Miért nem hiszek már? Amikor a fiatalok elvesztik a hitüket – ezzel a címmel jelent meg a közelmúltban a Koinónia Kiadó és a Tiszáninneni Református Egyházkerület (TIREK) közös kiadásában egy Németországban zajló vallásszociológiai kutatás eredményét bemutató kötet. Két szociológus és egy teológus vizsgálta, milyen okok vezetnek ahhoz, hogy a Krisztus és egyháza mellett elkötelezett fiatalok – akár belenőttek a gyülekezeti életbe, akár később tértek meg – egy ponton szakítanak addigi életformájukkal, elhagyják egyházukat és azzal együtt legtöbbször a hitüket is. A kutatást 18 és 35 év közöttiek körében végezték el, az eredményeket közlő tanulmány eredetileg 2014-ben jelent meg. Ifj. Csomós József, a TIREK ifjúsági referense szerint az evangélikus körökben végzett európai kutatás számos tanulsággal szolgálhat a Kárpát-medence reformátusságára nézve. A református lelkészt a könyv megjelenése kapcsán kérdeztük arról, hogyan lehet Istenhez vezetni és a gyülekezeti közösségben megtartani a fiatalokat.

A fiatalok kikonfirmálnak az egyházból – halljuk gyakran a lelkészek szájából a közismert panaszt. Mi lehet az oka annak, hogy elfordulnak a református fiatalok az egyháztól, és vajon ezzel együtt a hitüket is elveszítik?

Amikor a hit vagy az egyház elhagyásáról beszélünk, összeszorul a szívem, mert ahogy az ebből a könyvből is kiderül, sok esetben mély fájdalomról és magárahagyottságról van szó. Főleg, hogy esetenként az egyház is tevékenyen szerepet játszhat abban, hogy valaki elveszíti a hitét. Azt, hogy valaki kikonfirmál, azért nem látom annyira kritikusnak, mert kevés olyan esetről tudok, amikor valaki bent volt és kikerült – sokkal inkább sosem volt bent. Nem érezte meg annak a jó ízét és csodáját, hogy micsoda életben tartó erő Krisztusban hinni, gyülekezethez kapcsolódni, az egyházhoz tartozni. Magyarországon talán nincs olyan ember, aki életében ne járt volna még temetésen, esküvőn vagy keresztelőn. A tékozló fiú elmegy, az a kérdés, hogy van-e hova hazatérni.

Milyen közegbe fog jó eséllyel visszatérni valaki?

Gondolkodjunk józanul! Isten jó struktúrákat adott nekünk! A gyülekezet hasonló, mint egy család. Még ha nem minden tökéletes is, ahol szeretet van, oda jó tartozni. A tinédzserkornak, persze, velejárója az az életérzés, hogy el akarok menni, elegem van minden mindenkiből, legfőképpen magamból, de nyilván egyszerűbb másokat hibáztatni. Lezajlik a nagy változás, aztán szépen lassan helyükre kerülnek a dolgok. Szelektálok, mi az, amit tovább akarok vinni az örökségből, és mi az, amit nem. Akiben erősen megmaradt az az érzés, hogy szeretve vagyok, az jó esélyekkel vissza fog találni, de akinek az maradt meg, hogy nem kellettem, kinéztek, nem számítottak az érzéseim, a véleményem… Egy olyan családba ki akar hazamenni, ahol mindig vitatkoznak, vagy ahol sosem törődtek vele? A fiataljaink ilyen esetben normálisan működnek.

Ezek szerint a hitélet és az élet egysége a kulcs.

Akiket ismerek, és jól működik náluk az ifjúsági munka, mind olyan emberek, akik mernek és tudnak szeretni. Ha kell, megbocsátanak vagy bocsánatot kérnek, tehát megélik az evangéliumot. Ennek van hatása, még akkor is, ha ott is vannak lemorzsolódók nagyrészt a belső migráció miatt. A kulcs, hogy a fiatalok azt éljék meg, hogy valahol otthon vagyok, valahol kellek, és úgy szeretnek, ahogy vagyok. Ahogy Krisztus mondta: ha valaki elhagyja apját, anyját értem, az kap helyette százannyit. Aki Krisztus követője lesz, az veszít el embereket a hite és a Krisztushoz tartozása miatt, de bekerül egy közösségbe, ahol szeretik és figyelnek rá. Ha covidos lett, hoznak neki ennivalót, bekopognak az ablakon, naponta felhívják. A látható, hétköznapi krisztusi szeretet az, ami megkülönbözteti a világot és az egyházat. Ez az a közeg, ahol szabadon megélhetjük a szeretetet, és ahol eleshetünk, mert segítenek felállni.

A hitre nevelés mégis sürgető szükség, el kell juttatni őket A-ból B-be, meg kell kapniuk a megfelelő tanítást. Ez vezethet melléfogásokhoz, rossz eszközökhöz, túlzott elvárásokhoz. Hogy lehet voltaképpen egy fiatalt Istenhez vezetni?

A hitre nevelés valójában az életre nevelés. Csak annyira tudsz hitre nevelni, amennyire az életre tudsz nevelni. Egy agresszív, alkoholista, családját verő édesapa hiába fenyegetőzik a Szentírással, ha ő maga nem azt teszi, amit prédikál. Ez nem azt jelenti, hogy nem bukhatsz el vagy hogy nincsenek nehéz életszakaszok, hanem hogy azt mondod-e, amit teszel. És ami nagyon fontos: csak addig tudsz másokat eljuttatni, ameddig te magad is eljutottál. Hiszek abban, hogy a krisztusi szeretet hiteles. Nem azonos napjaink mindenkit elfogadunk, mindenkit szeretünk jelmondatával. A szeretet néha nagyon kemény döntéseket kíván, pont a másik érdekében. Nehéz helyzeteket teremt, ezzel együtt valójában nagyfokú példamutatás. Nem is tudom, honnan való a mondás: nem kell mindig Krisztusról beszélni, de élj úgy, hogy kérdezzenek róla. Ha az egyház meg tudja élni ezt a valóságot, akkor tud erről hitelesen beszélni, tanítani. Ez miért ne lehetne vonzó? A tinédzserek számára a legfontosabb szempont a hitelesség.

Vannak más szempontok is, például a hit észszerűsége. A könyv szerzői szerint a hitelhagyás hosszú út, legyen bármi is a hátterében. De nem eshetne egybe a hitelhagyáshoz vezető út a valóságosabb Isten-kereséssel? Ez a megtérés útja is lehetne, ha az egyház komolyan foglalkozna merész kérdésekkel. Mint ahogy a második világháború után hitében, világképében megrendült Európából özönlöttek Francis A. Schaeffer svájci teológus házába az emberek a kérdéseikkel, kételyeikkel. Sok hitét veszített fiatalt nyertek meg a feleségével Krisztusnak.

A schaefferi gondolkodás egyik alapelve a „tisztességes kérdésekre tisztességes válaszok”. Életbevágó kérdéseket nem lehet elütni közhelyekkel. Ráadásul mára felépült a modern papság, a pszichológia, amelynek a képviselői gyakran korrektebb válaszokat adnak az emberek kérdéseire, mint az egyház. Nehezített a pálya, mert épp ezért az emberek már nem az egyháztól várják a válaszokat, nekünk így kellene minőségi és helytálló útmutatást adni.

Én nem vonom kétségbe a református gyülekezetek energiabefektetéseit. Remélem, hogy mindenki komolyan veszi a Szentírást, mindenki olvassa, tanulmányozza, épül belőle, és megpróbálja az alapján végezni a szolgálatát. Ugyanakkor, ha az elmúlt két népszámlálás adatait nézzük, a történelmi egyházak jelentős létszámveszteséggel számolhatnak. Ez elől a szembesülés elől nem szabad kitérnünk. Be kell vallanunk azt is, hogy tinédzserekkel beszélgetni igenis húzós. Nekem hat másodperces csatáim vannak velük, és a mellébeszélésnél még az is jobb, ha néha azt mondom: srácok, nem tudom, utánanézek, legközelebb beszéljünk róla.

Mi van akkor, ha az ifi hiteles, de a gyülekezetbe való beilleszkedés túl nagy falat?

Miskolcon és környékén a 30 és 45 közöttiek közül sokan nem tartoznak református gyülekezethez. Általános tapasztalat, hogy ezeknek az embereknek az életében volt egy nagyon jó ifiközösség, rátermett ifivezetővel, akinek szabad kezet adott a lelkész. Generációk köteleződtek el Jézus Krisztus mellett, mégis, amikor kinőtték az ifit és elkezdtek istentiszteletre járni, kultúrsokkot kaptak mindattól, ami ott volt. Egyrészt más az, ami egy hatvanéves ember számára fogyasztható, de ha azt tapasztalja, hogy még rá is pisszegnek a gyerekére, mert itt rohangál a kicsi, lehet, hogy többet nem megy. Az ebben a megrázó, hogy a pisszegőnek is igaza lehet, mert ő meg azért megy vasárnap az istentiszteletre, hogy épüljön a hite. És az is érthető, hogy a fiatalabb testvér is közösségre vágyik, és elviszi magával a gyerekét, mert nincs hova tennie. Nem hiszem, hogy valaki csak azért otthagy egy gyülekezetet, mert ki nem állhatja a 16. századi éneket orgonával kísérve. A közösségi odatartozás ennél sokkal fontosabb tényező.

De ha valaki mégis elmegy, mi a garancia rá, hogy keresni fog új közösséget?

Világméretű történetnek vagyunk a részesei. A református egyháznak muszáj felismernie és kimondania, amit a protestantizmuson belül már mindenhol felismertek, hogy a meglévő, régi gyülekezetek revitalizálása és újak alapítása azonos arányban kell hogy történjen. Van belső migráció és külföldre áramlás. Nekünk azon kell dolgoznunk, hogy a fiatalok, éljenek bárhol a világon, keressenek olyan közösséget, ahol megélhetik a krisztusi szeretetet. Nem gondolkodhatunk már abban, hogy ez az én fiatalom, az a te fiatalod, az ökölvívásból nem lesz semmi. Meg kell értenünk, hogy mi a másiknak dolgozunk. A miskolci dolgozik a debreceninek, a debreceni a budapestinek, a budapesti meg a londoninak. És ha jól dolgozik, a kirepülő fiatal keresni fog magának olyan közösséget, ahol tiszta evangéliumi tanítást hall és a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki.

Az egyházi iskoláknak mekkora szerepe lehet a fiatalok hitre jutásában?

Az egyházi iskola csakis közvetett missziós terep lehet. Az emberek nem azért adják a gyerekeiket az iskolába, hogy megtérjenek, hanem hogy színvonalas oktatást kapjanak és leérettségizzenek. Ezek közé a keretek közé missziós szemlélettel rengeteg mindent be lehet vinni, de az, hogy kötelezően beültetünk gyerekeket istentiszteletre heti kétszer, nem biztos, hogy sokat hoz sem az Úr Jézusnak, sem nekik. Amennyi egyházi iskola van Magyarországon, már régen ki kellett volna nevelnünk az új keresztyén értelmiséget. Ha pedig csupán az erkölcsi megfelelés keretrendszerébe helyezzük a kereszténységet, azzal főleg meg lehet nyomorítani embereket.

Miként lehet kapcsolódási pontokat találni a fiatalokkal?

A Tirekifiben sok energiát fordítunk a felületképzésre, programokon keresztüli találkozási lehetőségek megteremtésére. Jézus úgy teremtett kapcsolatot Zákeussal, hogy azt mondta neki: szállj le a fáról, ma nálad akarok megszállni. Hasonló módszerrel dolgozunk mi is, kvízestet szervezünk vagy éppen főzőklubot. A Tirekifin belül van egy csapatunk, akik missziós munkát végeztek már Erdélyben és a Partiumban – ezek azok a srácok voltak, akik évekkel ezelőtt eljöttek hozzánk a meghirdetett főzőklubba. Most már ők tanítanak másokat. A rendszeres találkozásból nőtte ki magát egy imádkozó, hitvalló közösség. Sokszor fel sem ismerjük, hogy amit csinálunk, az valójában az, amiről Jézus beszél. Nem biztos, hogy a stratégia a fontos, megyünk velük együtt az úton, mint Jézus az emmausi tanítványokkal. Jézus hallgatta őket, ők duzzogtak, kérdeztek, visszaszóltak. A fiataloknak erre van szüksége ma is: legyen valaki, akit kérdezhetnek, aki korrektül áll hozzájuk. És aztán bekövetkezhet az a fajta önfeledt, meglepetésszerű rácsodálkozás, ami a tanítványoknál is bekövetkezett.

A melléállást hangsúlyozod. De a szeretet, ahogy említetted, konfrontatív is.

A fiatalok elfogadásra vágynak, de az nem jelenti azt, hogy bármit lehet. Szükség van a határokra is, és ők el is tudják fogadni azokat. Aki lemond a piáról meg a szerhasználatról, és eljön hozzánk az ifjúsági irodába, olyan közegbe csöppenhet, ahol ezektől függetlenül érezheti jól magát. A fiataloknak közösségre, meghallgatásra, társakra van szükségük, kapaszkodókra, visszajelzésekre, teljesen emberi dolgokra. Jézus Krisztus maga is ilyen csatornákon keresztül lépett be az emberek életébe: étkezésen, gyógyuláson, közösségi élményen, intellektuális beszélgetéseken keresztül. Egyszerű, hétköznapi dolgokon keresztül épített fizikai közösséget, ahol megszülethetnek azok a mondatok, hogy kelj fel és járj, bűnöd meg van bocsátva, de nem ezzel indul a történet, hanem azzal, hogy az élet nagy kérdéseiben megoldást, társat, kapaszkodót, gyógyulást kap valaki.

Amikor Jézus elé odaviszik a házasságtörő asszonyt, az igazi lincshangulatban történik. Zsidó férfiak egy paráznaságon kapott nőt visznek, hogy megkövezzék. Abban a jelenetben mégis annyi empátia, szelídség, szeretet van. A Messiás szavain érződik a tekintélye, ugyanakkor annyira látszik, hogy milyen végtelen szeretettel fordul az ember felé. Mégis az a történet vége, hogy menj el és többé ne vétkezz. Igenis, ebben van fegyelem, ami azt jelzi, hogy nincs más lehetőséged, mint elmenni és többé nem vétkezni, mert különben nem mehetnél el innen. Jézus az, aki ítélkezhetne, mégsem teszi, de azzal a feltétellel, hogy ha innen elmész, egy utad van. Vagyis: ki kell mondani, hogyha valami nem oké, de az ember csak akkor képes rá, hogy ne vétkezzen többé, ha átjárja Krisztus szeretete. Akkor kap hozzá erőt.

Akár a fiatalokkal, akár az általunk nem kedvelt közösségekkel akkor lehet valamit kezdeni, ha merünk a legmélyebb krisztusi szeretettel feléjük fordulni. Ami nem igazolja a tettüket, de abban segít, hogy abból gyógyulás származzon. A fröcsögés, a gyűlölködés csak gyűlöletet szül. De amennyire gyűlölhetem a bűnt, olyan szeretettel szerethetek valakit. Az a valaki pedig ekkor érzi meg, hogy amit mondok vagy teszek, nem ellene van, hanem érte.

Tobias Faix – Martin Hoffmann – Tobias Künkler Miért nem hiszek már? Amikor a fiatalok elveszítik a hitüket című könyve kapható a budapesti Bibliás Könyvesboltban is. (1092 Budapest, Ráday utca 3)

Képek: TIREK-ifi/Facebook, borítókép: Srta.hu