Ilyenkor szoktam naplót írni.

Már írtam róla, hogy nekem hálanaplóm van, nagyjából ötödik éve, hogy vezetem. Mindennap, ha lehet, felírom azokat a dolgokat, melyekért hálás vagyok Istennek.

Lassan éjfél. Egy nyugis zenét játszó zenekar albumának utolsó dala forog épp. A bögre üres, a ház csendes... A toll már kissé hevenyészett módon rója a záró gondolatokat jelentő vonalakat. Érzem, hogy elálmosodom. Biztos, ami biztos, odaírom még egyszer, hogy „köszönöm", a biztonság kedvéért. 

És akkor hirtelen jön a felismerés, olyan erővel, hogy teljesen felébredek tőle.

 

„Mikor adod oda AZT is?"

 

Igyekszem gyorsan megállapítani, hogy már fél egy felé jár az idő. Nem hiányzik ez a kellemetlenség. Most inkább nem eveznék a mélyre – mondom Istennek, míg elfújom a gyertyát, és készülődöm a takarodóhoz.

De nem hagy nyugodni a dolog. Kérlelhetetlen. Egyáltalán, mire gondol? 

 

„Mikor mered elmondani AZT, ami úgy bánt, ami úgy fáj?"

 

Nem kell nagyon részletezni. Egy ideig félrevezethetjük magunkat... De belül tűpontosan tudjuk, hogy mire utal az AZ. Úgy vélem, mindannyiunk belsejében van egy olyan láda, amire az a matrica van ragasztva, hogy „Törékeny!", vagy „Gyúlékony!", vagy „Vigyázz, magasfeszültség!", és hogy „Ezzel az oldalával felfelé szállítható."

És ezt mindannyian mélyen nagyon jól tudjuk, hogy mit jelent. Milyen témák, milyen titkok, milyen kérdések... kik azok az emberek, mely emlékek, mely félelmek... Belül tudjuk, mit jelent ez a kupac. 

Mindig kerüljük, igyekszünk nem tudni róla, mert annyira fáj. 

Próbálok alkudozni: nem elég most csak az, hogy hálás vagyok?, hogy köszönöm szépen, jó éjszakát? Azt hittem, hogy ma rendesen csináltam, hogy ha hálás vagyok, akkor nem fogsz bennem hibát találni. 

 

Most akarsz ezzel a poros, régi lommal foglalkozni? Direkt ezzel? Azzal, ami ÚGY FÁJ, amitől mindig sírnom kell? Amire ha csak gondolok, rögtön elfelejtek mindent, az is, hogy Itt Vagy... , azt is, hogy Vagy? 

Nem látod, hogy milyen láda ez? Miért érdekel ez Téged? Mit akarsz vele? 

Mondok Neked még ezer köszönetet, vagy azt, amit akarsz... Minden mást beismerek, megbánok, bocsánatot kérek... 

De „AZT"... Azt nem! Oda nem engedlek. Mert nagyon fáj. 

... 

Lassan éjjel egy óra lesz. Csak nézek a füzetemre, amelybe mindennap írok. Alkudozom tovább: 5 év naplóanyaga bizonyítja a Te felülmúlhatatlan szeretetedet felém, Istenem. Naponta ezer és egy bizonyítéka van annak, hogy törődsz velem. És nem győzöm dokumentálni, nem győzöm keresni, nehogy elmulasszam észrevenni őket. Még énekelni is szoktam Neked. Máskor meg írni. Néha sütöttem Neked. Sokszor megyünk sétálni. Akkor olyan jó együtt! 

 

És Neked pont az a szörnyű láda kell? A rosszabbik felemmel? Tele azzal, aki tönkretesz dolgokat, aki üvölt és drámázik, aki felelőtlen, aki rombol, és fogalma sincs arról, mit jelent a valódi szeretet; és retteg attól, hogy képtelen rá, és soha nem fogja azt megtapasztalni? 

 

Melyik részét nem érted: hogy szörnyű, vagy hogy miért van bezárva? 

... 

És megértem, hogy Őt a teljes valónk, a valóságunk érdekli. A megnevezhetetlen, elrejtett, titkolt fájdalmak. Pont azok a sebek, amelyek semmiperc alatt döntik be az önbizalmunkat, amelyek a mélyben kínoznak bennünket, amelyeknek felülfertőződése sorban nyeli be a kapcsolatainkat, teszi tönkre a terveinket, dúlást rendez az életünkben, ahogy nem szégyell... és tart bennünket folyamatos menekülésben, a tőle ellenkező, másik irányba.

 

Ha majd elfáradtunk... Ha majd kifogytunk az ötletekből és magyarázatokból... Ha majd elég volt a folyton ismétlődő szenvedésből... Ha majd elfogytak a szellemeskedéseink, a pozitív idézetek, a bonyolult elméletek, a könyvek... Ha nem marad mit mondani, ha elhallgat a dal... Ha oda jutottunk, hogy onnan már nem lehet mélyebbre esni... Ha eljutottunk oda, hogy most már tudni akarjuk, szembe akarunk nézni a ládában tárolt ügyek igazságával... 

 

Vár minket Az, aki azt ígérte: „Az igazság szabaddá tesz benneteket."

 

Szabó Dóra Sarolta