Építő közösség

Nehezen tudom elképzelni, hogy van ember, aki még nem alkotott közösségben. De naponta tapasztalom, hogy az emlék feledhető, hogy egyedül akarunk megoldani egy feladatot, segítséget nem kérve és nem fogadva, küszködve, a munka legcsekélyebb öröme és áldása nélkül. Pedig igazából csak közösségben, közösségnek alkotni jó.

A „mai fiatalokról” gyakran hallani, hogy nem érdeklődnek, valódi közösség helyett virtuális térben élnek, passzívak. Tapasztalatom eltérő: évek óta fiatal felnőttekkel, művészeti egyetemistákkal dolgozom oktatási környezetben és helyzetben, ahol, amelyből – reményeim szerint – mindannyian tanulunk.

Tavaszi egyetemi kurzusunkon kortárs szakrális művészetről, építészetről, designról, giccsről, zsákutcákról, aktivizmusról, lehetséges kiutakról esett szó. A félév végéhez közeledve azt kértem, a részt vevő diákok írásban vagy más eszközzel, egyedül vagy csoportosan reflektáljanak az elhangzottakra. Az utolsó órán körbe ültünk, és mindenki megoszthatta a csoporttal, milyen gondolata támadt – inspirációért, más továbbmozdításáért, vagy éppen azért, hogy közreműködő társat találjon elképzelése megvalósításához. Az egyik teológus vendéghallgató felajánlotta, hogy szívesen tartana ökumenikus áhítatot a csoportnak, mire egy építészhallgató azzal válaszolt, hogy ő pedig szívesen építene ehhez egy kápolnát.

Az elképzelés ott és akkor teljességgel szürreálisnak tűnt, de a csoport, talán pont éppen ezért, lelkesedett az ötletért. Kiderült: az építőanyagra van támogató egy korábbi pályázat első díjaként (Hello Wood Építész Mustra 2017), pár napon belül pedig a területre is érkezett felajánlás (Pannonhalma Város Önkormányzatától), és azt is megtudtuk, hogy szívesen csatlakoznak a tervezéshez és az építéshez a kurzuson kívüli, többnyire építészetet tanuló diákok.

Három hónapon belül – rengeteg ötletelést, vitát, számos vázlatot, majd makettkészítést, modellezést, anyagrendelést, szervezést követően, a helyszínen egyetlen hét alatt – megépült az Erdei kápolna a Pannonhalma város Illak-erdőjében magasodó Imre-hegyen, annak is a csúcsán található millenniumi emlékmű alatti tisztáson. A diákok szándéka az volt, hogy felekezethez nem köthető, non-denominációs szakrális építményt hozzanak létre, amely fölfelé nyitott, a környezetébe finoman illeszkedik, amelyet bárki bármikor szabadon használhat imádkozásra, elmélkedésre, közösségi alkalmakra vagy éppen túrázás közbeni megpihenésre.

Augusztus 20-án érkeztünk Pannonhalmára. Aznap még csak tízen voltunk, de a hét vége felé volt nap, amikor már harmincöten dolgoztunk a kápolna építésén. Egyetlen rögzített napi programhoz ragaszkodtam: mindennap felolvastam a reggeli előtt a napi szakaszt Visky Ferenc Méz a sziklából Áhítatok az év minden napjára (Kolozsvár: Koinónia, 2003) című könyvéből. Az alábbi napi jegyzetek kezdő idézetei ebből a forrásból származnak.

 

1. nap (augusztus 20.)

„… ha öncélúvá válik a hitünk, akkor vallásosságunk, gyülekezeti formánk is Isten nélküli lehet.”

A könyv vol és közel címet viselő, az Ef 2,11–14 mentén vezető szakasza, amely majdnem egész héten kitartott, az indulás és a kezdés előtti kételyünkre világított rá. Öncélú-e, amit létrehozni tervezünk? Kiről és miről szól ez az építés? Öntetszelgés? Makacsság? A nyáron volt olyan elbizonytalanodási pont, ahol közel jártunk ahhoz, hogy lefújjuk az egész projektet. De a közösség, még ha csak maroknyian kezdtük is, továbblendített minket. Hittünk abban, hogy fontos, amit tervezünk, és fontos lesz a közös munka is. A helyszínre érkezve ez a bizonytalanság végleg szétfoszlott, átvette a helyét a feladatok, a határidő, a rendelkezésünkre álló egyetlen hét keretének határossága. Tettük a dolgunkat a délelőtt tizenegyre már mindig felforrósodott tisztáson. Adatott felfrissülés is: az egyik helyi jóakarónk társával a másik jóakarónktól kölcsönzött négykerekű erdőjáró masinán gulyást és pogácsát hozott ebédre, a délutáni csendes nyári esőben pedig voltak, akik nem kértek a közeli menedék védelméből, inkább bőrig áztak a hűvös esőben.

2. nap (augusztus 21.)

„Ma a kirakatok tele vannak az ultra-mosóporok, szuper-szappanok, a plusz-teljesítményt ígérő árucikkek reklámjaival; de különböző keresztyén mozgalmak is rálicitálnak egymásra: »Itt van az ultra-plusz!«
Ez megfosztás.

Reggel megérkezett az építőanyag. A szállítójármű csak a hegy lábáig tudott bejutni az erdei úton, így az utolsó kétszáz méter meredekén kézben vittünk fel mindent a hegyre: a faanyagot, a vasrudakat, a generátort. A tervezett építményünket, a nagy ellipszist és a kis henger alakú oltár tömbjét a legtöbben elismeréssel és értetlenséggel, de alapvetően bizalommal fogadták.

3. nap (augusztus 22.)

„Akiknek Szabadítójuk van, azoknak közösségük van egymással.

Miközben kora reggel vártuk a kutyámmal a nyers, földnedves beton érkezését, a harmatos erdőben csörtetést hallottunk: tőlünk pár méterre három vaddisznó és hat malacuk vágott át az ösvényen.

A beton feljuttatása a hegyre nem volt egyszerű: az erdész quadjának az utánfutójára lapátolva, a hegytetőn lelapátolva, a kedden elkészített zsaluzatba kézzel tömítettük, kevertük azzal a vízzel, amelyet a kannákban kézzel hoztak fel a csoport újonnan érkezett tagjai. Valódi csapatmunka volt – csakúgy, mint a betonozás befejezése után az ellipszis kijelölése és az első két réteg, a további öt rétegnek sablonul szolgáló léc szabályos formára hajlítása, rögzítése. Amit a munka közben éreztem, utólag is látom: ennek a munkának maga az építmény csak egy eredménye. Ami bizonyosan sokkal fontosabb: a közösség megélése, természetes működése, összekovácsolódása.

4. nap (augusztus 23.)

„A másik emberrel Isten felvállaltjaként kell szembesülnöm; s még saját magamra sem tekinthetek másképpen.”

A közösséggé formálódás, csakúgy, mint az önazonosság megtalálása, nem sima út. Az előbbit megtapasztaltuk, amikor a csoport későn nyugovóra tért tagjai csak késve tudtak csatlakozni a hegyen dolgozókhoz. Az utóbbit pedig akkor, amikor elbizonytalanodtunk az éppen elvégzett munkánkban. De együtt mindig találtunk megoldást a nehézségekre.

5. nap (augusztus 24.)

„A csüggedés távolságot jelent; a reménység várakozást, bizalmat, közelséget és örömet.”

A nyár elején, a tervezés időszakában még távolinak tűnt az építés, az építés hetében azonban egyre gyorsabban fogytak a napok, és egyre inkább csak hinni tudtunk abban, hogy be is fejezzük vasárnap estére.
Az első két napon – az eredeti menetrend-tervünkhöz képest – összehozott egy nap késésünket fokozatosan ledolgoztuk, és a csoport egyre inkább úgy volt vele, még egy hétig kellene együtt maradnunk.

6. nap (augusztus 25.)

„Menjünk közelebb hozzá.”

Szombatra maradt a faellipszis helyére emelése, rögzítése. Ehhez a feladathoz minden kéz kellett. Fokozatosan, apránként és szakaszolva emeltük–igazítottuk, ha kellett, húztuk–vontuk a szerkezetet, hogy elérje a terv szerinti, kívánt formáját. Közben, amikor csak lehetett, a mozaikrakók a minta apró darabkáit tették a megfelelő helyre. A munkát már a reflektorok fénye mellett fejeztük be. Este a város főterén kaptunk grillen sült vacsorát és ajándék koncertet, amikor eleredt az eső.

7. nap (augusztus 26.)

„… nem az eredmények igazolják a Lelket, hanem a forrásuk.”

A hetedik napra a reggeli olvasmány új fejezete következett: a Takarítás című, amely az ApCsel 19,13–19 szakaszát követte. A címadó takarítás ráfért a szállásunkra és a tisztás munkaterületére is, előtte azonban befejezésre várt a mozaik. A hidegre fordult időben és a szemerkélő esőben maroknyian kezdtük el igazítását, javítását, a belehullott csapadék felszárítását. Az aprólékos munka egészen koradélutánig kitartott, a fugázás pedig már nagycsoportos feladattá vált: közel tucatnyian dolgoztak azon, hogy összeálljon a mozaik végleges formája. Mire elkészültünk és megérkeztek az ünnepélyes átadásra a vendégek, köztük helybéliek és az építők áldozatvállaló családtagjai, barátai, a nap is kisütött. Úgy ücsörögtünk egymás mellett az elliptikus struktúrán, mint madarak a vezetéken. A hálaoltár körül ülve hálát adtunk az építésért, a támogatókért, a közösségért.

Közel és távol kertjei (forrás: http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/tavkertek/kert.html) című szövegében Tillmann J.A. így ír „Az ég kertjéről”:

„A kert vendégszerető: belefáradva művelésébe vagy nézésébe, le lehet heveredni fűvére. Hason vagy háton fekve pedig újabb kertekre nyílik kilátás: ilyen közelségből a dús növényzetű kerteknek és a harmatcseppek tavainak új nagyságrendje nyílik meg. (Ez a léptékváltás mellesleg személyes kezdeteinkhez is visszavezethet: első éveinkhez, amikor eleve közelebb voltunk vagy könnyebben ereszkedtünk le a földhöz, mint felnőve...)

Hanyatt fektünkben az égre, kimeríthetetlen nappali kékjére, felhőkertjeire vagy az alkonnyal kinyíló csillagvirágaira látunk. Ekkor a földvonulatok, a növények, a fák koronái vagy az építmények fogják keretek közé látómezőnket. A földi formák így kerítik körül az ég szemünk előtt nyíló végtelenjét. Egyszer családommal a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej-fej mellett leheveredtünk a fűbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és időről időre megismételjük ezt az elheveredést. Így fekve és az eget elnézve méginkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messzeségre nyíltan és meghívottan.”

 

Szöveg: Körösvölgyi Zoltán

Képek: Turi András, Tóth Ákos, Körösvölgyi Zoltán

Építő közösség