Az ügynökkérdés ismét előtérbe került a közbeszédben, és ennek fényében az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulója is új kontextust kapott. A témáról egyházunkban is folyik párbeszéd, ugyanakkor fontos lenne szem előtt tartani azt is, hogy nem csak azok sorsának a feltárásával vagyunk még adósok, akik valamilyen formában kollaboráltak a rendszerrel, de azokéival is, akik szembenálltak vele és emiatt ki lettek téve a megtorlásoknak. Ezért is fontos minden olyan kutatás, amely azt vizsgálja, hogy a református lelkipásztorok életútjában milyen magatartásformákra, sorsokra találunk példát, és ezek mennyire voltak általánosan jellemzőek és mennyire egyediek.

Gerlei Szilárd történész, a Ráday Könyvtár munkatársa doktoranduszként azt kutatja, hogyan vett részt a református egyház az ‘56-os forradalomban és hogyan érintette az egyes lelkipásztorokat a megtorlások sora. Az 1956 a parókiák világában – Református lelkészek forradalom és megtorlás között című előadásában, amelyet a Kutatók Éjszakáján tartott 2026. szeptember 25-én a Ráday Könyvtárban, nem csak a szembenézés fontosságát emelte ki, hanem azt is, hogy hol vannak még hiányosságai a téma kutatásának és milyen feladatokat érdemes elvégeznie a korszakkal foglalkozóknak a teljesebb kép érdekében. Azt is kiemelte, hogy mindez nem csak a pesti utcák története.

Kényszerű válaszutak 1956-ig
A kutató kifejtette: a pártállam idején ugyan nem szüntették meg az egyházakat, de társadalmi szerepüktől és önállóságuktól is fokozatosan megfosztották őket. 1948-ban sor került az egyházi iskolák államosítására, és ugyanebben az évben mondatták le Ravasz László akkori dunamelléki püspököt is, akit már csak azért is félre kellett állítani, mert itthon és nemzetközileg is nagy tekintélye volt. 1950-ben szüntették meg az egyházi egyesületeket, például a KIE-t és az SDG-t, 1951-ben állt fel az egyházak szigorú állami felügyeletére az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), 1952-ben pedig átszerveztették a református egyházmegyéket és lecseréltették az élükön álló espereseket.

Az átalakulás során nem elégedtek meg az egyházi személyek, keretek és a jogok megváltoztatásával. A református egyházközségek lelkészeit arra kérték, hogy adjanak iránymutatást gyülekezeti tagjaiknak, legyenek például agitátorai a téeszesítésnek. Mivel ezeknek nem mindenki tett eleget, megindultak a méltánytalan hátratételek, kényszernyugdíjazások, bebörtönzések. Ugyanakkor sok embert beszerveztek az egyházból is, az egyházvezetőség pedig kollaborált az államhatalommal. Gerlei Szilárd arra hívta fel a figyelmet, hogy senki megítélése nem lehet fekete-fehér, a teljes kép sokkal árnyaltabb a kényszerű válaszutak fényében, ezért nem lehet mindenkit hősnek vagy árulónak besorolni.

Az egyház 1956-os szerepvállalása kapcsán elhangzott: már egy októberi határozatban leszögezték, hogy amelyik lelkész méltánytalan hátratételt szenvedett, azt vissza kell helyezni – el is indult az ötvenes évek meghurcoltjainak a rehabilitációja. A forradalom alatt megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, novembertől pedig elindul a Református Megújulási Mozgalom, amely erkölcsi, szervezeti és személyi megújulást is hirdetett egyszerre, és amely még a forradalom után is tovább élt egy ideig. Az előadó szerint az eddigi kutatások alapján biztosan kijelenthető, hogy a református egyházat mélyen érintette a forradalom, mert jelentős forrásanyag maradt fenn és több fontos lelkész szerepe dokumentálható.

A megtorlás dimenziói
A forradalom leverése után is sokféle magatartásforma volt megfigyelhető a lelkészek között. Volt, hogy a lelkész próbálta visszafogni azokat az embereket, akik erőszakosan léptek volna fel, békítő szerepbe kerülve. Ami pedig az ismert életutakat illeti: Ravasz László 1957 januárjában visszavonult a közügyektől, 1957 húsvétján pedig lemondatták. A Megújulási Mozgalmat felszámolták, az egyházi vezetésben visszaállt az állami kontroll, ugyanakkor az egyházi tanítások irányítására már kevesebb államhatalmi figyelem jutott. 1958 nyarán fektették le az MSZMP egyházról szóló párthatározatai az új, kádári egyházpolitika alapjait, ez pedig már egy későbbi korszak kezdete volt.

A korábbi szereplők egy része háttérbe szorult, egyes lelkészek ellen egyházi vagy állami eljárások indultak, másoknál áthelyezés, ellehetetlenítés vagy megfigyelés jelent meg. Az új rendszernek azonban idő kellett a megtorlások elindításához. Szerettek volna egy nagy református pert indítani, de nem jártak sikerrel. A megtorlás áldozatai érdekében még Nyugatról is próbáltak közbenjárni, de végül nem ez döntött, hanem a politikai akarat. Az ítéletekhez elég volt egy ürügy is, ha kellően veszélyesnek gondolt személyről volt szó. A dunamelléki református lelkészeket, akik részt vettek a Megújulási Mozgalomban és az 1956-os forradalomban, többnyire igen súlyos retorziók érték.

A megtorlásnak egyházi és állami dimenziója is volt. Gerlei Szilárd terve egy szintetizáló disszertáció és egy dunamelléki adatbázis készítése ebben a témában. Az összes dunamelléki református lelkész esetében megvizsgálná, hogyan érte őket a megtorlás valamilyen formája, melyeknek a történész négy típusát különböztette meg: 1. akik ellen bírósági eljárást indítottak (például a kiskőrösi Vincze Ferenc); 2. akik egyházi hátratételt, áthelyezést szenvedtek el (például Pap László); 3. akik ellen nem indítottak eljárást, de megverték őket a rendőrök, karhatalmisták (erre volt a legtöbb példa); 4. akiket nem ért retorzió (ők többnyire csak aláírók voltak a Megújulási Mozgalomban).



A kutatás előtt álló feladatok
A lelkészeket érintő megtorlásokról eddig csak résztémákat felölelő tanulmányok születtek, ezért még bőven van mozgástér a további kutatások számára. Maga a rehabilitációs lista sem végleges, mert még nincs minden lelkész története feldolgozva, ennek egyik oka az, hogy nem mindenkiről maradt fenn írásos anyag. Gerlei Szilárd kiemelte: a kutatás forrásai zömmel levelezési iratok, például a lelkészek espereseknek írt levelei, de olykor még a korabeli református sajtóban is megjelentek információk – természetesen ellenforradalomnak minősítve az ‘56-os történteket. Még mindig kerülnek elő újabb források, melyeknek fontos szerepe lehet; például volt, aki egy régi zongorába rejtett visszaemlékezést talált.

A kutatóknak érdemes lenne elmennie az egyházmegyékbe feltárni az ottani, még feldolgozatlan forrásokat, és azok alapján mikrotörténeti kontextusban megválaszolni a felmerülő kérdéseket – vázolta fel a teendőket az előadó. Amit még szerinte fontos lenne kutatni, az a vidéki lelkészek története, az egyéni életutak, a megtorlás pontos formái, az egyházi és állami reakciók kapcsolata, az egyes lelkészek közötti különbségek, valamint a közösségi és egyéni magatartásminták összefüggései. Hozzátette: finoman kell hozzányúlni az olyan éles ellenpéldákhoz, mint például Pap László és Bereczky Albert életútja, mégis fontos ütköztetni ezeket a történeteket egymással, mert máshogyan nem érdemes történelmet írni.


Barna Bálint