„A politikához, a valláshoz és a gyerekneveléshez mindenki ért” – mondja szelíd iróniával Nagy Márta hittan–magyar szakos középiskolai tanár, pedagógiai szakértő, a Református Pedagógiai Intézet munkatársa. Szerinte nem feltétlenül a jobbnál jobb módszerektől, vagy ahogy ő mondja, a spanyolviasz újbóli feltalálásától lenne minőségibb az oktatás, hanem mindenekelőtt attól, ha tisztázódna a gyerek és az őt körülvevő felnőttek felelősségi köre. „Sok harcomba, kudarcomba, önismereti –tanulási folyamatomba került, hogy rájöjjek: a talentum nem az enyém, hanem a szülőé, aki kapta a gyereket. Én a segítő szakember vagyok, akinek az a feladata, hogy támogassa az ő gyermekének az útkeresését és kibontakozását a fejlődése különböző szakaszaiban, illeszkedve valamiképpen a kettejük között lévő kapcsolathoz. A felelősség azonban elsősorban a szülőé, mert ő kapta ajándékba azt a gyereket.”

A szülő ereje
A fiatal pedagógus 13 éve van a pályán. Felidézte, különösen osztályfőnökként mennyire lelkesen igyekezett biztosítani a tanórán kívüli hasznos időtöltést a diákjai számára, de ma már úgy gondolja, inkább a szülőket kellene támogatni abban, hogy ráébredjenek saját erejükre. „A gyerekek az életük első három évét, amikor a legfontosabb dolgokat tanulják, úgy töltik, hogy abban nem vesz részt pedagógus. Amikor a gyerek belép háromévesen a köznevelésbe, akkor tágul ki a nevelési tér. Ettől a szülő hátralép, és egyre jobban háttérben is marad. Innentől kezdve a gyerek kicsit magára van hagyva, ami nem is biztos, hogy baj. A szülőnek viszont fontos, hogy kicsit közelebb kerüljön ahhoz a világhoz, amelyben a gyermeke mozog, és megtanulja őt abban az életszakaszban a neki megfelelő módon kísérni.”

Szolgáltatás vagy szolgálat?
A tréning vezetője azt mondja: ő maga is folyamatosan tanulja a tanárságot, azaz saját szerepét. „Manapság az iskolák, különösen a középiskolák egyfajta szolgáltatói szerepbe helyezkednek, ami igencsak vitatható. Tanárként folyamatos belső feszültséget jelent különbséget tenni a szolgáltatás és a szolgálat között. Számomra a szolgálat önkéntes, Isten-fókuszú, Isten által rám ruházott felelősség. Az Istennel és a gyerekekkel való közösségben folyamatosan formálódom magam is, miközben teszem a dolgom. Míg a szolgáltatás az én fogalmi körömben nem más, mint megfelelni akarás valaminek vagy valakiknek, egy trendnek, egy éppen aktuális áramlatnak vagy a szülői elvárásoknak.”

Építő kritika
Talán a legneuralgikusabb pont az osztályzatok kérdése. A középiskolai tanár azt mondja, egy számjegy nem alkalmas arra, hogy átfogó következtetést vonjunk le belőle a gyermek hozzáállását, szorgalmát, fejlődési útját, személyiségét, hovatovább értékességét illetően. Ugyanakkor, szerinte neki nem az a feladata, hogy a szeretet jegyében hamis tükröt adjon a diákja teljesítményéről. „Minden szülő azt szereti hallani, hogy az ő gyerekénél nagyobb csodát a föld még nem hordott a hátán. Ez teljesen természetes igény, a szülői munkaköri leírásban ez benne van. Ezzel nincs is semmi baj, de ha nem tud az a gyerek helyesen írni vagy még nem tud, azt nekem jeleznem kell. Azt szoktam mondani minden diákomnak, hogy az osztályzat egy szám, és éppen aktuálisan mutatja a teljesítményed. Ne ez határozza meg az életed, de ha ez most nem volt jó, akkor nem volt jó. A szeretet nem állandóan csak meglapogatja a hátamat, mert én vagyok a legcsodálatosabb, hanem van, amikor építő kritikát gyakorol.”

Az érték a befektetett munka
Nagyon nehéz különben osztályozni – teszi hozzá a pedagógus. „A diákok akkor tudnak a legnagyobbat fejlődni, ha megtesznek mindent, ami rajtuk múlik. Persze, be van árazva, hogy az ötös meg a négyes hány ponttól, százaléktól van. De amikor a gyereket ismerem és egy több éves folyamatban vagyunk, saját magához képest is tudom mérni. Volt olyan dolgozat, amire ráírtam, hogy azt a szintet, amit ötössel osztályoznék, nem érte el, viszont tudom, hogy saját magadhoz képest ez valami frenetikus teljesítmény, ami mögött nagyon sok munka van, úgyhogy ötöst adok. De ehhez nekem ismernem kell a gyereket. Én a verejtékszagú, munkát takaró hozzáállást szeretem látni a diákokon. Amit nem lehet állandóan elvárni, de akkor igen, amikor nagyon fontos. Szeretem elvinni a diákjaimat addig a határig, ami fejlődésre ösztönzi őket – még mielőtt a pánikzónába kerülnének, ahol attól rettegnek, mi lesz velük ilyen jegyekkel. Ám amikor egy gyerek az érdemjegyeiből ítélve sikertelen, néha úgy érzem, kicsit több felelősséget ruháznak rám emiatt, mint amennyi megilletne. Mintha a már említett szolgáltatási körben én nem teljesítettem volna, holott a szülő, a tanár és a gyerek együttműködésére egyaránt szükség van.”

Életüket és vérüket?
Ami pedig az ő elvárásait illeti, azt mondja, nem szokott megsértődni azon, ha valaki nem tudja, mi az a teljes metafora vagy a szinekdoché, de számon kéri, hiszen ez is a dolga. Úgy véli, nem neki lenne viszont a feladata szexuális felvilágosítást adni vagy alapvető háztartási ismeretekre tanítani a kamaszokat. Nagy Márta arról is beszélt, hogy sok tanár a szívesen vagy éppen kényszerűségből vállalt feladatok sokasága miatt hamar kiég a pályán. „Mire megtalálják a saját határaikat, addigra elfogy a motivációjuk, az erejük. Rájönnek, hogy nincs életük az iskolán kívül, onnan vannak a barátaik, az határozza meg a hangulatukat, nincsen más erőforrásuk, ahonnan töltődnének, és közben folyamatosan elvárják tőlük, hogy mosolyogjanak, legyenek vidámak, konstruktívak, proaktívak. De nem lehet, és nem is kell. Más egy-két-három gyerekről gondoskodni és ott állni fölöttük, és más kétszázról. A saját szükségleteinket sem tudjuk mindig a tízperces szünetben kielégíteni, és nem lehet mindig empatikusan belehelyezkedni harmincöt különböző igénybe negyvenöt percre, hogy aztán a következő osztályban egészen más témával csigázzuk fel az érdeklődést – ahogy nem lehet egy nap hatszor vért adni sem. Egy nevelőtestületben mégis ezek a kollégák vannak piedesztálra emelve, pedig egy idő után kidőlnek. Aztán a rendszer újratermeli az altruista személyiségeket, és amikor ők már használhatatlanok, jön egy következő, majd még egy. Nagyon szívesen dolgoznék azon, hogy megtaláljuk, ki miért felelős, mi a feladata pontosan, mi kérhető számon és mi nem.”

Nem tökéletes
Nagy Márta azt vallja: ha a tanár számára az elvárások közepette Isten az abszolút pont, akkor nem a megfelelési vágy motiválja – és így sokkal többet tehet diákjaiért. „Ha tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de meg vagyok váltva, akkor el tudom fogadni másnak a tökéletlenségét is. Lehet, hogy az a gyerek utálja a verseket vagy nem jó olvasó, de akkor is elég jó. Nyilván van egy határ, amit el lehet érni, és kell is tágítani, de nem lesz mindenkiből irodalmár, és ezt el tudom fogadni. Mindemellett, vannak jóvátételi lehetőségek, szabad hibázni, de arra törekedni kell, hogy mindenki megtalálja, melyik tantárgy érdekli.”

Az igazi megtartó erő
A jövőről alkotott kép is megváltozik azok számára, akik Istenben bíznak – fűzte hozzá. „Emlékszem a saját krízisemre, ami borzasztó volt: mi legyek, ha nagy leszek – mit tudom én. Emlékszem, egy lelkész ismerősömtől kérdeztem meg, hogy Isten hogy kérhet majd számon olyan dolog miatt, amit nem mondott el: hogy én mi legyek. Ekkor megkérdezte ez az ismerősöm, hogy mi az, ami érdekel. Tizenegyedikben olyan rettenetesen sok minden nem érdekelt, mert éppen hordoztam a világfájdalmat meg a kamaszkor sebeit. Utána azt kérte, hogy nézzem meg, mi az, amiben jó vagyok. Bár nagyon ellene vagyok a számszerűsítésnek, tény, hogy az érdemjegyek sokszor tájékozódási pontot tudnak adni, hogy mi az, ami megy, és merre érdemes továbbhaladni. A gyerekeknek azt is próbálom kommunikálni, hogy ha tudom, hogy az életem Isten tenyerén van, akkor majd meg fog tartani az éppen aktuális kudarcaim fölött is. Nem egy érettségi pontszámon vagy felvételi eredményen múlik az életük.”

Gyökerek és szárnyak
A közoktatásból kikerülő fiatal felnőtteket viszont szeretné olyan alapvető készségekkel útjukra bocsátani, amelyek az emberi együttélést szolgálják – mondja a tanárnő. „Jó lenne, ha egy tizennyolc éves fiatal rendelkezne empátiával, az együttérzés képességével, ami határok felállításával együtt tesz képessé a bevonódásra. Kritikus gondolkodással, és hogy egyáltalán legyen igénye gondolkodni. Azért, mert valami az interneten is fönt van, még ne vegye biztosra, hogy az úgy is van. Reális önismerettel, legalábbis igénnyel a formálódásra. „Elég jó” tudattal, ami nem majd lesz valahogy hozzáállást vagy céltalan sodródást jelent. Goethe után szabadon: gyökerekkel és szárnyakkal, és olyan hittel, ami szintén „elég jó”. Ami nem azt jelenti, hogy megtértem, szuper, ki van pipálva, hanem folyamatos döntési, harcolási igényt ébreszt az Istennel való kapcsolat megtartásáért.”

Nem porcukor
Ami az egyházi iskolákat illeti, Nagy Márta szerint fontos látni, hogy a keresztyénség nem porcukor, amivel meg lehet szórni valamilyen struktúrát, semmit sem téve annak megjobbításáért. Szerinte fontos az is, hogy a teljesítményért és a rangsorért az iskola ne erőltessen rá semmit a gyerekekre, a diákok csak azt tegyék az elvárhatón felül, amiben örömüket lelik. „Ha egy iskolán belül sikerül a főbb célokat egyeztetni, akkor a szülő ki tudja választani a megfelelő intézményt a gyereke erősségeit figyelembe véve. Így jó eséllyel minél előbb meg tudják találni, hogy annak a gyereknek merre lehet az útja, és nem lesz kiaknázatlan, négy-hat-nyolc éves túlélőshow az iskolában töltött idő.”

„Az nekem rendben van-e?”
A szülők számára egyetlen fontos tanácsa van: legyenek a gyerekük mellett. „Nem előtte, nem mögötte, hanem mellette. Nézzék meg, mit csinál a gyerekük, miért csinálja és hogyan csinálja, és próbáljanak meg vele minél többet kommunikálni. Fogadják el, hogy különösen kamaszkorban vannak olyan helyzetek, amikor nem feltétlenül az történik, aminek történnie kell. De ez önmagában véve a kapcsolatot nem szabad, hogy befolyásolja. Utazás közben nemrég hallottam egy tizenhat éves kislány telefonbeszélgetését, egészen megrendítő volt. Gondolom, az egyik barátnőjének ecsetelhette, hogy az ő anyukája tökéletes, aki képtelen megérteni, hogy ő nem lesz soha olyan jó. Minden szülőnek érdemes önmagától megkérdeznie: vajon el tudom fogadni, hogy az Isten olyan dologgal ajándékoz meg, amivel Ő gondolja? Úgy áld meg, ahogy Ő gondolja, és nem úgy, ahogy én elképzeltem? El tudom-e fogadni, hogy a gyerekem nem tud verset elemezni vagy matekozni úgy, mint én? Ha ehelyett szuperül rajzol, az nekem rendben van-e? Vagy csak akkor vagyok szuper szülő, ha kitűnő a gyerekem? És ugyanígy: tanárként akkor érzem magam sikeresnek, ha ötösök a diákjaim vagy OKTV-t nyernek? Nemrégiben beszélgettem egy kislánnyal erről. Megkérdeztem tőle, miért nem engeded meg magadnak, hogy valamiből négyes legyél? Mert akkor kevesebb vagy, értéktelenebb vagy? Mi történik, ha nincs az a rettenetes nyomás, hogy állandóan mindenkinek meg kell felelni? A megfelelési kényszert sokkal nagyobb problémának tartom, mint a rossz jegyeket.”

A zseblámpa
A gyerekeknek elsősorban szeretetre van szükségük, a szeretethez pedig közelség kell – fejtegette a pedagógus. „A szeretetteljes kapcsolat olyan közeli kapcsolat, ami segít elfogadni a hibákat, megláttat fejlesztendő területeket. Olyan, mint egy zseblámpa, tud utat mutatni is. Ezen kívül szükség van mintákra. Annyira sajnálom azokat a gyerekeket, akiket a szabadság nevében magukra hagynak. Nem kell semmihez alkalmazkodni, nincsenek szokások. Persze, figyelmen kívül lehet hagyni ezeket, mégis valami iránymutatást, információt hordoznak. Sartre mondata, hogy az ember szabadságra kárhoztatott lény. Olyan, mintha a bűnesetet élnénk újra: az ember azért küzd, hogy ő dönthesse el, mi jó és mi nem. Biztos, hogy olyan jó az embernek állandóan ezen vívódni?”

A lepke
Hogy miért szeret tanár lenni, arról azt mondja: azért, mert valamilyen formában Isten teremtő munkájának lehet a szemtanúja. „Mindegy, hogy én elrontom, türelmetlen vagyok vagy épp fura dolgozatot állítok össze, amiben nem egyértelműek a kérdések, de akkor is megtörténik a csoda: a bebábozódott kamasz lepkévé válik. És egy nap együtt rá tudunk ébredni arra, hogy mi az, amit szívesen csinálna, mi az, amiben ő jó. Mi az, amire teremtetett.”

Képek: Füle Tamás