Vakáció. Látom a tanévzáró ünnepség után nagylányom tantermében a táblára díszesen felrajzolt feliratot, mely a nyári szünet kezdetét hirdeti. A gyülekezetben is szünetelnek a rétegalkalmak, a gyermek-istentiszteletek és vasárnap délelőtt is visszafogottabb létszámmal vagyunk az alkalmakon.

Mi történik ilyenkor a gyülekezeti élettel? Pihen, szünetel, vegetál? Nem, csak másképp működik – nyári üzemmódban.

Nagyrészt itthon vannak a gyermekeim, napközben övék a figyelem. Negyven fok, hőség. Beszorulunk a házba vagy irány a strand. – Az utóbbit választjuk. Felvetem a kisgyermekes anyukáknak a gyüliben, menjünk együtt. Labda, úszógumi, lepedő, péksüti, innivaló, irány a fürdő! Együtt csobbanunk: labdázunk, merülünk, cápásat játszunk. Amíg kávézunk, a gyerekek kezébe péksütit nyomunk – jó egy kis csend, de nem tart sokáig. Irány a víz! Amíg figyeljük, hogy játszanak – ha a világot nem is váltjuk meg –, felmerülnek ötletek, kérdések, élethelyzetek.

Július elejére közös presbiteri hétvégét szervezünk leendő erdélyi testvérgyülekezetünkkel. Péntektől vasárnapig együtt mozgunk: kirándulások, bemutatkozó előadások, dicsőítés, asztalközösség, istentisztelet. Nem csak az erdélyi testvérekkel mélyül a kapcsolat – saját közösségünk tagjai is észrevétlenül még közelebb kerülnek egymáshoz a feladatokon, megoldandó kérdéseken, beszélgetéseken, nevetéseken és egymás támogatásán keresztül. Vasárnap délután kisebb „afterparti” alakul ki, miután elpakolunk mindent: asztalokat, székeket, üres flakonokat, tányérokat, kávégépet. Ülünk a padon, kissé elgyötörten, de jókedvűen. Maradt még kóla s jég: „Ne vigyük már haza!” Feláldozzuk magunkat s iszunk. Igazából egy kávé is jól esne. Elővesszük a már elpakolt kávégépet, készítünk mindenkinek egy energiabombát. A gyerekek közben a rakodó kocsikon húzgálják egymást fáradhatatlanul – hihetetlen, mennyi energia van bennük! Miközben derűs fáradtságban beszélgetünk, már felmerül a következő találkozási pont: menjünk el a vízi kalandpályára! Kicsiknek, nagyoknak egyaránt tetszik az ötlet. Írunk az ifiseknek is, a kisgyerekeseknek, a gyerek nélkülieknek – jöjjön mindenki. Végül sajnos a hidegfront elmossa, de hosszú még a nyár, pótoljuk.

Beindul a hétköznapok „verklije”. Egy ebédidő azért kiszakítható – így hívom találkozóra gyülekezetünk egyik „motorját”. Már a leves felett felmerülnek a mélyebb témák. Ha a világot nem is váltja meg egy-egy ilyen beszélgetés, de átértékelhet, megerősíthet, elindíthat az úton. Fontos, hogy tudjuk, lássuk, érezzük: nem vagyunk egyedül.

Vasárnap istentisztelet után sorra állnak elém a gyermekeim. A nagylányom: „Sári eljönne hozzánk!” A fiam: „Samu is eljöhet?” A legkisebb is sorakozik: „Akkor jöjjön Simi is!” A harmadikat már hárítom, de plusz két gyermeket hazaviszünk. Így autózás, labdázás és legózás közben is épül a jövő generáció gyülekezetünkben. Kevéssel négy óra után a két lány már nagyon izgatott: Sári anyukája megígérte, hogy elviszi őket „shoppingolni”. Hamarosan érkezik is: a lányok ugrándozva, fülig érő szájjal ülnek be az autóba. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön.” Érzem, hogy ezzel az igerésszel még van hova fejlődjünk… A délután folyamán Samuért jön az édesanyja, majd nagylányom is hazatér legújabb szerzeményeivel, köztük minden szülő álmával: egy szlájmkészítő szettel. Ekkor még nem is sejtem, hogy ez a „minden szülő álma” játék lesz nyári informális közösségépítő találkozásaink legközelebbi alkalmának mozgatója.

A gyerekek is érzik a közösség erejét: rágják a fülünket, hogy szlájmpartit tarthassanak. Beadjuk a derekunkat, de akkor már jöjjön az egész család. A gyerekek szaladnak a teraszra, mi bentről nézzük, ahogy nyúlik a szlájm… Közben sok minden szóba kerül: a focivébétől kezdve a templomépítésen át a szeptembertől induló új alkalmakig. Ha már szlájmparti, pizzát rendelünk. Az aprónép már nagyon éhes – megváltóként érkezik a futár. Asztalközösség, játék, móka, kacagás – az este konklúziója: a szlájm nem csak nyúlik, de össze is hoz és épít.

Közben arccal a jövő heti gyülekezeti tábor felé nézünk: irány Balatonfüred – már nagyon várjuk. Mindig igazi lelki fröccs, amikor több napot töltünk együtt a gyülekezettel. A koncentrált igehallgatás, ima, élmények és beszélgetések egész évre löketet adnak közösségileg és egyénileg is.

Messze még a nyár vége. Addig még pótolnunk kell az elmaradt vízi kalandparkot, de tervezünk közös gombaszedő túrát is, lesz futóverseny, és ki tudja még, mi jut eszünkbe…

Olyanok ezek a találkozások, mint habarcs a tégla között: összekötnek, tartanak, megerősítenek. Nyári, rögtönzött alkalmaink középpontjában nem feltétlenül az Ige áll, de az biztos, hogy ott van mindben. Hiszem, hogy egy közösség akkor működik jól, ha a formális igei alkalmak bekúsznak a mindennapokba – szépen, csendben, csak úgy magától. Reményik Sándortól pedig tudjuk: „Ez a magától: ez a Kegyelem.”