Nincs más megoldás

Hogyan tud egy gyülekezet a körülötte élők javára lenni? Mikor jó az igehirdetés? Miért és meddig érdemes a lelkészi szolgálatba beépíteni a lélektan eredményeit? Thoma Lászlóval, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkészével beszélgettünk.

Ahhoz, hogy a gazdagréti gyülekezet a körülötte élők számára is áldást jelent, már nem fér kétség. Idén a fővárosi 11. kerület Pro Urbe díjjal tüntette ki Thoma Lászlót, a gyülekezet vezető lelkipásztorát.
A lelkész szerint az elismerés a református közösség jelenlegi és korábbi lelkészeinek, presbitereinek és gyülekezeti tagjainak szól, akik évek óta elkötelezetten szolgálnak a környezetükben élőknek. Tizenkét éve indult például a baba-mama kör, amelynek tagjai a gyermekneveléssel kapcsolatos témák megvitatása mellett a Szentírást is tanulmányozzák együtt. A gyülekezetbe járó és nem járó édesanyák között mély barátságok szövődnek, a gyermekágyas időszak alatt komatálat készítenek egymásnak. Az iskolai hittanórák is jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a hitoktatók kapcsolatot építsenek a családokkal és az oktatási intézményekkel, előfordul, hogy egy-egy helyzetre közösen keresnek megoldást. Kibontakozóban van a női szolgálat is. Havonta egyszer az érdeklődők előadásokat hallgathatnak meg nőket érintő témákban, az ingyenes alkalmakon akár ötven-nyolcvan nő is találkozik, és csupán minden második gyülekezeti tag. Jelentős szerepet tölt be a kerület ifjúsági életében a gyülekezet kávézója, a Start Café is, amely a szomszédos Mechatronikai Szakközépiskola kedvelt találkozóhelye.

Thoma László lelkipásztor azt mondja, a gazdagréti gyülekezet mindig kiemelt figyelmet szentelt a fiataloknak, hiszen a lakótelep szociológiai adottságai miatt kitermeli azt a réteget, akiknek szüksége lehet a törődésre, mert nem tartoznak szorosabb közösségbe, vagy nem rendelkeznek olyan szociális hálóval, mint a vidéki fiatalok. Ám a középiskolás korosztálynak nem újabb és újabb programokra van szüksége, hiszen azokból adódik elég, sokkal inkább a valahová tartozás tapasztalatára – hangsúlyozza. De mivel egy nagy gyülekezeti közösség ijesztő lehet számukra, a gazdagréti reformátusok előbb mindig egy-egy fiatalokból álló közösség létrejöttét segítették, amelyet a gyülekezet integrálni tud. A Start Café ezeknek a helyeknek, alkalmaknak és programoknak a sorában Thoma László szerint a „zsilipelés” helye, ahová az iskola előtt és után is be lehet térni, hátrahagyni az otthoni gondokat és kicsit lazítani a tanítás után. Olyan „civil hely” a kávézó a templom épületén belül, ahol a fiatalok szeretetet, elfogadást tapasztalnak, meghallgatják őket – és persze megízlelhetnek egy-egy igazán jó kávét, hiszen a minőség is keresztyén érték – fűzi hozzá.

És hogy mindez miért éri meg, amikor a legtöbb bejáró diák nem is a lakótelepen él? „Az irgalmas samaritánus példázatának egyik nagy tanulsága, hogy azzal van dolgod, aki az utadon szembe jön veled. Ezek a fiatalok feltehetően máshová fognak költözni, nem csatlakoznak a gyülekezetünkhöz, de attól még szeretnénk hatással lenni az életükre. Szeretnénk átadni nekik az evangéliumot, még ha ez nem is jelent majd a gyülekezeti létszámban kimutatható hatást” – fogalmaz.

Még mielőtt bármit tenne, már a gyülekezet jelenléte is közösségépítő, elég csak egy pillantást vetni a saját maga által megteremtett környezetre. Közösségi kertjében játszótér, grillezőhely és rózsakert is helyet kapott. Gyerekeket és idős környékbeli lakókat egyaránt vonz a hűsölésre és játékra alkalmas, zárt terület. Van, aki a növényekben gyönyörködik, más beszélgetni szeret, de egyvalami közös: mindenki magáénak érzi a tiszta udvart. Az itteni találkozások folyományaként egy-egy lakó nemcsak a kertbe látogatott el újra, hanem a vasárnapi istentiszteletre is.

Gazdagréten a rendszerváltás óta van református közösség, amely elsősorban ma is a 22 ezer lelket számláló lakótelepet szeretné elérni az evangéliummal. A közösség mégsem lakótelepi, hanem nagyvárosi gyülekezetként definiálja magát, hiszen az érdeklődők 5-10 kilométeres vonzáskörzetből is látogatják az istentiszteleteket. A gyülekezet növekedése a szemünk előtt bontakozott ki: az indulás után néhány évvel anyagyülekezetté vált, sokféle szolgálatot, sőt már képzést is magára vállal az egyházon belül. Thoma László hangsúlyozza: nagy Isten előtti alázattal kell beszélnünk a gyülekezetről, mert Ő a gazdája és az építője. „Ez nem álszerénység, hanem kardinális kérdés. A Gazdagréten valaha szolgáló összes lelkipásztor így gondolja, és nagyon remélem, hogy mindenki más is így lesz ezzel, aki valaha itt fog szolgálni. Ez a gyülekezet Isten kegyelméből növekedhetett eddig is, és addig fog növekedni, amíg Isten így gondolja. És olyan mértékben is, nem pedig az emberi elvárások szerint. Amint egy közösség ezt elfelejti, vagy amint elkezd magáról többet gondolni, mint kellene, ott elindul a pusztulás és leépülés. A Jelenések könyvében olvasható levelek egyikében Jézus arra figyelmezteti az egyik gyülekezetet: azt mondod, hogy élsz, pedig halott vagy. Ez mindig intő példaként kell hogy szolgáljon számunkra.”

Aki távolról nézi a gyülekezet, jól működő rendszert és szép épületeket lát, de hogy emögött milyen küzdelmek vannak, milyen hosszú út és mennyi gondviselés, azt csak az tudja, aki részt vett az építkezésben – teszi hozzá a lelkész. „Távolról sem tökéletes a gyülekezet, sok küzdelemmel, krízissel, mindenféle belső emberi kihívással. Hála Istennek, belső egységgel, szolgáló közösséggel is, de ugyanazokkal a kérdésekkel küzd, mint más gyülekezet, csak másként – az elköteleződéssel, a személyes krízisekkel, az érdektelenséggel, a büszkeséggel, és még sorolhatnám.”

Az elvégzett munkának is megvan azonban a gyümölcse. A választói névjegyzékben 320 név szerepel, a vasárnapi istentiszteleteket is nagyjából ugyanennyien látogatják. Minden harmadik gyülekezeti tag szolgál valamilyen területen. „Kiépült szolgálati keretek vannak, és néhány alapvető szabályt igyekszünk figyelembe venni. Ha valaki megérkezik a gyülekezetbe, azt kérjük tőle, hogy csak legyen jelen, kapcsolódjon, járjon az istentiszteletekre, ismerje meg a gyülekezet rendszerét, hangulatát, a közösséget. Ha valaki más gyülekezetből jön, és ott szolgált, vagy esetleg túl sokat szolgált, és ebben sérült, akkor legalább egy évig biztatjuk, hogy pihenjen és ne szolgáljon. Ha pedig valaki elköteleződik, arra hívjuk, hogy keresse, mire hívja őt Isten, és nyilatkozzon is erről. Hála Istennek, nagyon sokféle szolgálatba be lehet kapcsolódni. A háttérszolgálattól a fizikai munkán keresztül a vezetésig, és komoly felelősségű szolgálatokig. Ahhoz, hogy valaki vezető lehessen, vagy komolyabb felelősségű szolgálatot elláthasson, előbb képezzük őt. Az is mindig világos, hogy mennyi időre köteleződünk el az adott szolgálatra, általában egy évre vagy egy tanévre. Minden év végén megköszönjük a szolgálatot, és adunk időt, hogy mindenki átgondolja, a következő évben is elvállalja-e, és nem sértődünk meg, ha nemet mond. Ez, persze, óriási felelősség, és nagyon sok energia. Sokkal egyszerűbb lenne azt mondani, hogy terheljük azokat, akik terhelhetők, így viszont újra és újra vezetőket kell keresnünk és képeznünk. A szolgálók a megbeszéléseken, a munkatársi találkozókon vagy akár személyesen is kapnak mentori támogatást. A legkülönbözőbb szolgálati helyzetek adódnak ugyanis, amelyekben melléjük kell állni.”

Thoma László elmondta, Gazdagréten tanulta meg, hogy a gyülekezetben – lehetőség szerint – mindenkinek az ajándékai szerint kell szolgálnia. „Felelősségemnek érzem, hogy segítsem az embereket abban, hogy megtalálják az ajándékaikat, és aszerint szolgáljanak. Az egyik legfontosabb lelkipásztori feladatomnak érzem – az Isten Igéjének a hirdetése és képviselése után, ami prioritás, szavakkal és tettekkel –, hogy bátorítsam az embereket. Szeretném, ha mellettem szárnyalnának. Ha azt éreznék, hogy szabadok és kiteljesedhetnek. Aki tanul, aki a mentoráltam, az váljon többé, mint amennyire én valaha képes lennék, és szeretnék gyönyörködni abban, hogy túlnőnek, túlszárnyalnak engem. Szerintem ennél nagyobb gyönyörűség nincs, mert ebben megmutatkozik, hogy Isten országa milyen gazdag.”

„Ami az igehirdetést illeti, azzal kapcsolatban a legfontosabb, amit itt tanultam még a szolgálatom elején, hogy ugyanaz az evangélium kell hogy eljusson hívőhöz és nem hívőhöz, keresőhöz és megtalálthoz” – fejtegeti. „A legfontosabb, hogy érthető legyen az üzenet. A másik, ami hangsúlyos, hogy az Ige alapján megszólaljon az az üzenet, amit Isten aktuálisan rám bíz. Az Ige tükör, és a tükörben nem nagyon válogathatjuk meg, hogy mit látunk. Azt látjuk benne, ami a valóságban van. Isten Igéje is úgy tárja fel előttünk a valóságot, hogy az néha egészen zavarba ejtő, máskor felszabadító, félelmetes vagy éppen fájdalmas. Főleg olyan világban fontos a valóság feltárása, amelyben a fiatalabb generáció nagyobb része nem szeret, és nem is akar a valóságban lenni, hanem a virtuális valóságban kezdte el az életét élni, és valószínűleg ott is folytatja majd. Persze, a felnőttek is menekülnek a valóságból az ő sajátos eszközeikkel. A legnagyobb ereje talán az Isten Igéjének van, amibe beletartozik Isten jelenléte.”

Ennek érdekében vezető lelkészként feladatának tartja, hogy az igehirdetésekben megjelenjen a sokszínűség. „Sok lelkész van jelenleg a gyülekezetben, és én nagyon örülök annak, hogy szinte minden vasárnap más lelkész prédikál. Minden lelkésznek megvan a maga ajándéka az igehirdetésben. Vannak tanító, mélyre menő, összetett, szisztematikus igehirdetések, vannak lelkigondozói típusúak és vannak bátorító, evangelizáló jellegű igehirdetések. Mindenféle típusú igehirdetésnek meg kell jelennie, mert akkor a gyülekezet heterogén összetételét meg tudjuk szólítani. Az illúzió, hogy egy adott típusú igehirdetést mindenki könnyen megért és befogad. Ezért fontos, hogy más-más hangvételű, formájú legyen az igehirdetés.”

Megalakulása óta Isten vezetését kéri a gyülekezet arra nézve is, hogy mi a küldetése, melyek a prioritásai a következő időszakra nézve, miként sáfárkodjon értékeivel, hogyan legyen környezete javára. A presbiterek és a lelkészek a kapott látást egységesen képviselik a gyülekezeti tagok előtt. Thoma László azt mondja, azzal együtt is, hogy a református egyházban történelmi okokból máig fennáll egyfajta hierarchia, egy lelkésznek támogatnia kell, hogy a presbiterek felelősséget vállalhassanak a gyülekezet életéből. Vezető lelkészként övé a végső felelősség és elszámolás, ebbe pedig beletartozik, hogy delegálhat és számon kérhet feladatokat. „Hálás vagyok, amiért magam is megélhettem, hogy amikor idekerültünk a feleségemmel, Anitával nyolc évvel ezelőtt beosztott lelkészként, egy munkatársi csapat tagjai lehettünk. Lovas András, az akkori vezető lelkész ugyanis kezdettől fogva szolgatársának, munkatársának tekintett minket. Ugyanakkor én is folyamatosan felteszem magamnak a kérdést, hogyan akar Isten engem formálni ebben a feladatkörben. Nem gondolom, hogy ha egy vezetői feladatot megkapok, akkor az onnantól rutin, hanem ebben nekem Isten előtt folyamatosan meg kell állnom. Ám az is fontos, hogy engem nem a vezetői szerepem tart egyben. Vannak emberek, akiket ha megfosztanak a hivatásuktól, a szerepkörüktől, széthull az életük. Az identitásom legmélyén ugyan lelkipásztor vagyok, de elsősorban Isten gyermeke, aki az Ő vezetésétől függ.”

Szerinte fontos, hogy egy lelkész a hivatásához méltó módon éljen, ám keresztény közegben is embernek kell maradnia. „Jó vállalni, hogy néha fáradt vagyok, néha nincs türelmem az emberekhez, néha határokat kell húznom, néha minden ok nélkül örülök és vidám vagyok, néha játékos vagyok. Olyan ember, amilyen. Nem valamiféle keresztény viselkedésre vagyok elhívva, hanem az vagyok, akinek Isten teremtett – és Ő formál engem, mint embert. Nem az alapján kell jól éreznem magamat, hogy a környezetem elfogad-e vagy sem. A kulcs az, hogy önazonos legyek, és folyamatosan keressem, hogy miben akarja az én Mennyei Atyám, hogy még fejlődjek, növekedjek vagy erősödjek. Mi az, amit szeretné, hogy elhagyjak, és mi az, amiben tisztulnom kell. És még így sem leszek tökéletes. Ezt a legnehezebb elfogadni a keresztény világban, hogy a Földön nem leszünk tökéletesek. Sokszor találkozom azzal, hogy oké, nem leszek tökéletes, de majd a házasságom tökéletes lesz. Jó, nem tökéletes a házasságom, de majd a gyülekezetem tökéletes lesz. Nem tökéletes a gyülekezetem, de majd a szolgálatom tökéletes lesz. Ezt a sort, persze, a végtelenségig lehet folytatni, és az ember mindegyikben csalódik. Végső soron pedig Istenben csalódik, miközben nem kellene. Nincs rá szükség.”

Még mielőtt ő maga is megerősítené, szavain érződik, meggyőződésesen vallja a reformátori alapvetést, miszerint az istenismeret és az önismeret kéz a kézben jár. Lelkipásztori szolgálata mellett valláspedagógusként is sokat dolgozott azon, hogy a szolgálattevők az iskolai hittanoktatásban és a gyülekezeti ifjúsági munkában is minél inkább szem előtt tartsák a korosztályos sajátosságokat és lehetőségeket az evangélium hirdetésére. Doktori dolgozatában a fiatalok Istenről alkotott képével és önértékelésük fejlődésével foglalkozik. De évek óta képzi magát és vezet önismereti csoportokat, amelyben a bibliodráma és a pszichodráma módszereit alkalmazza. Úgy véli, miközben néhány évtizede még teljesen hiányzott a közgondolkodásból, hogy a pszichológia eredményeit felhasználjuk, ma már terapeutikus kultúrában élünk, vagyis széles körben a terápiát tartják a lelki problémák megoldásának. „Ez ismét egyfajta kilengés, ráadásul rendkívül énközpontú felfogás, amelyben bárki összerakhatja magának a saját útját, hogy aztán élete végéig el legyen foglalva saját magával, és mindig találjon olyan sebet, amin kesereghet. Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy szabadon és felelősen használhatjuk minden társadalomtudomány eredményeit. El lehet vezetni egy csoportot anélkül is, hogy ismernénk, hogyan működik egy csoport. De Isten azt akarja, hogy jól vezessük a csoportjainkat, és ehhez képezhetjük magunkat, mert ez segíti a lényegre figyelést. A probléma az, ha a pszichológia eszközei állnak a középpontban. Az életünk lényegére, legfontosabb kérdésére ugyanis nincs más válasz és megoldás, mint az evangélium.”

Képek: Füle Tamás