Az esték a legrosszabbak, a cellában elalvás előtt mindenki a családjára gondol. Hogy érezheti magát a börtönbe zárt apa, ha rossz példát mutatott a gyerekeinek, és nincs is jelen, hogy igazgassa a családja életét? De miért is engedné el a lehetőséget, hogy nevelje őket, amikor apára van szükségük? Mégis hogyan tegye, ha a tekintélye csorbult a szemükben? Mit jelent kapcsolódni most, amikor erre néhány levél vagy telefon és az otthonosnak egyáltalán nem mondható beszélő keretei között adódik csak lehetőség? Ennyi év elteltével hazavárja őt még egyáltalán valaki? Visky Ábel bekopogtatott a börtönök ajtaján, hogy felvegye a kapcsolatot azokkal az apákkal, akiket ilyen és hasonló kérdések nyomasztanak.

A rendezőnek a balassagyarmati börtönben tartott mesekör keltette fel először az érdeklődését. Arról olvasott, hogy szakemberek vezetésével fogva tartott családapák saját történeteiket feldolgozva meséket írnak, és karácsonykor elő is adják azokat a gyermekeiknek. Amikor pár nappal később láthatott egy ilyen előadást, elmondása szerint megragadta a játék felszabadító ereje. „A komoly bűnözők arcán gyermeki felszabadultság tükröződött, ez pedig kontrasztban volt éles arcvonásaikkal. Ennél is megragadóbb volt a családtagjaik reakciója. Úgy tűnt, ezek a gyerekek most először látják ennyire felszabadultan játszani a saját apjukat.”

A fiatal rendező szeretett volna valami hasonló folyamatot megörökíteni. Az érdekelte, vajon a fikció világa valóban képes-e a valóságban is jótékonyan hatni ezekre a törékeny és páratlanul értékes emberi kapcsolatokra. Elhatározta, hogy felveszi a kapcsolatot börtönbüntetésüket töltő családapákkal, ekkor látogatott el több büntetés-végrehajtási intézetbe is, hogy beszélgessen a fogvatartottakkal. Megkérdezte tőlük, szerintük milyen mesehős lenne szívesen a gyermekük, és ahogy beszélgettek, körvonalazódott néhány történet, amelyet félig-meddig animációs eszközökkel filmre vihettek, saját kezűleg közreműködve a díszlet elkészítésében is. Izgalmas kísérlet vette ezzel kezdetét: a kamerák előtt bontakozott ki három család története, ahogy a mese megírásától eljutnak a közös forgatás páratlan szabadsággal járó élményéig és aztán a saját meséjük viszontlátásáig. Közben abba is bepillantást nyerhetünk, vajon a fikció világában létrejött találkozás a való életben is gyógyítólag hat-e az emberi kapcsolatokra – beleértve a szülő-gyermek kapcsolatot és a párkapcsolati dinamikát is.

„Én nehezebben vállalom a magam sérülékenységét, ezért szeretek olyan történetek közelében lenni, ahol mindez nem rejthető el. Számomra megtisztelő, ahogy ezek az emberek megnyíltak, amit fontos volt nemcsak megélni, de megmutatni is. Szeretném, ha közöm lenne ezekhez a történetekhez, szeretném őket megérinteni és érintve lenni általuk. Éppen ezért volt kihívás, hogy ne váljon leereszkedő gesztussá a közeledésem, mint aki jövök az értelmiségi attitűdömmel. Valódi, hiteles találkozásokat szerettem volna rögzíteni, amelyekben benne vagyok, mégsem rólam szólnak” – vallott az alkotás folyamatáról Visky Ábel.

Bár ez az első egész estés filmje, a vállalkozás esetében nem példa nélküli, forgatott már rövidfilmeket hajléktalanokkal, értelmi sérültekkel is. Ezúttal az motiválta, hogy a gyerekek apaélményhez jussanak – árulta el. A közös nyelv, amit megtaláltak, a játék és a kreativitás szabadsága áthidalta a köztük lévő távolságot – azonos térbe, azonos időben hozta össze őket, aminek született egy kézzelfogható eredménye is: az időtlenség világába zárt mesefilm.

Azt mondják, statisztikailag esélyesebb, hogy a fogvatartott és családja között a hosszú börtönévek alatt megszakad a kapcsolat. Ezért jelentős minden olyan vállalkozás, amely közelebb hozza az érintetteket egymáshoz, önmagukhoz, akár Istenhez is – legyen az meseterápia, börtönszínház vagy börtönlelkészi szolgálat. Ahogy Visky Ábel filmjéből is kiderül: az igazságszolgáltatás nem csak egy embert büntet. Nemcsak a fogvatartott veszíti el a családját, hanem az anya és a gyerekek is elveszítik a férjet, az apjukat. 

„Nehéz és feloldhatatlan kérdés, hogy én miért születtem olyan családba, hogy a rácsnak ezen az oldalán vagyok, ők meg a másikon” – ismeri el a rendező is. Egyvalamit azonban hozzá tudott tenni ezeknek a családoknak az életéhez: megadta nekik a jogot, hogy ne csak róluk készüljön film, hanem velük. Hogy ne mások beszéljenek róluk, nélkülük, hanem ők mesélhessék el a saját történetüket. Megadta a felhatalmazást, hogy álmodhassanak egy jobb végkifejletről. Ezzel pedig lehetőséget adott számukra a „mi” megélésére is.

Vajon mi kell ahhoz, hogy egy család élete a valóságban is jóra forduljon? Látunk egy családot, ahol a fiúk bíznak az apjuk szabadulásában és változásában. Gyönyörű visszafogadási rítusnak lehetünk tanúi az apa börtönből szabadulásának hajnalán a szőrzet és az izmok mustrájával, birkózással, női pofonokkal. Kell-e ennél több bizonyíték, ami a szabad apa értékessége mellett szól?

Az emberi igazságszolgáltatásban a büntetés a szabadság megvonása, korlátozása. Ez azonban csak a potenciálisan elkövethető bűnök ártalmának csökkentésére elég. A szeretet az, ami nemcsak kifizeti annak az árát, ami elveszett, hanem annál többet is ad: a bűnöst és az áldozatokat, sőt, az ítélőbírákat is helyreállítja. Csak a szeretet az a hatalom, amely képes újjáteremteni az emberi szívet. Visky Ábel filmje különös megvilágításba helyezi a tényt, hogy ránk ez a szabadulástörténet bízatott.


 

Visky Ábel Mesék a zárkából című dokumentumfilmjét március 3-án, szerdán délután 15.45-től vetítik a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon. A film március 10-ig tekinthető meg online. Bővebb információ: itt.