Képtől lélekig, lélektől képig

Az alkotásnál és a befogadásnál is a lélek a legfontosabb tényező – vallja dr. Molnárné Ötvös Tünde, akivel a magyar református egyházművészetről beszélgettünk.



Fénnyel írt egyházművészet – Református tartalmak a vizuális kultúra tantárgy tanítása során
címmel jelent meg a Kálvin Kiadónál a Református Tananyagfejlesztő Csoport legújabb kiadványa. A dr. Molnárné Ötvös Tünde által írt és dr. Pompor Zoltán szerkesztette pedagógiai szakkönyv azzal a céllal készült, hogy segítséget nyújtson a református egyházművészet iskolai feldolgozásához. A mű nemcsak beszél egyházművészetünkről, de gyönyörű illusztrációk útján mutatja meg, mi az a szakrális vizuális nyelv, amellyel elődeink próbálták megragadni Isten teremtett világának összefüggéseit. Módszertanilag pedig arra ösztönzi a pedagógusokat, hogy diákjaikkal együtt fedezzék fel magyar református örökségünket. Szerzőjével arról beszélgettünk, miért fontos megérteni ezt a nyelvet.
 

Molnárné Ötvös Tünde a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára, annak idején maga is debreceni diák volt. Több mint harminc éves szakmai pályája során tanított már rajz és vizuális kultúra tantárgyat, hittant, mozgókép- és médiaismeretet, emellett keramikus iparművészként maga is alkotó ember. Jelenleg a Református Tananyagfejlesztő Csoport vizuális neveléshez kapcsolódó helyzetelemző munkacsoport tagja.

„Édesapám református lelkipásztor, így gyerekkorom óta a református egyház világában mozgok” – mondta magáról. „Foglalkoztam sok mindennel, ami a reformátussághoz és a vizuális kultúrához kapcsolódik, a képzőművészetet pedig a tárgyformáláson keresztül szeretem leginkább megközelíteni. A népi műveltség jelrendszere volt az első kapcsolódási pont, amely mélyebben megérintett, később a művészettörténet tanítása során ez sok minden mással is összefonódott. Mindig is nagyon szerettem tanítani, ezért vált a pedagógia életem fő csapásirányává.”


Mi az a hiány, amit ezzel a tanári kézikönyvvel be szeretett volna tölteni?
Olyan, sok korábbi kutatást rendszerező összegzést szerettem volna a tanárok kezébe adni, amely módszertanilag is segít ráhangolódni a magyar reformációs képi világra és annak gyökereire. Református iskoláink is ebben a képi világban élnek, ezért tudnunk kell azt értelmezni és használni. Fontosnak tartottam úgy megmutatni mindennek az értékeit, a mostani kortárs képzőművészetet is beleértve, hogy azok feldolgozását külön órakeret nélkül be lehessen építeni a meglévő követelményrendszerbe. A vizuális kultúra oktatása során ugyanis egy gimnáziumi tanár jelenleg nagyon kicsi mozgástéren belül mozoghat szabadon.

Hogyan született meg maga a kiadvány?
Három évvel ezelőtt kezdtem írni az első kéziratot, de a Református Tananyagfejlesztő Csoportban már korábban lezajlott az a rendszerező anyaggyűjtés, amely megalapozta. Az anyagot még a Covid miatti online oktatás bevezetése előtt lezártuk, így annak módszertani tanulságait nem tartalmazza, de így is igen átfogó összegzés lett, amely hosszan érlelődött, és amely alkotómunkám, tanári tapasztalatom és egyéb kutatásaim gyümölcse is egyben.

Melyek azok a gondolati alapok, amelyekre felépítette könyve szerkezetét?
Az első fejezet Comenius Orbis pictus című művének képi elemzése. Ez a mű a reformáció első korai korszakához kapcsolódik és komoly megújhodást hozott a vizuális kultúra szempontjából, ráadásul még ma is használjuk. Comenius rámutatott arra, hogy nagyon fontos, milyen képekkel tanítunk, vagy milyen képek révén adunk át valamit. Egy másik kiemelt alapgondolat a könyv 89. oldalán található idézet Szenci Molnár Albert Oppenheimi Bibliájának előszavából. Ez a viszonylag hosszú szöveg azt fejti ki, hogy Isten mi mindenen keresztül mutatja meg teremtett világát az embereknek. A mi életünkben is nagyon fontosak a képek, amelyek körülvesznek. Kihatnak életünkre és átformálják mindennapjainkat. Ez olyan vizuális nyelv, amely végigkíséri református egyházművészetünket.

Hogyan lehet megérteni ezt a vizuális nyelvet?
Akárcsak más nyelveknek, úgy a vizuális nyelvnek is vannak szabályai, amelyek segítenek ebben. Sajnos időben már annyira eltávolodunk attól az életformától, amely számára ez a fajta nyelvi rendszer természetes volt, hogy rá kell hangolódni ahhoz, hogy meg tudjuk érteni, és tovább tudjuk építeni. Ha egy 21. századi ember rátekint egy református templom kazettás mennyezetére, nem biztos, hogy pontosan megérti annak üzenetét. Ez komplex megközelítést igényel. A Fénnyel írt egyházművészet több feladatot is tartalmaz, amely ennek a gondolati struktúrának a megértését segíti. Ezekben általában arra biztatok mindenkit, hogy mérje fel a saját környezetében lévő gyülekezeti értékeket és szokásokat, és ezekből kiindulva közelítsen az egyházművészet megértése felé.



Hogyan működhetett ez a fajta vizualitás évszázadokon át közös nyelvi kódként, ha ma már csak néhány szimbóluma – például csillag, kakas stb. – közismert?
Minden gyülekezet másképp használta ezeket a jelképeket, de úgy váltak sajáttá, hogy abban a közösségben értelmezték őket, ahol laktak. Ezért kicsit más egy erdélyi magyar gyülekezetben fellelhető vizuális jelrendszer, mint például egy budapesti egyházi miliőben megjelenő jelegyüttes. A lényeg, hogy a lélek útján belsővé váljon a szimbólumrendszer üzenete. Egyházművészeti hagyatékunk gazdagságát látva mindez nemcsak néhány jelkép, amit esetleg megtanulunk, hanem teljes életszemlélet és az abból fakadó környezetalakítás, amit egy-egy református gyülekezet magáénak vallott az évszázadok során. Ez a múlt, és úgy lehet ebből tovább építkezni, ha megértjük, hogy ez a rendszer egykor milyen hatalmas és szerteágazó volt.

Nem lehet, hogy azért tartjuk távol magunktól a képi ábrázolásokat, mert félünk attól, hogy a katolikus egyházhoz hasonlóan a vizualitás fogja meghatározni a rituáléinkat?
Pont azért kell ezzel foglalkozni, hogy a helyére kerüljön. A képi nyelv megjelenése a református egyházban hosszú folyamat volt, amelynek során az került a templomtérbe, amit a gyülekezet tagjai napi szinten éltek és sajátjuknak éreztek. Tehát a templomban megjelenő képi világ csak annyiban különbözött a gyülekezetbe járó emberek hétköznapi életterétől, hogy ünnepibb és szebb volt, de azok az emberek a saját otthonukban ugyanezeket a jeleket festették a bútoraikra vagy hímezték terítőkre. A két világ szervesen együtt élt, és ezért tért el a katolikus képi világtól. Ez az Isten teremtett rendjében és rendjével való élésnek a megjelenítése, nem pedig kultikus kegytárgyak rendszere.



Azaz egyházművészet és népművészet nem igazán vált szét a református életben?
Így van. Amit ma úgy hívunk, hogy népművészet, az tulajdonképpen egy népi életszemlélet volt és annak a megjelenítése. Azóta különböztetjük csak meg a kettőt, amióta az ember elszakadt a természettől. Ma az embernek sajnos kevesebb saját tapasztalata van arról, hogy a természet rendje hogyan íródik, és ebből fakadnak a nehézségek. Pillanatképekben gondolkodunk, holott az élet valójában változások folyamata. A népművészet az élet ritmusát, a mindennapok rendjét jeleníti meg, belső gondolatvilágot vetít ki. Amikor képileg kifejez valaki valamit, akkor azt a lélek által fogjuk fel és értjük meg.

Ha ez a kifejezésmód csak lélek által megérthető, akkor nem is lehet tanulni?
Meg lehet tanulni fotószerűen rajzolni, az külön tudomány, de az, hogy hogyan lesz ebből a jól rajzoló tudásból üzenet, már lelki dolog. A közönség is lélekben reagál rá. Az alkotásnál és a befogadásnál is a lélek a legfontosabb tényező. A klasszikus művészettörténetnek tulajdonképpen minden nagy alkotása lelki húrokon keresztül szól hozzánk. Ez nem megfogható és nem is tanulható. Isten lelke által juthatunk el képtől lélekig, lélektől képig.



Ez alapján segíthet-e egy egyházművészeti alkotás egyfajta képmeditációként a spiritualitás megélésében?
A képi ábrázolás ráirányítja figyelmünket az üzenetre, és ez lélekben megerősíthet minket. Mind az alkotás, mind a befogadás közelebb hozhat minket Istenhez. Én például nagyon szeretek falusi templomokba menni – istentiszteletre is és imádságos elcsendesedésre is. Számomra fontos mindaz, amit ezeken a helyeken megélhetek. Lehet, hogy azért, mert gyerekkoromban is így szocializálódtam, vagy mert olyan élményeim voltak, amelyek az Istenre való figyelést ezzel is erősítették. Ezt mindenki egyénileg kell, hogy megélje.

Egyházművészetünkön belül mennyire jellemző a vizualitás a húsvéti ünnepkörre?
Szerencsénkre a természet is részben kiábrázolja mindazt, ami a húsvét ünnepében nagyon fontos: a feltámadás reménységét és az újjászületés kegyelmi lehetőségét. Régen a nagyhét minden napját megélték, és egymást követő lépésekkel készültek lélekben az ünnepre. Nagypénteken feketébe öltöztették a református templombelsőt, az asszonyok fekete ruhában, fekete fejkendővel mentek a templomokba. Húsvétkor pedig, amikor a feltámadás örömét élték meg, az egész színessé vált. Húsvétkor is minden Krisztusra mutat.



A kortárs gyerekrajzok sokszor az üres sírral ábrázolják a feltámadást, azaz a halál hiányával. Ez mennyire általános jelenség?
Ez abból fakad, hogy a gyermekek valahol a szimbolikus látás és a pillanatkép között mozognak, életkortól függően. Lélekben nagyon nyitottak tudnak lenni, kevesebb az előítéletük, nem racionalizálják túl a megélteket, úgy használják a színeket és úgy készítik a kompozíciót, ahogy érzik. Amiről azt gondolják, hogy fontos, azt egyszerűen nagyobbra rajzolják, vagy kiemelik. A gyerekrajzokat is a lélek mentén kell értelmezni, mert sokszor nem a tanult rajzolás okán, hanem a lelki érzékenység okán fogalmaznak meg nagy dolgokat. Ilyen értelemben a gyerekrajzok is beemelődnek a művészettörténet klasszikusai mellé.

Ha a gyerekek lélekben nyitottabbak nálunk, mi az, amit a vizuális nyelvről tanulhatnak?
A mai gyerekek olyan kultúrkörben szocializálódnak, ahol sokféle képi benyomás éri őket, főleg a virtuális térben. Ott tartunk, hogy a gépek állnak az ember és a teremtett mindenség közé, ezért vissza kell vezetni őket a természetes tapasztaláshoz, hiszen a természetből, őseink képi világából okulhatnak a mai diákok is. Csodálkozzanak rá arra, ahogy kinő egy virág, ahogy a tavasz virágba borul, és ezen keresztül értsék meg az Isten által teremtett rend üzenetét.




A Fénnyel írt egyházművészet című kiadvány hivatalos bemutatójára április 28-án csütörtökön kerül sor a debreceni Karakter 1517 Könyvesbolt és Kávézóban (4026 Debrecen, Kossuth tér 8325 hrsz.). A 18:15-kor kezdődő eseményen a szerzővel dr. Győri János közgyűjteményi igazgató (Debreceni Református Kollégium Múzeuma) beszélget.

A könyv
megrendelhető a Kálvin Kiadó webboltjából, illetve megvásárolható többek között a Bibliás Könyvesboltban (1092 Budapest, Ráday utca 3.) is.


Barna Bálint
Képek: Kálvin Kiadó, Református Tananyagtár, Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma, Füle Tamás