„Nyertünk. Zoltán Bettivel voltam egy csapatban. Én passzoltam le neki a labdát a győztes gólhoz. Erre büszke vagyok” – mondta egy lelkész, aki régóta játszik a teológusokkal a szokásos házi focimeccseken. A budapesti teológián számos érdekes életúttal találkoztunk már: ismerünk vallástanárt, aki ökölvívó Európa-bajnoki címet tudhat magáénak; lelkész tanárt, aki kultikus magyar rajzfilmek elkészítésében vett részt, és tűzzsonglőrt is, aki ma már ifjúsági munkát végez egy gyülekezetben. Ezúttal egy nemrégiben még az NB I-ben játszó focistával ismerkedtünk meg, akit arról kérdeztünk, miért adta fel sportkarrierjét, és hogyan talált rá Istenre.

Szépen ívelő pálya
„Ötévesen kezdtem el focizni a bátyám hatására. Őt követtem mindenben. Igaz, ő később abbahagyta a labdarúgást, én meg ott ragadtam” – idézi fel a kezdeteket a 21 éves teológushallgató. Bettina az általános iskola egész ideje alatt fiúk között focizott. „Lányként korábban értem, erősebb is voltam a fiúknál. Náluk presztízskérdés volt, ha egy lány ellökte vagy lecselezte őket, én mégis jól éreztem magam közöttük.” Ám az igazi öröm az volt számára, amikor középiskolásként leigazolt a Ferencvárosba, és iskolát is úgy választott, hogy a focinak szentelhesse az életét. „U17-es korosztályban játszottunk, nagyon jó csapatunk jött össze. 102 gólt rúgtunk és egyet kaptunk egy idény alatt, úgyhogy megnyertük az NB II-es bajnokságot, utána pedig bekerültünk az NB I-be.”

Nem volt kapaszkodójuk
A csapatban az ország legjobb utánpótlás focistái játszottak, csupa lány, akik ugyanazt szerették, mint ő. Ez összekovácsolta a közösséget, hiszen mindannyiuk szeme előtt egy cél lebegett: megnyerni a bajnokságot. Ám az élsportolói létnek megvolt az árnyoldala is. „A foci hozza magával a fiús viselkedést, a keménységet, az agressziót. És sajnos mivel együtt laknak, egy kollégiumban, a lányok közelebbi kapcsolatba is tudnak kerülni egymással. A mi csapatunkat az ország különböző pontjain élő fiatalokból válogatták össze. Érdekes volt végignézni közelről azt a folyamatot, ahogy ezek a lányok eltávolodtak az otthoni közegtől, és mivel nem volt meg az a biztos alap, nem volt kapaszkodó, így szépen lassan az erkölcseikben is meglátszott, hogy már nincs, ami megtartsa őket. Aki úgy jött fel Budapestre, hogy ő soha semmi ilyesmit nem fog csinálni, az is szépen lassan elzüllött.”

Hitvallás a csapatban
Bettina azt mondja, nagyon hálás azért, hogy neki volt biztos háttere, hiszen ő akkorra már rendszeresen eljárt vecsési gyülekezete ifjúsági csoportjába. Számára ott volt Isten, aki nem engedte, hogy részt vegyen az ivásban, szexuális kicsapongásban. Elismeri, egyre nehezebben viselte a sötétséget, de már teológusként értette meg, hogy csapattársainak nem volt máshová menekülnie, mint az ital és a partik. Ő viszont sosem kérte, hogy változzanak meg. Azt sem mondta, hogy zavarja, amit csinálnak. „Akik szerettek engem, azok odafigyeltek arra, hogy előttem már ne beszéljenek olyanról, vagy ne beszéljenek csúnyán. Többen el is jöttek velem ifitáborba, egy lány ott meg is tért.”

Az azonban hosszú folyamat volt, mire megtanulta vállalni a hitét a többiek előtt – ismeri el. „Volt egy meghatározó jelenet, amikor hozzánk igazolt ez a lány, akit akkor még nem nagyon ismertem. Egy tornán voltunk, és két meccs között bementem az öltözőbe Bibliát olvasni. A telefonomon olvastam, de akkor még nagyon takargattam, hogy ne lássa, mit olvasok. Odanéztem, és láttam, hogy ő meg pont a református bibliaolvasó kalauzt olvassa. Azonnal összebarátkoztunk.”

Focistából igehirdető
Félszegségében az is közrejátszhat, hogy nem hívő családban nőtt fel – ismeri el. „A családom is arra készült, hogy focista leszek, nagyon büszkék voltak rám. Amikor kicsi voltam, hagytak, hadd focizzak, azt hitték, majd megunom. De amikor látták, hogy nem unom meg, ők is odaadták rá az idejüket. Jöttek a meccsekre, kísértek, ha az ország túlsó végén volt válogatott meccsünk, oda is leutaztak, vagy éppen elszállásolták a csapattársaimat meccs előtt. Amikor aztán közöltem velük, hogy mégsem fognak engem a tévében látni, mint profi futballistát, azt nagyon nehezen viselték, főleg anyukám. Ő nem értette, miért adnám oda az életemet valakiért, aki nem is létezik. Most már, persze, nem a meccseimre, hanem az igehirdetéseimet jönnek el meghallgatni – mégiscsak a kislányuk vagyok.”

„Még dolgom van közöttük”
Miután megtért, lelkipásztora és felesége vetette fel a gondolatot, hogy Bettinából akár lelkész is lehetne. „Amikor ez szóba került, az volt az első gondolatom, hogy Istenem, csak hadd ne kelljen, hadd maradhassak focista, ez az álmom, az életem. Egy idő után meg már én kérdezgettem az Urat: még meddig gondolod, hogy itt, a focisták között legyek jel? Ez elképesztő nagy fordulat. Isten mindig megerősített, hogy mindennek rendelt ideje van, még dolgom van közöttük.”

Ami tartós örömöt ad
A fordulópontot legnagyobb sportsikere hozta el számára – meséli Bettina. „Élsportolóként az ember mindig kitűz egy célt, ami egész életében ott lebeg a szeme előtt. Ezért edz, ezért vannak a meccsek, mindent ezért tesz. Nekem ez a válogatottság volt, az, hogy a hazámat képviselhessem. Ezt korosztályos válogatottként élhettem meg. Volt egy olyan mérkőzés, ahol a románok ellen játszottunk – az, ugye még nagyobb presztízs –, és én lőhettem a győztes gólt. Ilyenkor a góllövő a minden. Így hát, amit én elképzeltem, az megvalósult. Meg is volt a nagy ünneplés, de ahogy este visszamentem a szobámba, az öröm percei után elképesztő üresség tört rám, és akkor azt kérdeztem: ez volt, amire én az életemet tettem? Uram, hát nálad sokkal, de sokkal több van! Aznap ez az Ige nagyon sokat jelentett: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt vall? Akkor döntöttem el, hogy ezután arra megyek, ahol sokkal több van, és azt csinálom, ami valódi és tartós örömöt ad.”

Azért alkotott meg, hogy közel legyek hozzá
Mire beadta jelentkezését a teológiára, már biztos volt benne, hogy lelkész szeretne lenni. Másodéves teológusként most már egy másik csapat része, azoké, akiket hozzá hasonlóan Isten arra választott ki, hogy az övéit pásztorolják. Ebben a közegben csupa hívő ember veszi körül, a sokszínűséget mégis talán itt tapasztalta meg a legjobban eddigi élete során. Talán ezért van, hogy néha még most is bátortalan hite megélésében. 

„A dicsőítés fontos része az életemnek, nálam takarítás vagy fogmosás közben is szól a dicsőítő zene. Jó beszélgetni arról, ki hogy van, de szerintem nem kerek egy beszélgetés, ha nem Igével és imádsággal zárjuk le – talán ez is furcsa lehet. Szeretem gyermeki módon meglátni Istent a felhőben, a madárban, bármiben, és ez sokszor másoknak sok. Amit meg is értek, hiszen egész nap erről tanulunk, miért beszélnénk még a szabadidőnkben is ilyen dolgokról? De nekem ez a lényeg, így lenni Istennel. Ezek a nézetkülönbségek azért jók, mert azt tanulom, hogy nem az emberi visszajelzés a lényeg, hanem az, ahogy Isten rám tekint. Azért alkotott meg, hogy tényleg közösségben és szorosságban legyek vele.”

Amikor arról kérdezem, őt nem környékezi-e meg a felsőbbrendűség-tudat emiatt, azt mondja, Isten kegyelmét tapasztalta meg a focipályán is, ha sikereket értek el, és kegyelem az is, hogy ő meg tudja látni Istent bármiben. „Ez nem azt jelenti, hogy én több vagyok, mert lehet, hogy a másik úgy éli meg, hogy kiül a teraszra, zenét hallgat, és ott találkozik Istennel, ott van egy szorossága. Nekem inkább abban kell erősödnöm, hogy nem vagyok én sem fura. Néha megkérdezem Istentől, miért így adta, miért kell nekem annyira lelkendezőnek lennem? De ilyenkor mindig rájövök: ez így szép, Isten országában lehetünk mások.”

A tanú
A bátorság és az egymás iránti türelem kéz a kézben járnak akkor is, ha a hitét kell megosztania – teszi hozzá. „A megtérésem után nekem rózsaszín ködben úszott minden, a felhők fölött jártam. Ilyenkor ki ne akarna Jézusról beszélni? Nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy bennem ezt most elvégezte Isten, de a másiknak az élete attól még nem változott meg, és ő ugyanúgy együtt él a nehézségeivel. Arra jöttem rá, hogy nem szóval, hanem elsősorban az életemmel hirdetem az evangéliumot. Nekem például a tanulmányaimon látszódott meg, hogy megtértem, mert majdnem kitűnő tanuló lettem. Anyukám, akinek korábban sokat mondogattam, hogy Anya, itt a Biblia, térj meg, utána nagyon jó lesz az életed, a tanulmányi eredményeim láttán csodálkozott el igazán, és kérdezte meg, mi történt velem. És én elmondhattam, hogy most már szeretnék Isten dicsőségére tanulni.”

Kitartás, fókusz, győzni akarás
Az, hogy világi közegből érkezett, lelkészi szolgálatára készülve már most erőforrást jelent számára – ismeri el Zoltán Bettina. „A sport kitartásra nevelt. Nem volt választásom, nem mondhattam, hogy most fáj a lábam, fáradt vagyok, nincs kedvem, edzésre akkor is menni kellett. Fel kellett kelni reggel hatkor, iskolába menni, tanulni, edzésre, hazamenni, tanulni, lefeküdni – nem létezett más. Ez a fókuszáltság kísér a mai napig. Ha feladat van, nálam bekapcsol valami, és olyankor nem állok meg, míg el nem végzem. Tanulom, hogy az is rendben van, hogy a többiek közben beszélgetnek, kávéznak. Ha játszunk valamit, még mindig bennem van az is, hogy akkor győzni kell. Látom, hogy ezt a többiek nem értik, mert ők csak le akartak jönni kikapcsolódni. Még tanulom, hogy csak az élvezet és a játék kedvéért játsszak én is” – mosolyog.

Megtalálja velük a hangot
A legnagyobb ajándéka Istennek az, hogy nem élt burokban, hanem a valósággal találkozott, mielőtt a teológiára ment volna – jegyzi meg. „Előfordul, hogy azoknak, akik lelkészcsaládban nevelkedtek, nincs nem hívő ismerősük, és nehezen is kapcsolódnak ilyen emberekhez. Nagy áldásnak látom, hogy én ismerem ezt a világot. A focista évek alatt kötött barátságaim is megmaradtak, nyomon követjük egymás életét, noha ezek a lányok már leigazoltak különböző csapatokba itthon vagy a tengerentúlon.”

Amikor terveiről kérdezem, Zoltán Bettina azt mondja, szívesen foglalkozna fiatalokkal, a lelkigondozás is érdekli. Pünkösdkor a jánoshalmi cigány gyülekezetben fog szolgálni. Szívügye a misszió, és ahogy egykor a pályán, úgy most a lelkiéletben is oda összpontosítja figyelmét és energiáit, ahol észleli, hogy mozgolódik valami.

Vagy inkább Valaki.

Képek: Füle Tamás; fociarchívum