Több mint húsz éve házasok, gyülekezetben szolgálnak, öt gyermeket nevelnek, mégis szeretettel és megbecsüléssel fordulnak egymás felé – de vajon mi a titkuk? Nem a romantikus vacsorák, nem is a wellnesshétvégék – hiszen kettesben nyaralni is utoljára a nászútjukon voltak –, hanem valami egészen más, ami a dolgos mindennapokban is összefűzi két különböző és egyébként sok feladattal terhelt ember életét. Cikkeinkben időről időre foglalkozunk a házasság kérdésével, azon belül is a lelkészházasságokéval. Ismerjék meg ezúttal Vladár István, a Monor-Kistemplomi református gyülekezet lelkipásztora és felesége, Éva történetét!

„Nem ilyen, hanem ő”
Néhány évig a monori téeszben dolgozott mezőgazdászként, amikor megkapta elhívását a lelkészi szolgálatra. Legátusként az alapi gyülekezetbe került, itt tartotta élete első igazi szószéki prédikációját. Vladár István így emlékszik vissza arra a napra, amikor először szállt le a vonatról a dunántúli kisvárosban: „Mivel az éneklés nem a talentumom, az egyik első kérdésem az volt a lelkésznő férjéhez, aki elém jött az állomásra, hogy van-e kántor. Mondta, hogy egy lányka fog énekelni, útközben őt is fölvesszük. Szimbolikusan ekkor kezdődött a közös utunk Évikével. Sok mindenre rácsodálkoztam azon a napon: ahogy Évike forgolódott az asztal körül, ahogy a lelkészgyerekeket pátyolgatta, etetgette. Én akkor csak azt éreztem, hogy nekem valami ilyen lány kellene. Aztán elteltek hónapok, nem találkoztunk, és egyre inkább azt éreztem, hogy nem ilyen, hanem ő.”

Az egyetlen teológus
Szíve hölgyét akkor láthatta újra, amikor Alapon bibliaismereti sorozat indult, amelynek a kezdő áhítatát ő tartotta. „Már úgy mentem, hogy jó lenne kicsit mélyebb ismeretséget is kialakítani. Erre a lelkésznő is fölfigyelt, mert erre készített is alkalmat.” – „És a gyülekezet is, mert onnantól csak István jött legátusként, már azt hihettük, hogy a teológián más nem is tanul, csak a Vladár” – teszi hozzá nevetve felesége.

A képeslap
István a maga szerény eszközeivel próbálta kifejezni szimpátiáját Éva iránt. „Húsvétkor küldtem egy üdvözlőlapot a lelkészcsaládnak, és a borítékba beletettem egy kisebb borítékot, amire ráírtam: Évikének. Akkor még a vezetéknevét sem tudtam. Egy bibliai Ige állt a lapon, amelyre annyit írtam, hogy áldott ünnepet kívánok. Annyira gyerekes és naiv volt ez, mégis azt reméltem, hogy ebből Évike majd kiérzi, hogy itt valami szándék megnyilvánul iránta.”

Éva azt mondja, ő erre nem is mert gondolni. „István részéről majdnem úgy volt, hogy meglátni és megszeretni. Nyolc évvel idősebb nálam, az ő fejében már ott volt, hogy jó lenne társra lelni. Én tizenkilenc éves voltam, és nekem azelőtt sem volt udvarlóm. Az Úristen embereket is föl tud használni, így a nagytiszteletű asszonyt, Juditot is, aki próbált egész véletlenül alkalmakat találni arra, hogy tudjunk találkozni. Istvánnal is próbált beszélgetni, enyhe célzásokat tenni, meg velem is, aztán az Úristen tovább terelgette az utunkat.”

A Trabant
Szó szerint, hiszen az alapi lelkésznő várandóssága alatt István gyakran helyettesítette őt vasárnaponként. Az ifjú lelkészjelölt és Éva, a kántor ilyenkor együtt ültek Trabantba, hogy elvigyék az aznapi igei üzenetet az alsószentiváni szórványba is. Szó szerint összerázódtak, összecsiszolódtak a szolgálatban, és később is együtt tolták a misszió ügyét időnként saját kis autójukkal együtt. Később az alapi gyülekezetbe kerültek már házaspárként, ahol a gyülekezeti tagok elárulták: már akkor látszott, hogy összetartoznak, amikor ők maguk sem voltak egészen biztosak szándékaikat illetően. „Ők már akkor többet láttak bennünk, mint mi. Talán ezért lehetett, hogy elengedtek velünk tizenöt-húsz gyereket, komoly, ötszöri átszállással a kölkedi konfirmandustáborokba” – idézi fel István.

Segítőtársat formál
Ők maguk Istentől kértek megerősítést a döntésükhöz. „Amikor a Margitszigeten voltam kántorképzőben, István eljött engem meglátogatni. Ekkoriban már komolyabbra fordult a kapcsolatunk, és megkérdeztem tőle, hogy biztosan én kellek-e neki, mert én nem vagyok biztos abban, hogy lelkészfeleségnek való vagyok” – emlékszik vissza Éva. Ezután néhány hetes böjtöt tartottak, imádkoztak, igei útmutatást kerestek. István pontosan emlékszik az első korinthusi levélből való Igére, ami szíven találta: Ha bizonyos ideig megtartóztatjátok magatokat közös akarattal, utána együvé térjetek, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket. „Azon a napon, amikor ez volt az újszövetségi ige – talán 1995 novembere lehetett –, már tudtam, hogy Évike hamarosan hívni fog. Addig ugyanis se levelet, se telefont nem váltottunk, és nem is találkoztunk.” István is megerősíti, keresve sem talált volna jobb segítőtársat, felesége pedig arról beszél: Isten formálta őt. „Az Úristen tényleg alkalmassá tesz bennünket, hogy helyt tudjunk állni ebben a szolgálatban, ami nem mindig egyszerű.”

Az otthon melege
A házaspár szívügyének tekinti a gyülekezeti szolgálatot, de segédkeztek a közeli monorierdői missziói gyülekezet elindításában is, és természetesen küldetésüknek tekintik öt saját gyermekük felnevelését is. Éva azt mondja, a gyerekek érzik és igénylik az otthon melegét, és tudják, hogy szüleikre mindig számíthatnak. István szerint a harmonikus családi élet a hétköznapok apró figyelmességein múlik. „A gyerekekkel indul a nap, arra ébrednek, hogy a feleségem készíti a szendvicseket, én rakom a teát, vagy indítom az autót, hogy az esőben, hóban elvigyem őket vagy az állomásra vagy az iskoláig. Este, ha megjönnek, akkor velük együtt örülünk annak, ami jól sikerült vagy esetleg együtt kiköszörüljük a csorbát. Ott vagyunk a lányok koncertjein, de a fiúknak is egyre több megméretés adódik, Istvánka elsőéves kiskátés, nagyon jól érti az összefüggéseket, pedig nem tölcsérrel töltöm bele a bibliaismeretet.”

A szeretet apró jelei
„Az tart minket össze, hogy nagyon szeretjük egymást, és fontos a másik, akkor is, ha éppen valami bánt” – teszi hozzá a lelkész. „Szó nélkül besegítünk egymásnak. Ha Évike gyalog van, akkor úgy jövök haza, hogy megvárom az iskola előtt, ahol dolgozik, ha bevásárolni van, akkor arra kanyarodok, hogy ne kelljen cipekednie. A mindennapok apró dolgaival fejezzük ki a szeretetünket, mert olyan óriási dolgokra nem jut. Abban csiszolódunk és abban próbáljuk a teljességet meglátni, ahogy neveljük ezeket a gyerekeket vagy ahogy a szolgálatot együtt végezzük. Remélhetőleg sokaknak megelégedésére lehet egy-egy gyülekezeti karácsony, anyák napja vagy gyerekhét, ami ugyan teljes fizikális-lelki kifáradást eredményez, de nagyon jó.”

Értékelni az ajándékot
A házasság, a családi élet és a gyülekezeti szolgálat számukra küldetés, amely az ajándék felismerésén alapszik – fejtegette Éva. Szerinte fontos, hogy aki felismerte a másikban az Istentől kapott értékes kincset, az utána ragaszkodjon is hozzá bármilyen körülmények között. A monori gyülekezet egyik fontos szolgálatában, a jegyesoktatáson is ezt igyekszik átadni férje a házasságkötés előtt álló pároknak. Vladár István hangsúlyozza: nem a külsőségek a fontosak, hanem az az érték, ami évtizedek múlva is megmarad. „Valaki egyszer találóan mondta egy esküvői prédikációban, hogy ha te akarsz boldog lenni, akkor azt ne a házasságban keresd – akkor házasodj, ha a másikat szeretnéd egy életen át boldoggá tenni! Hatalmas küldetés a másikat egészségben, betegségben, boldog-boldogtalan állapotában vállalni. Szoktam erre jó példákat hozni a jegyeseknek, mert mások élettörténetei célt mutatnak és olyan értéket, ami mellé ők is felsorakozhatnak.”

Elfogadóbb az új pár?
A legfrissebb adatok szerint Magyarországon a házasságok csaknem fele válással végződik. „Megdöbbentő, hogy milyen rövid ideig tartanak házasságok. Még az is lehet, hogy megszületik az a kisbaba, aki miatt esetleg összeházasodtak, de még ki sem tudja mondani, hogy apa vagy anya, már nincs együtt a család. Sokak előtt az a példa, hogy nem baj, majd a másikkal jobb lesz” – mondja Éva. „Pedig hiú ábránd, hogy mással, máshol, más helyzetben jobb lesz” – teszi hozzá István. „Annak a másiknak is lesznek hibái, sőt, lehet, hogy az a valaki, akivel eddig együtt éltem, sokkal jobban tudná tolerálni a szokásaimat, amelyeket egy új kapcsolatban már nem tudnának annyira elfogadni.” – „Ahogy idősödik az ember, kialakulnak rigolyák, ezt meg kell tanulni szeretettel elfogadni. A másikban, persze, könnyebb meglátni ezeket” – egészíti ki felesége.

Intimitás ruhában
A házaspár hangsúlyozta: egy jó kapcsolat megalapozásához nélkülözhetetlen megismerni a másikat. „A házasságkötésünk előtt mi nagyon jól megismertük egymást Évikével, de nem ruhátlanul. Kiderült, hogy mindkettőnk számára fontosak a gyerekek. Évikének nem kellett attól tartania, hogy esetleg belőlem milyen szörnyeteg apa lesz. Én pedig láthattam, hogy ő nemcsak mondja, hogy nagy családot szeretne, hanem ért is a gyerekekhez és örömmel végzi a hivatását – ahogy most is, a családban, a gyülekezetben vagy az iskolában pedagógiai asszisztensként. Ebben hasonlítunk, amiben pedig különbözünk, abban kiegészítjük egymást. A lesznek ketten egy testté nemcsak a szexualitásra utal, hanem arra is, hogy kettőnket egy kerek egész életté összegyúr az Úristen. Sokan megelégszenek a fizikai értelemben vett intimitással, és el sem tudják képzelni, hogy a másikban még mennyi minden rejlik, mi mindennel lehetnének még egymás javára. Pedig ki más tudna betegségben és boldogtalanságban is mellettem lenni, ha nem az, akivel az Úristen kiegészítette az életemet, és az övét is velem?” – sorolja a lelkész.

Az első és az egyetlen
Arra a kérdésre, mit köszönnének meg egymásnak két évtized távlatából, mindketten elérzékenyülnek. István azt köszöni meg feleségének, hogy vállalta őt és mindazt, ami a lelkészi szolgálattal jár. „Amikor gyülekezetet váltottam, Évike eljött velem messzire az ő anyukája közelségéből az én anyukám közelébe” – említ egy példát. Éva pedig elismeri: „Amióta őt megismertem, az én fejemben sosem fordult meg az a gondolat, hogy mi lett volna, ha mással kötöm össze az életemet. Ő számomra az első és az egyetlen. El sem tudnám képzelni, hogy más legyen mellettem.”