Hogyan értékeli az elmúlt fél évet, mennyire sikerült az egyházkerület ügyeit sínre tenni?

Azt ígértem, hogy először meghallgatom azokat, akik megválasztottak, és utána együtt hozunk döntéseket arról, hogy mi az, ami jól működik, és ezért nem szabad elrontani, és mi az, amin változtatni kell. Épp ennek a fázisnak a vége felé járunk: a zsinati testületekkel épp úgy, mint az egyházkerületiekkel többször is meghallgattuk azokat, akiknek a legfontosabb a szava egy-egy ügyben. A Zsinaton megkezdődött a törvényeink felülvizsgálata, hogy kiderüljön, mi az, ami inkább akadályozza az Isten országa ügyét, minthogy segíti. Ezeken változtatni kell. Nemzetközi tekintélyű jogi szakembereket sikerült bevonni az egyház jogi ügyeinek az alakításába, például a legfelsőbb bíróság korábbi elnökét. Dolgozunk a Zsinati Hivatal és az országos szervezeti rendszer átalakításán is, hogy az eddigieknél hatékonyabban tudjon működni.

A dunamelléki esperesi kollégiummal pedig folyamatosan tekintjük át az egyház életét, megvitatva, hogy mit és hogyan kell alakítanunk. A két legfontosabb ügyünk a Baranya-program, valamint a lelkipásztori és a hitoktatói egzisztencia megerősítése.

Elengedés és megújulás Baranyában
A strukturális, hivatásbeli, gazdasági és missziós vonatkozásokkal bíró Baranya-program mélyen húzódó sebeket orvosolhat, és megújulást hozhat az egyházmegye és az ott élők számára egyaránt. Arról, hogy hogyan lett egy konfliktusból összefogás, és miért érez felelősséget a református egyház nemcsak a peremvidéken, hanem országszerte, még idén tavasszal beszélt portálunknak Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. 

Utóbbival kapcsolatban milyen lépések várhatók?

A hitoktatók anyagi megbecsülése az egyik legfontosabb, ez teszi lehetővé, hogy a hitoktatás ne lelkészi fizetéskiegészítés céljából történjen még akkor sem, ha a lelkész a hitoktató. Ez hivatás, és ahhoz, hogy a gyülekezeti lelkész munkatársa tudjon lenni a hitoktató, szükséges, hogy önálló egzisztenciaként is megálljon. Legyen legalább annyi jövedelme, hogy az második keresetként egy család megélhetésében megfelelő mértékben ott legyen. Szeptember 1-től pozitív változások várhatók e tekintetben. Fontos a hitoktatók képzése és továbbképzése is. Szeretnénk összehangolni a sokféle képzést, erősíteni a missziói lelkületet és nemcsak szakmai anyagokkal, hanem közös a felkészüléssel is segítenénk a munkájukat.

A lelkészképzés kérdésével is foglalkozik egy munkacsoport, egyházkerületi lelkészek és teológiai professzorok vállalták, hogy kidolgozzák megújítási javaslataikat.

Úgy hírlik, Ön sokat dolgozik és sokat is követel a munkatársaitól. Elégedett a változások ütemével?

A munka lassabban megy, mint ahogy szeretném, viszont gyorsabban, mint ahogy szokott menni. Elfogadom ezt a ritmust, mert sokkal fontosabb, hogy azok, akiket érintenek ezek a változások, értsék, elfogadják és szeressék őket, mint az, hogy bármit is gyorsan végrehajtsunk. Csak így lesz hatékony a megvalósítás is. Az érintettek támogatása nélkül hiába jó az intézkedés, előbb-utóbb homokba fut.

Bízom benne, hogy érzik a személyes figyelmet azok, akik úgy érezték, eddig talán kevesebb figyelemmel fordultunk feléjük. Ők általában azok, akik kifelé mennek a szolgálatból. Akár azért, mert egy életkrízis miatt elhagyják a lelkészi szolgálatot, akár azért, mert már letették a szolgálat aktív részét. Nagyon hálás vagyok a Református Lelkészi Nyugdíjintézetnek, hogy úgy gazdálkodtak az elmúlt években, hogy átlagosan 10, de a nyugdíjak nagy részénél 15 százalékos nyugdíjemelést tudtunk végrehajtani.

Az egyik legfőbb cél, amit korábban megfogalmazott, a missziói stratégia kidolgozása. Melyek ennek a főbb pontjai?

Az, hogy intézményeink alapvetően állami finanszírozásúak, biztosítják azok anyagi stabilitását, s bizonyos mértékben a gyülekezeteket is erősítik. De hadd közelítsem meg ezt a kérdést máshonnan! Iskoláinkon, szociális intézményeinken, romaügyi projektjeinken, táboroztatási programjainkon keresztül a református egyházban napi, heti több mint százezer találkozásunk van olyan emberekkel, akiket megszólíthatunk az evangéliummal, és akik egyébként nem jönnek be soha a templomba. Nem társadalmi csoportokról beszélek, hanem hús-vér emberekről. Arról a gyerekről, akit, azt sem tudja, hogy miért, de református hittanra írattak be – a hittantanár és közte ez missziói lehetőség. Ugyanez igaz az idősotthonokra, a tábori püspökségre, a börtönlelkészségre és különösen a kórházlelkészségre. Számomra ezek a találkozások a misszió stratégiai pontjai. Ezeket meg kell erősíteni elsősorban lelkületében és tartalmában. Fontos, hogy aki a szolgálatot végzi, érezze, hogy ő most az evangéliumot viszi az emberekhez, és ezzel a legfontosabb dolgot teszi akkor is, ha hitoktató valahol egy kis faluban.

A másik sarkalatos kérdés, hogy mindebből miként származik a gyülekezetek megerősödése. Ne úgy tekintsünk erre, hogy ha a gyülekezetnek van egy idősotthona, akkor abból is csurran-cseppen valami a közösség számára, vagy ha van egy iskolája, az egyházi alkalmazottakkal együtt már nem fog elfogyni a gyülekezet. Ezek egyébként fontos szempontok, de még fontosabb a keresztyén élet egyik legfőbb sajátossága: a közösségi élet. Ez a 21. században még inkább fölértékelődik, hiszen korábban megvoltak ennek a színterei egy faluközösségben, de még a városban is, mára azonban ezek nagyrészt eltűntek. Közösségeinket folyamatosan újra kell teremteni, mert maguktól nem maradnak meg, vagy ha mégis, egyre lassul a növekedés. A protestáns értelmiség számára eközben az jelenti a kísértést, hogy csak úgy, „lélekben és igazságban”, otthon ápolja a hitét, tartózkodóan, távol a gyülekezettől. A missziói stratégia másik sarkalatos pontja tehát ennek a két világnak az összekapcsolása: azoké az embereké, akiket elérünk a társadalomban vállalt szolgálatunkkal, és azoké, akik őrzik és gyakorolják a hitet a gyülekezeteinkben. Ehhez az intézményrendszerünkben, a finanszírozásunkban, a jogi szabályozásunkban is változásokra van szükség, de leginkább a szemléletünkben. A szó legjobb értelmében próbáljuk úgy megnyerni az egyházhoz valamilyen mértékben kapcsolódó embereket, hogy bevonzzuk őket az egyház világába, és ez a gyülekezeteinket is erősíti.

Az egyházban fontos, hogy szabadon munkálkodhasson Isten Lelke, a jól működő hivatali struktúra pedig ideális esetben az erőforrások adekvát felhasználását segíti azzal a céllal, hogy Isten munkája kibontakozhasson az embereken keresztül. Találkoznak az alulról jövő kezdeményezések és a felülről induló szándékok?

Úgy látom, van bölcsesség azokban, akik önállóan kezdeményeznek és csinálnak dolgokat, mert szövetségesnek tekintik az egyházvezetést, nem pedig olyannak, aki úgy akarja őket becsatornázni, hogy egyúttal a szárnyaikat nyesegeti. Nagyon pozitív élményem például a Bárka tábor. Ez szép vállalkozása egyházunknak: több mint ezer olyan gyerekkel törődünk nap mint nap, és nem csak a táborok idején, akiknek nincsenek szülei, nevelőszülői hálózatban léteznek, vagy éppen leszakadó településeken élnek kisgyermekként súlyos gondokkal, terhekkel. Az ő felkarolásuk az egyik legszebb dolog, amit tehetünk. A táboroztató csapat munkájába nem szólunk bele egyházvezetői szinten, ők viszont odahívnak bennünket, hogy nézzük meg, milyen jól működik ez a kezdeményezés, és tegyük bele azt a segítséget, ami által fennmaradhat a tábor a jövőben is.

Mennyire sikerül időt szakítani a tervezett gyülekezetlátogatásokra?

Minden alkalmat igyekszem megragadni a gyülekezetek látogatására. Sorra jönnek a beiktatások, presbiteri találkozók, és amikor úgy éreztem, rám van szükség, mert konfliktushelyzet alakult ki a lelkész és a presbitérium, vagy a lelkész és az egyházvezetés között, akkor is én mentem oda látogatóba, nem „berendeltem” az érintetteket. Az a tapasztalatom, hogy a jó szóra meg a lelki megközelítésre ki vannak éhezve az emberek. Eleinte azt várják, hogy a püspök mondja ki, mi következik: föloszlatás, áthelyezés, fegyelmi vagy bírósági tárgyalás, meg hogy honnan lesz pénz… És akkor kiderül, hogy nem ez az első lépés, hanem az, hogy nézzünk egymás szemébe és kulcsoljuk össze a kezünket. Elsősorban ezt a lelki útmutatást, tájékoztatást, segítséget várják inkább azok, akik bajban vannak. Az ünnepségeken pedig egy püspöknek megvan az a privilégiuma, hogy általában teli templomokba látogathat el. Jó találkozni az emberekkel, bízom benne, hogy ez kölcsönös.

Most, hogy kicsit jobban belelát az itt élő közösségek életébe, a gyülekezetlátogatások és az esperesekkel való együttműködés során mi az, amit kifejezetten dunamelléki sajátosságnak lát?

Az elmúlt években püspök elődömmel heti vagy akár napi kapcsolatban voltam, így jól megismertem a dunamelléki ügyeket. Sok váratlan meglepetés nem ért, amiért nagyon hálás vagyok neki, és Bogárdi Szabó István azóta is folyamatosan kínálja nekem a baráti segítségét, amiért meg még hálásabb vagyok. Hogy mi dunamelléki sajátosság, ahhoz még jobban meg kell ismernem a többi egyházkerületet. Van bizonyos dunamelléki öntudat, ami abból következik, hogy nekünk is vannak ugyan nagyon nehéz helyzetben lévő gyülekezeteink és régióink, itt elsősorban a peremvidékekre gondolok, de a főváros és a gazdaságilag fejlődő térségek adnak egyfajta biztonságérzetet, s azt az öntudatot, hogy itt lehet építkezni, itt szükség van az egyházra. Azért én felhívom a lelkipásztoraink és az espereseink figyelmét, hogy akik ide beköltöznek, ők a tiszántúliak és a tiszáninneniek, és úgy kell őket fogadni.

Korábban említette, hogy fontosnak tartja, hogy a lelkipásztorok rendelkezésére álljon. Tud erre is időt szakítani?

Meggyőződésem, hogy minden keresztyénnek, különösen a lelkipásztoroknak, szüksége van lelki vezetőre. Mindegyiküknek keresnie kellene valakit, akivel megbeszélheti örömeit és a nehézségeit, és ennek folyamatos kapcsolatnak kell lennie. Működhet ez persze alkalomszerűen is, hiszen a püspökkel nehéz folyamatosan kapcsolatban lenni, de nagyon megtisztelőnek tartom, amikor személyes, belső problémákkal keresnek meg akár presbiterek, akár lelkipásztorok, akár bármelyik egyháztag. Ott, akkor kell valamifajta lelkivezetői képesség leginkább arra, hogy az ember bölcsen hallgasson. És van még valami plusz, aminek újra fedezem föl az erejét, és ez nem más, mint a közös imádság. Őszintén megmondhatom, hogy ezzel kapcsolatban rossz tapasztalataim is vannak az egyházon belül. Sok rutinszerű, unalmas, másoknak üzengető imaközösségben volt már részem, amikor nem az volt a hangsúlyos, hogy egy akarattal akarunk valamit, és tudjuk, hogy anélkül, hogy az Úristent megszólítanánk, nem fog menni. Természetes vannak ilyen imaközösségek is. De még mindig látom az arcokon a meglepettséget, amikor például egy-egy lelkész átvételekor felvetem, hogy ne csak a papírügyeket intézzük el, hanem imádkozzunk, ezzel is kifejezve, hogy a szolgálat akkor fog működni, ha lesz rajta áldás. Amikor imádkozunk, kifejezzük az alávetettségünket valakinek, aki a leghatalmasabb. Püspökként én is ezt teszem.

Jakus Ágnes
Fotó: Füle Tamás