Tizennyolc év alatt felnő egy ember. Mi az, ami ez idő alatt felnövekedett, amiről úgy érzi, hogy már elengedheti?

Elsősorban magamat engedhetem el, örülök is neki. Hihetetlen sok dolgot tanultam, én magam is formálódtam.

Miben változott ez idő alatt?

Türelmetlen típus vagyok, sajnos ez nem sokat változott, úgyhogy e helyről is bocsánatot kérek mindenkitől, akinek meg kellett tapasztalnia ezt. Olykor gyorsabban fogtam föl a teendőket, mint ahogy azt valaki el szerette volna mondani, rövidre zártam a dolgot. Volt, amikor végig se hallgattam, hogy miről lenne szó, aztán egy idő után újra föl kellett venni ezt a szálat. Töredelemmel beismerem.

Amiben változtam, hogy megtanultam a fontos és jó ügyeket ugyanúgy a Gondviselő kezébe tenni, mint a rossz irányba tartókat. Eleinte sokszor fogott el a rémület, sokat bábáskodtam. Szorongtam akkor is, amikor tudtam, hogy nincs elég szövetségesem a szívügyeimhez. Van egy cinikus mondás, miszerint amelyik ügy nem oldódik meg magától, azzal nem érdemes foglalkozni. De megtanultam ennek a szent értelmét. Ez a magától a Reményik-versben is feltáruló kegyelem. Amelyik ügyben nem találjuk meg a kegyelem valóságát, azt el kell engedni, azzal nem érdemes foglalkozni, viszont amelyikben van kegyelem, ahhoz odaparancsol bennünket az Úristen. Ő is meg tudná oldani, de valószínű, hogy nem is annyira az ügy miatt, hanem mi magunk miatt a kezünkbe adja, és aztán sok mindenre megtanít vele.

Most hogyan látja: a püspök személye ügyek előmozdulásában mennyire volt kulcsfontosságú? Vagy inkább a testületnek van jelentősége?

Én testületi hívő vagyok, persze, voltak dolgok, amiket nagyon gyorsan kellett eldönteni, különösebb tanácskozási lehetőség nélkül. Ilyenkor csak imádkozhatunk, hogy jó legyen a következménye. Általában az eredménynél tudjuk meg, hogy jól döntöttünk-e. Teljesen mindegy, mit gondolok én egy egyházmegyei határozatról, a közgyűlés majd bölcsen dönt felőle. Ugyanakkor, mint minden vezető esetében, a személyiség is meghatározó tud lenni. Nyilván, sok vitában, beszélgetésben, tervezgetésben latba esett, hogy én milyen vagyok, az ügyszeretetem, az egyházamért való rajongásom, a mások iránti megbecsülésem. Igen, ha valaki dolgozott, mindig megbecsültem, bár talán nem mindig juttattam kellően kifejezésre. Nem dicsértem eleget. De, meglehet, ennek az elmaradása talán még többre ösztökélte az embereket. Talán nem lesz olyan rossz a leltár.

Próbáljunk meg kicsit leltározni most is! Milyen egyházkerületet vett át annak idején, és hova sikerült eljutni három ciklus alatt? Mi az, amivel elégedett?

Tizennyolc év alatt több mint 250 lelkészt szenteltünk fel, ők túlnyomórészt a dunamelléki egyházkerületben szolgálnak. Ez a gyülekezeti lelkészek mintegy kétharmadát jelenti, vagyis ez idő alatt szinte kicserélődött a lelkészi kar – csakúgy, mint a presbitériumok kétharmada is, hiszen háromszor volt tisztújítás eközben. A pedagógusokról, diakónusokról, gyülekezeti munkásokról nem is szólva. Ha elmegyek egy gyülekezetbe, ahol tizenöt évvel ezelőtt szolgáltam, ma már javarészt nem az egykori arcokat látom. Ez páratlan a világon – és az egyház egyik szép titka –, hogy mindig mi vagyunk az egyház. Persze, tagjai vagyunk a szentek közösségének, tehát az előttünk élő nemzedékek munkája, hite, hagyománya, közössége itt van bennünk, vagy fordítva: mi vagyunk bennük; de akik éppen egy istentiszteleten együtt vagyunk, az az anyaszentegyház. Nincsenek titkos tartalékaink, nincs cserepadunk, ahonnan gyorsan beállítunk valakit ahelyett, aki elfáradt.

A gyülekezetek száma is változott ez idő alatt.

Több anyaegyházközségünk van, mint tizennyolc évvel ezelőtt. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan több gyülekezet szorul gondozásra. Az egyházkerület szórványvalósága bizonyos területeken még intenzívebb lett. Egyszerű társadalmi tény, hogy kistelepülések, két-háromszáz lelkes falvak továbbra is üresednek, elöregednek, meg is szűnnek. A szociográfusok jóslata szerint ez minket is érint itt, Dunamelléken, leginkább Baranyában. Az elfogyó településeken komoly küzdelmet folytatnak az ott élő gyülekezetek. Ezért igyekeztünk bevezetni a gondozott gyülekezet kategóriáját is, mert a missziói egyházközség megnevezést azokra a még kis létszámú gyülekezetekre kell fenntartani, ahol újonnan szerveződik a gyülekezet, vagy felélénkült a lelki élet, és lélekszámban is növekedés látszik.

Sok templom, parókia is épült, megújult, különösen a legutóbbi években.

Most fejezünk be egy nagy programot, 210 gyülekezet jutott hozzá nagy összegű és jelentős építési és energiahatékonysági beruházásokat lehetővé tevő állami támogatáshoz. A külalak jelentősen megváltozott. Megtöbbszöröződött az iskoláink és a szociális intézményeink száma is az elmúlt két évtizedben. És amiről nem sokat beszélünk: az iskolai hitoktatás területén lényeges változás állt be, a hittanra beíratott gyerekek száma ma sokszorosa annak, mint volt tizennyolc éve. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sok helyen még iszapbirkózást kellett folytatni, hogy iskolai hitoktatást végezhessünk. Azt is csak afféle szakkörként lehetett meghirdetni. Időközben a hittanoktatás bekerült a közoktatás rendszerébe. Ennek a hatását még nem igazán tudjuk felmérni, ez évtizedes távlatú dolog, de a jelentősége felbecsülhetetlen.

Ez a növekedés azt jelenti, hogy az egyház megerősödött a missziói küldetésében?

A misszió kétirányú történet. Sokat beszélgetünk arról, hogy miként tudnánk behívni embereket a gyülekezeti alkalmainkra, vonzóvá tenni az egyházat, és hogyan tudnánk mi magunk kilépni és megszólítani őket a maguk sokféle élethelyzetében, és sokféle önfelfogásában is. Mert nemcsak a helyzet fontos – esetleg a faluszéli romatelepről érkezett csellengő vagy albérletben élő segédmunkás, vagy vidékről nagyvárosba fölszármazott vagy éppen nagyvárosból kiköltöző agglomerációlakó, magasan kvalifikált értelmiségi, aki egyetlen menekülési útvonalként beült az iszákosmentő misszió alkalmára, vagy éppen a börtönben érintette meg először a szívét a krisztusi szabadítás örömhíre – igen, ez számít, de nemcsak ez, hanem az is meghatározó, hogy ki-ki hogyan gondolkodik önmagáról. A misszió nagy kihívása és lehetősége, hogy az Isten országába szóló meghívót egészen biztosan, személyre szólóan átadjuk ezeknek az embereknek, és ők lehetőleg át is vegyék. De ez csak egyik szála a történetnek!

Amikor püspök lettem, sok összejövetelen vettem rész, ahol ébredésről is szó volt, és sokat imádkoztunk ezért – ez a kérdés másik oldala. Én mindig fontosnak tartottam, hogy megébredjenek az „átlagreformátusok” – azok, akik hűségesen ott vannak az istentiszteleten, és a gyülekezeteink derékhadát alkotják. Igen, újuljanak meg, elevenedjenek meg a hitükben, legyenek lelkesebbek, odaadóbbak, mámorosabbak vagy éppen határozottabbak! Ehhez képest ma már jórészt csak a misszióról beszélünk. Ahány missziónk van, annyiféle ötlet és kezdemény! Vagy fordítva: ma már mindent kisebb-nagyobb ötletet, ügyet missziónak titulálunk! Legyünk jelen a médiában, a szegények felzárkóztatásában, a nevelőszülői hálózatban, legyünk ott az elesettek és az idősek között… Legyünk ott! De álmosan tántorogva, holdkórosként? Ha azonban Isten Lelke késztet bennünket, akkor az ébredés és a misszió együtt van! Jézus tanítványainak is föl kellett készülniük szívükben és lelkükben, hogy aztán amikor elő kellett állniuk, hiteles emberként hirdethessék az evangéliumot.

Nem lehet, hogy a hangsúlyeltolódás oka, hogy ma már természetesnek vesszük, hogy az a missziós terület, ahol élünk, dolgozunk?

Bizonyos fokig igen. És az nagyon jó dolog, hogy nemcsak a hivatásos misszionáriusok, hanem a maguk mindennapjait élő keresztyének is részesei lehetnek a missziónak. Ez engem az első missziók idejére emlékeztet, amikor egy bíborárus asszony vagy egy római arisztokrata adott helyet a gyülekezetnek, vagy egy rabbinövendék – Pál apostolra gondolok –, miközben sátorponyvaszövéssel kereste a kenyerét, beleszálazta magát az emberek életébe, és beleszőtte a szívükbe Isten üzenetét.

Az én nemzedékem számára óriási dolog, hogy a társadalomban ma már vallottan, vállaltan és tudatosan lehetünk jelen mint keresztyének, hiszen a mi életünk első fele azzal telt el, hogy ez nem volt magától értetődő. Az is jó dolog, hogy ma már a társadalom egy részében is van valami helyes kép az egyházról, kapunk hívásokat, jelzéseket. De az eltolódás abban mutatkozik a leginkább, hogy a közegyházi beszédben mire esnek a hangsúlyok, például mit veszük figyelembe a terveink elkészítésekor, merrefelé irányítjuk az erőinket, minek nyitunk csatornát. Nos, ha előveszem az egyházmegyei, az egyházkerületi és a zsinati missziói jelentéseket, csak nagyon keveset olvasok arról, hogy akár egy ember megtért volna, de arról sem sokat hallok, hogy volt valahol evangélizáció, és Istennek hála, megelevenedett a gyülekezet.

Nemrégiben olvastuk a Bírák könyvét, ebben szembetűnik, hogy Isten rendre küld segítséget a bajban, küld szabadítót, jön egy bíró, elzavarják az ellenséget, győzelmet aratnak. Ám ezt mindig megelőzte, hogy fölkiáltottak az Úrhoz. És az a nemzedék, amelyik ezt elmulasztotta, nem kapta meg a szabadítót.

Az Újszövetség leírása szerint a gyülekezet egyik vezetője a lelkipásztor. Nyilatkozatain mindig érződött, Ön nagyon becsüli őket.

Nagyon, bár talán nem éreztettem velük eléggé, és ezért most bocsánatot is kell kérnem tőlük.

Sokszor szóba kerül, milyen sokat változott a lelkipásztor feladatköre az utóbbi években, de arról kevesebb szó esik, mi az, ami megőrzendő a lelkipásztori karakterben, akárhogy változik is a világ. Mit gondol, mit érdemes szem előtt tartani?

Nem kell a lelkésznek az aktuális „jó ügyek” stréberkéjének lennie. Abban kell keresni a lelkipásztori karaktert, amit az Újszövetség az új ember kibontakozásaként ír le. Milyen az az ember, aki feltétlen elkötelezettséggel és számadással tartozik annak a Jézus Krisztusnak, aki teljesen szabaddá tette őt? Ez általában is a keresztény élet dinamikája, de még inkább jelen kell lennie a lelkipásztor esetében, akit azért hív meg egy keresztyén közösség, hogy ezzel az elkötelezéssel és felelősséggel, röviden: teljes önmagával szolgáljon nekik.  

Egyébként azért becsülöm a lelkipásztorokat – a kitűnő, csillogó tehetségeket, a szorgosan dolgozókat és a gyengécskéket is –, mert akiből kihullik ez a Krisztus iránti hála és elkötelezés, az előbb-utóbb elhagyja a hivatást. A pályaelhagyó lelkészek drámáján látom, hogy nem tudták egyben tartani a kegyelemre való meghívottságukat és azt, hogy sajátos szolgálatukkal teljességgel a Krisztus kezében vannak. És úgy vélem, ezzel nem a lelkész kollégák, hanem a gyülekezetek, a köznapi keresztyének szembesítették őket.

Mindannyian rászorulunk az Úrra, kiáltanunk kell a Szabadítóhoz. Nem lehet, hogy ez a kiáltás gyakran azért marad el, amit Cseri Kálmán bácsi úgy fogalmazott meg, hogy a sürgős háttérbe szorítja a fontost, különösen egy lelkész életében?

A lelkész sajátos szolgálata, hogy nincs világi hivatása, nincs önmegvalósítási kényszere. Az elmúlt néhány évtizedben a kontextus valóban mindig igyekezett fontosabb lenni, mint a textus, a sürgős mindig nagyobb erővel tolakodik-törtet, mint a fontos. Ez magának a lelkipásztornak is belső harca. Azt szoktam mondani a kollégáknak, hogy ha vasárnap hajnalban nem ver ki a veríték, hogy szószékre kell állnod, és tizenöt vagy éppen százötven ember azért fog téged hallgatni, hogy isteni szót halljon, akkor hagyd abba a szolgálatot. És fordítva: lelkészbeiktató istentisztelet ünnepi órájában arra emlékeztetem magát a gyülekezetet is, hogy a Krisztus szolgája és követe érkezett hozzájuk. Ha ez nincs meg, hiába van meg bármi más, amit szükségszerűen tesz a lelkész. De az sem mind újkori torzulás. Rójuk meg Méliusz Juhász Pétert, mert füvészkönyvet írt? Vagy korholjuk Szenczi Molnár Albertet, hogy latin–magyar szótárt szerkesztett? Ez az egyéb hozzátartozik az életünkhöz. Inkább az a lényeges, hogy legyünk bátrak megvívni a belső hivatásküzdelmünket. Még akkor is, ha a püspök nem kérdezi meg, hogy miről prédikáltam vasárnap. Pedig bizony, talán ezt kellett volna minden lelkipásztortól megkérdeznem, rögtön azután, hogy hogy van.

Az igehirdetéssel megbízott lelkészi szolgálattevők mellett említsük meg a nem lelkészi vezetőtársakat is! Az esperes-gondnoki találkozók az Ön püspöksége alatt havi rendszerességűvé váltak, a járvány kezdete pedig online zajlanak ezek a tanácskozások. Miért tartja ezeket fontosnak?

Ezeken az értekezleteken sok nehéz személyi, szervezeti ügy előkerült. Nem könnyű, de nagyon őszinte megbeszélések voltak, olykor gondnokok nélkül. Azért tartottam fontosnak, mert tudnia kell a Tolna megyei esperesnek is, hogy mi történik Északpesten. És nem baj, ha a baranyaiak sejtik, hogyan él Bács-Kiskun. Ez része annak a munkának, hogy az egyház gyülekezeti közösségeit összefogjuk egy egymásra figyelő nagyobb közösségbe. Sok jó gondolat fölvetődött, sok szép terv született ezeken a találkozókon.

A paritás elve szerint működő vezetés és együttgondolkodás általában véve jól működik ma az egyházunkban?

Sok helyütt igen; és ott szárnyal a gyülekezet. Egy-két helyen sajnos nem. Például, súlyos félreértés, ha egy presbitérium úgy tekint magára, mint a lelkipásztor munkáltatójára. A presbitérium testület ugyan, de nem úgy, mint egy részvénytársaság igazgatótanácsa, akik megbíznak valakit azzal, hogy intézze a részvénytársaság ügyeit, időről időre beszámoltatják, és a javadalmát is aszerint szabják meg, hogy mennyire elégedettek a teljesítményével. Megesett, volt rá itt-ott igény. Ám a gyülekezetet és az egyházat együtt kormányozni – ebben az a lényeg, hogy közös megfontolások és döntések szülessenek, éspedig úgy, hogy ki-ki a gyülekezetben betöltött szolgálata szerint vesz részt az egész folyamatban. A presbiternek sem csak annyi a dolga – mondom az őket koloncnak tartó lelkészeknek! –, hogy elmenjen a presbiteri ülésekre! Végtelenségig sorolhatnám a presbiternek mint gyülekezeti elöljárónak, gyülekezeti reprezentánsnak, a gyülekezet jó rendjéért felelősnek, a gyülekezet külső körülményei gazdájának, mint a gyülekezet sáfárának a feladatait. A presbiternek is ugyanazzal az új emberi valósággal kell ott lennie a gyülekezetben, mint a lelkésznek.

Voltak nehéz, kényes személyi ügyek, amelyekbe nem láthatunk bele. De elárulja, mi vezette ezek kezelésében?

Beszéljünk először a jó dolgokról! Nagyon sok lelkipásztor életében láttam megújulást. A gyülekezete, a társai, a barátai kiimádkozták a halál markából, és ő fizikai és lelki erőtlenségből szabadult,  gyógyult ember lett – ezek fantasztikus történetek! Láttam megújulást elcsüggedt, cinikussá lett lelkészek életében is, akik csak azt tudták mondani, és mondták is keményen, hogy egyedül maradtak a frontvonalon, mindenki dezertált mellőlük. Aztán megrázták magukat, vagy felrázta őket a Lélek, és vigasztalni kezdték a többi magányos szolgálót – ezek szép történetek! Mindig különös érzésekkel töltött el azok története, akik letették a palástot, elhagyták a lelkészi hivatást, zsíros állásba mentek, kerestek tízszer annyit, evilági értelemben szép egzisztenciát építettek, aztán öt-tíz-tizenöt év múlva ellenállhatatlan késztetést éltek át, hogy vissza kell jönniük. És újra beálltak a szolgálatba tizedannyi fizetésért, nehezebb körülmények között, mint mikor elhagyták, a kollégák és a barátok elképedésére – ezek gyönyörű történetek!

És, igen, vannak nehéz történetek. Az apostol mondja, hogy aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Lelkészekről, presbiterekről, igazgatókról, missziós munkatársakról kell itt szólni, akik a karrier csúcsán állva elestek – erkölcsi vétkek miatt, vagy mert megadták magukat a lemondás késztetésének, vagy netán – ahogy Szikszai Béni mondta – elsodorta őket a nagyság. Voltak, akik földolgozhatatlan családi drámába keveredtek, nem tudtuk őket megmenteni, mert szégyellték is, és nem is kértek hozzá segítséget. Nem is csak emberit, talán fölülről jövőt sem.

Az az érdekes, hogy ezekre a drámákra sokkal élénkebben emlékszem, ezek beleégtek a lelkembe. Még mindig fájnak. Amikor lelkészszentelésre megyünk, és elnézem a Mózes-székből a fiatal lelkészeket, ahogy várják a felszentelésüket, végigfut rajtam, vajon mindegyikük megmarad az áldásban? Mindegyiküknek megadja Isten, amiért ott magában imádkozik? Bármilyen körülmény közepette, a lényeget tekintve boldog emberek tudnak maradni? Sok-sok aggodalom van bennem, mert a püspök nem a pletykarovatból tudja meg, hogy valahol baj van. És nem tehetem meg, a sorsomnál fogva sem, hogy valamiféle farizeusi önelégültséggel azt mondjam: hulljon a férgese, én még megvagyok!

Hogyan tudta ezeket a helyzeteket kezelni?

A testvéreim mondogatták nekem, hogy volt az udvarunkon egy ásott kút, a bátyáim pedig azzal szórakoztak, hogy a kútgyűrűre ültek – és eljátszották, hogy beleesnek. Én meg, lehettem négyéves, toporzékoltam a verandán, és halálos rémülettel üvöltöztem, hogy ne csinálják! Ez a fajta aggódás másokért ma is megvan bennem. Sajnálom, ha a kollégák nem mindig értették ezt, amikor súlyos, négyszemközti beszélgetéseket kellett lefolytatni. Hát miért rángatom le őket a kút széléről, miért veszekszem velük, miért kiabálok rájuk, miért nem édesgetem őket vagy hízelgek nekik? De hiszen ott ülnek a kútgyűrűn, és bele fognak esni!

Van ezeknek a krízishelyzeteknek tanulsága, fakadt ezekből bármi jó?

Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van, mert Istentől senki nem tudja őket elszakítani, sem magasság, sem mélység, az Ige szerint. Még önmagukat sem tudják Istentől elszakítani, nem tudják ellökni maguktól Istent – de ez nem mindig látható a kívül levők számára. Ez a személyes életünk legmélyén rejlik. Egy egyházkormányzó nem tud erről statisztikát készíteni, ugyanis az életünk nincsen lezárva. Ezért nem mondhatunk senkiről végleges ítéletet. Lehet, hogy valaki éppen most ment el közülünk, de ha az Isten szeretetétől nem szakít el bennünket semmi, akkor ki vagyok én, hogy végleges ítéletet mondjak róla?!

Vajúdik a világunk is. Püspökként rendszeresen megszólalt a médiában, hol aktualitásokra reflektált, hol a korszellemre, és szükség is volt erre a hangra. Manapság mintha még keresztyénként sem lenne mindig olyan egyértelmű, mit jelent hűnek maradni az egészséges tanításhoz…

Én ezt fordítva látom. Szerintem egyre egyértelműbb, mit jelent hűnek lenni az evangéliumhoz, és egyre kevesebb lehetőség van kivételekre és meghagyásokra. Érdekes módon számomra a mai világ öntelt és mesterkélt sokszínűsége bizonyítja, hogy most már nincs kecmec, nem lehet mellébeszélni, a Krisztusnak való engedelmesség egyre szorosabb és egyre keményebb dolog lesz, és egyre több nemet fog igényelni a hűségünk. A nyugati egyházak példáját hadd hozzam! Ők belementek egy diffúz játékba. Lecsitították magukban és elnémították a maguk körében azt, amit merő pietizmusnak, fundamentalizmusnak, vaskalaposságnak, ókonzervatívizmusnak, tradicionalizmusnak szoktak nevezni. Aztán azt mondták: itt vagyunk, a világban, mert az a lényeg, hogy mindenütt ott legyünk, mindenütt jók legyünk, mindent támogassunk, és soha ne konfrontáljunk, az egyház végtére  is a nagy kozmikus terapeutának, Istennek az ügynöke. És kíváncsi ma valaki Skóciában, Rajna-Vesztfáliában, Svédországban az egyházra, amely eljutott oda, hogy a tagjai azon se rökönyödnek meg, ha a püspökük leveszi a keresztet a templom faláról, mert hátha bánt valakit a puszta látványa?

Nálunk kissé más a helyzet, hiszen itt még a kormány is magáénak vallja a keresztény értékeket. Egy korábbi előadásában, ami 2009-ben jelent meg írásban, az előző tíz év évre reflektálva három modellt vázolt fel az állam és az egyház kapcsolatáról. Most, a húszas évek elején hogyan modellezné ezt a viszonyt?

A rendszerváltás után indult egyfajta kárpótlás, ami szükségszerű volt, és nem zárult le teljesen, azután a konfrontatív, majd az együttműködő modellel írható le az állam és az egyház kapcsolata. Most úgy látom, hogy az együttműködő modell van érvényben, a jelenlegi kormányzat nemcsak deklaráltan, hanem ténylegesen  is együttműködést keres az egyházakkal, az Alkotmányban foglalt szétválasztás meghagyásával. A különválasztott felek együttműködnek, mert együttműködhetnek – ez lehetséges.

Alapvetően azonban nem mi vagyunk, akik megkülönböztetjük az államot és az egyházat, hanem maga az Úristen. Az egyház az üdvösségre elhívott, megbocsátott bűnösök közössége, amely várja a Krisztus országának kiteljesedését. Az államhatalomnak a Gondviselés világában van feladata, akár tudomásul veszi, akár nem. A jó rend fönntartása, a békesség szolgálata, az állampolgárok biztonságának, szabadságának – beleértve a vallás szabadságának – a szolgálata: ez az állam dolga. Ha ebbe belefér, hogy az államhatalom támogatja a vallásgyakorlókat, elsősorban épületeik karbantartásában, a szolgálattevők anyagi megbecsülésében, a közoktatásban és a szociális munkában, és ezért a törvényhozásban is tesz, nos, mindebben nem látok semmi rosszat. Tudom, hogy vannak, akik aggályoskodnak emiatt. Talán érteni fogják: az egyház olyan üllő, amin sok kalapács elkopott már. Némi humorral pedig azt is mondhatnám, a kárpótlást éppúgy túl fogja élni az egyház, mint az üldözést.

Az erről való gondolkodást annak idején a Théma Egyesületben végezték el, ám mintha ma hiányozna ez a fajta háttérmunka és közös gondolkodás, vagy ha van is, nem jut el a cselekvésig.

A Théma Egyesületben, ha nem is mindig túl okosan, de bátran és őszintén beszéltünk az egyházunk ügyeiről, ennek megpróbáltunk hangot adni és javaslatokat tenni. Ez a fajta szabadság, amivel akkoriban éltünk, többünk számára korlátossá vált, mert egy dolog szabadon elmondani valamit, és más dolog felelősen dönteni. Sokan közülünk felelős döntéshozók lettek, esperesként, egyetemi tanárként, missziói ágazatvezetőként vagy éppen püspökként folytattuk a szolgálatot. Várom, hogy megjelenjenek azok a szabad alakulatok a református egyházban, akiket rendkívül nyugtalanít az egyház mostani helyzete, és van elképzelésük, álmuk, ideájuk, hogyan lehetne jobban csinálni.

Önnek mik a tervei, ha átadja a püspöki tisztet?

Most leginkább rövid távú terveim vannak. Szeretnénk a leltárt befejezni. Remélem, hogy maradhatok a gyülekezetemben, sőt, örülök is, hogy soha nem is kellett elmenni. Sok könyv van a polcon, amit nem olvastam el, ezeket szeretném elolvasni, és írni is fogok, ahogy mindig. És, persze, jönnek az unokák sorban – nem is kell terveznem, majd ők megmondják, mit csináljak.