viszont visszakapja az erejét. „Olyan ez, mint két végpont. Egyik helyen a kilátástalanság, a másikon a cél” – foglalja össze mindazt, amit ezzel kapcsolatban érzett és megtapasztalt. „De más lehetőség nincs a kitörésre a mélyszegénységből és a szegregációból. Csak a tanulás.”


Mindhárom dokumentumfilm ingyen elérhető online 2020. szeptember 27-ig ide kattintva!

Barna Bálint
Képek: V. Ars Sacra Filmfesztivál