Elvándorlásról, összetartozásról és a délvidéki magyar reformátusság küldetéséről beszélgettünk Latinovits Gizellával, a Nagybecskereki Református Egyházközség tagjával.

Mióta jár a nagybecskereki gyülekezetbe?
Még gyerekként kezdtem ide járni a szüleimmel együtt. Nagycsaládból származom, hatan voltunk testvérek. Itt jártam hittanórára, konfirmáltam is, ám egy idő után elmaradtunk. A férjemmel nyugalmazott tanárok vagyunk. Egy időben nem volt szabad még a templomkapura sem nézni, nemhogy ide járni. De hiányzott, és amikor 1991–92-ben kitört a délszláv háború, többet nem foglalkoztam azzal, hogy lehet-e vagy sem, hanem eljöttem. Nagyon szűkös idők voltak, és a nyomorúság ide vonzott. Kerestem a békességem, a nyugalmam, és itt Jézusra találtam.

Pontosan mit talált a gyülekezetben?
Közösséget és testvéri szeretetet. Valamint olyan otthont, ahol a lelkem valóban megnyugodott. Itt az Úr Igéje hangzik, ez erősít, táplál. Azóta megértettem, hogy Jézus nemcsak azért jött utánam, hogy tagja legyek ennek a gyülekezetnek, hanem azért, hogy szolgáljak is neki.

Milyen szolgálatot végez?
A férjemmel együtt hetente imaórákat vezetünk, néhány lelkes gyülekezeti taggal pedig imaközösséget tartunk, és az evangéliumi iratmissziót végezzük. Azelőtt evangélizációs hétvégét rendeztünk egyszer egy évben. Fiatalok jöttek Magyarországról, voltak áhítatok, és egy időben elvittük őket kirándulni a Tarcal-hegyi maratonra.

Ezek szerint értenek a fiatalok nyelvén.
A férjem gépészmérnök, korábban középiskolai szaktanár volt, én vegyész vagyok és szakközépiskolában tanítottam. A nyugdíj előtt az utolsó két évben végre megengedték, hogy a középiskolákban is legyenek magyar osztályok. Különben az állami nyelven kellett előadnunk egész életünkben. Persze ekkor már hiányoztak a magyar ajkú tanárok, ezért meg is hosszabbították az aktív éveimet, még két évig taníthattam magyarul – amíg a törvény engedte.

Ön is úgy tapasztalja, hogy kopik a magyar nyelvtudás a Délvidéken?
A magyar nyelvtudás azelőtt valóban nem volt kifejezetten erős a környéken, de amióta elér bennünket a Duna Televízió és a Kossuth Rádió, és ezeket hallgatjuk, nagyon sokat javult a helyzet. Ez hatalmas eredmény, és köszönet érte, hogy idáig is elhat a sugárzás. Az, hogy állandóan kapcsolatunk van az anyaországgal, fölmelegíti a lelkünket. Így már tudjuk, mi történik ott.

Sokan át is költöznek Magyarországra. A családjában mennyire tapasztalja az elvándorlást?
Mindkét gyermekem Magyarországon él, itt nem kaptak munkát, mivel a magyar kisebbséghez tartoznak. Mindkettőjüknek van egyetemi végzettsége, mégis hiába keresték a lehetőséget.

A gyülekezeti életre mennyire nyomja rá a bélyegét, hogy ismét el kell szakadniuk egymástól, ahogy azt a nagyszüleiknek is át kellett élnie Trianon után?
Nehezen tudja a gyülekezet elviselni, hiszen mindannyian idősek vagyunk, sőt, a nálam többnyire idősebbek is. A tagok hetven százalékának a gyerekei külföldön vannak: vagy Magyarországon, vagy továbbmentek Ausztriába, Németországba. A Facebookon tartjuk a kapcsolatot, és várjuk a húsvétot, a karácsonyt, az állami ünnepeket, hogy jöjjenek a gyerekeink. Egymásnak így mondjuk, hogy jönnek, jönnek. De mit tudunk tenni? Elfogadjuk, mert látjuk, hogy itt nincs megélhetési lehetőség.

Mégis miben bizonyult megtartó erőnek a református egyház a szórványban élő magyar társadalmon belül az elmúlt évtizedekben?
Abban, hogy a magyar nyelv megmaradt, nagyon nagy szerepe van az egyháznak. Módoson, szórványgyülekezetünk imaházában – amelyet az Ágoston Sándor Alapítvány segítségével vásároltunk – időnként istentiszteleteket tartunk, hetente kétszer pedig a gyerekeket várják anyanyelvápoló foglalkozásokra szakképzett pedagógusok. Az imaterem olyan, mint egy kis óvoda, tele van rajzokkal. Próbálják érdekessé, vonzóvá tenni a kicsik számára a magyar nyelv tanulását.

Hogyan lenne biztosítva a Délvidéken a magyar református gyülekezetek jövője?
Reményt ad, amikor hallunk megalakuló gyülekezetekről bárhol a Kárpát-medencében, olyan településeken, ahol valószínűleg nem mindenki református. A városban jól lehet halászni az embereket. Ha olyan lelkésze van a gyülekezetnek, aki belefog a munkába, akkor még itt is megnövekedhetne a gyülekezetünk létszáma. Jóllehet, nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség.

Az interjú a Reformátusok Lapja 2019. május 19-ei egységnapi ünnepi számában jelent meg.

Képek: Bölcsföldi András