A második világháború után a szovjetek az általuk megszállt országokból kényszermunkára hurcoltak el ártatlan civileket. Azt mondták, csupán egy „kis munkára” van szükség a romeltakarításhoz, ezt jelentette a magyar fülnek málenkij robotként hangzó kifejezés. Hogy meglegyen az előírt létszám, a fegyveres katonák az utcáról, a gyárakból és a kórházakból is összefogdostak civileket. Összesen mintegy 131 ezer embert hurcolhattak el, akiket marhavagonokba kényszerítve szállítottak szovjet iparvidékekre. A kemény munka a romeltakarításban, az építkezésekben és a bányákban, a zord éghajlat és a hiányos koszt öt éven belül hatalmas pusztítást végzett: minden harmadik magyar fogoly az odaúton vagy a táborokban lelte halálát.

Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, de a túlélők hazatértük után sem beszélhettek arról, min mentek keresztül. Azzal fenyegették őket, ha eljár a szájuk, elölről kezdődnek a borzalmak. A harminc évig tartó hallgatást a rendszerváltás környékén törte meg Dobozi Eszter interjúkötete „Mink csak a napnyugtát níztük” címmel. A szerző 1988-ban egy Tiszaladányban élő idős házaspártól hallott az 1944–45-ben málenkij robotra elhurcolt, zömmel tizenhat-tizennyolc éves lányok és fiúk kálváriájáról.

Nekik állított emléket Debreczeni Tibor Radnóti-díjas rendező Tiszaladányi jeremiád című darabjával. A dokumentumoratórium forgatókönyvét Dobozi Eszter interjúkötete alapján írta, az eredeti karaktereket pedig a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola egykori növendékei jelenítették meg legutóbb a XIV. Harkányi Szabadegyetem közönsége előtt.

A Tiszaladányi jeremiád valamennyi gulágra elhurcolt történetének hiánypótló és megrendítő elbeszélése – kezdve a fiatalok összegyűjtésétől, a családok szétszakításán és a fogvatartottak elhurcolásán át a dombaszi bányákban átélt szenvedésükig. A tiszaladányiak az ukrajnai lágerekből 16 hónap elteltével kerültek vissza – már akik nem vesztek oda az embertelen megpróbáltatások miatt.

„Vót olyan köztünk, aki a bányában nyolc óra alatt állandóan vízcsöpögés alatt alatt dolgozott. Fiatal kislányok is. Feljöttek abba a lucskos, átázott ruhába, úgy mentek a lágerbe befelé. Öt-tíz perc múlva már csonttá fagyott rajtuk a lucskos ruha. Három-négy kilométert kellett így megtenni" – hangzik az egyik visszaemlékezés. Arányaiban mégis a tiszaladányiak közül haltak meg a legkevesebben. A túlélők szerint azért, mert istenfélő emberek voltak: zsoltároztak, imádkoztak. A visszaemlékezések mellett ezek az imádságok is helyet kaptak a darabban.

„Ha ez a darab jó, akkor azért az, mert minden igaz benne" – vallja Debreczeni Tibor dramaturg, a darab rendezője. Az oral history (elbeszélt történelem), vagyis a szemtanúk és kárvallottak visszaemlékezése nélkül a huszadik századi történelem szerinte feltárhatatlan. Az előadás célja elsiratni a halottakat, megemlékezni az áldozatokról, átgondolni, mi tartotta meg a megalázottakat, napirenden tartani a történteket, hogy mindez ne ismétlődhessen meg – sorolta. „Nem vagyunk serények az emlékezésben, annál inkább a feledésben. Pedig ami történt, velünk történt meg. Velünk is megtörtént."

Mink csak a napnyugtát níztük, hogy arra lakunk. Arra van Magyarország, amerre a Nap nyugszik. Nem is tudtuk (...), milyen messzi vagyunk. Végtelen messziségbe."

A felvételt a XIV. Harkányi Szabadegyetemen rögzítettük.

Képek: Bölcsföldi András, Füle Tamás, Múlt-kor történelmi portál

A borítókép a málenkij robotra elhurcolt magyaroknak és sváboknak emléket állító Örök tél című magyar tévéfilm egyik jelenetének képkockája.

Videó: Füle Tamás