Sokadszorra törölte ki a megszólítást. Ennél többet csak az elköszönéssel szokott bajlódni. Vigyázott, hogy el ne használja, ezért csak nagyon ritkán írta levelei végére, hogy „szeretettel”. Gyakran kopottan, elhasználtan, tartalom nélkül érkezett hozzá ez a szó. Ő makacsul őrizte, nem adta bárkinek. 

Az írásjeleknek is nagy szerepe volt. Utálta a felkiáltójeleket. Ha kérdőjellel együtt éktelenkedtek ott egy-egy gondolat mögött, akár egyszerre többen is közülük, kifejezetten félt tőlük. Harsányak voltak és hivalkodóak.
Szerette a vesszőt és a kettőspontot. Ők hozták a magyarázatot, az árnyalatokat, a kiegészítést, a megengedést. Biztosították az ellentmondások létjogosultságát. Összekapcsoltak.
Vágyni pedig halkan érkező, okosságot, vigasztalást, egyértelműséget hozó pontokra vágyott.

„Megírom a levelet megszólítás és elköszönés nélkül.” 
Ettől a gondolattól új lendületet kapott. A betűk halk koppanással érkeztek a virtuális lapra és álltak össze mondatokká, gondolatokká. 
Mit csinálsz? Sokáig maradsz még? – állt meg mögötte és kérdezte halkan.
–  Levelet írok. Meg kell őt védenem. El kell neki magyaráznom. Láttatnom kell vele, hogy ez így nincs jól. Képes vagyok rá. Szeretettel, szépen, csendesen.
–  Ne tedd! Ne avatkozz bele! Ez az ő dolguk – tanácsolta a férfi kedvesen, de határozottan.
–  De az én világomban…
Nem tudta befejezni a mondatot. 

…

Jó pár év eltelt az el nem küldött levél óta. Egy ideig még ragaszkodott makacsul a világához. Amiben a szavaknak jelentése van, az érzések érthetőek és élhetőek, a játszmák finomak, szelídek, a levelek hosszúak. Ahol mindig ünnep van. De nem a giccses, túlzó, álszent szeretettel teli. Hanem a friss, a szelíd napsugaras, a tiszta…
Aztán feladta. Anélkül, hogy észrevette volna.
Egyre több levelét írta alá úgy, hogy szeretettel. Majd egyre rövidebb levelet írt, és egyre kevesebb ember volt körülötte. Már nem volt benne az a különös, izgatott várakozás a válaszukra, mint rég. Már nem tudta a lelkéből mondani, hogy „De az én világomban…” Fájdalmas nyögésnek hallatszott az egykori tűzzel, hévvel, hittel kiáltott mondat. És minden befejezés gyerekes, naiv, szentimentális, nevetséges, lehetetlen gondolatnak tűnt.

Egy darabig még olvasgatta a régi leveleit. Újra és újra. Már tudta, hogy hol fog mosolyogni, hol fog kicsordulni a könnye. 
Aztán beletörődött. Nem küzdött. Nem harcolt. Már nem is sírt. Nem kiáltott. És már nem kérdezett. Így próbálta őrizni azokat, akiket már régen elveszített. Így próbált élni abban a világban, ami úgy tűnt, sohasem létezett. 

Ha valaki nagyon figyelt, talán észrevehette a változást. Talán láthatta leejtett vállait, lehajtott fejét. 
Karácsonyra, húsvétra és születésnapokra sem írt. Senkinek. És nem olvasta el a körlevelekben hozzá is megérkező üzeneteket. Személyeset nem kapott.
Csak egyet: „Néha épp azért maradunk magunkra, hogy a keresztnél megtaláljuk a helyünket. Ilyenkor a legnehezebb, de Isten kegyelme, hogy hagyja megtörténni. Áldott rátalálást, és Krisztusban önmagára találást kívánok ezen az ünnepen!”
Sosem találkozott a levél írójával, akit már több éve ismer. Most mégis lelke mélyéig értek el ezek a sorok: magára maradt a világban – hasított belé a felismerés. Abban a világban, amit nem ismer, ahol folyton eltéved, ahonnan hiányoznak a hidak, a levelek…

Így ment ünnepelni. A fehér falú kis templom magába fogadja a hang nélküli magányt, a néma konfliktusokat, a gyászt, a szomorú mosolyt… 

Kifelé jövet hozzálépett valaki. És átnyújtott egy képeslapot. Egy kézzel készített, kézzel írt képeslapot. Elolvasta. Egyszer, kétszer, és aztán hazáig még rengetegszer. 

Végre újra tudott sírni.
Talán még sincs egyedül.
Isten világában neki is helye van.