Mióta a járvány felforgatta az életünket, sokakból kiszakadt a sóhaj: milyen jó lenne visszatérni a régi életünkhöz. A lelkünk mélyén ma már mindannyian tudjuk, ez a hosszúra nyúlt próbatétel formált rajtunk, és fontos elhatározások, döntések is születhettek az elmúlt időszakban. Ezért aztán sokan nem ugyanúgy vagy nem ugyanahhoz az élethez szeretnének visszatérni. Még van egy kis időnk a teljes nyitás előtt átgondolni, miben is változtatnánk, hogy ne csak múló gondolat legyen egy-egy felismerésünk, hanem eredménye is legyen annak, aminek megfizettük az árát. Éppen ezért portálunkon szeretnénk mesélni közöttünk élő emberekről, figyelmet szentelni barátaink, ismerőseink és ismeretlenek történeteinek. Arról faggatjuk őket, mit határoztak el az elmúlt több mint egy évben átéltek hatására, milyen utat jártak be döntésük megszületéséig, és mit csinálnak ezután másként. Elsőként egy református házaspárral beszélgettünk, akik bepillantást engedtek otthonukba és abba is, hogyan és miért szánták el magukat arra, hogy vér szerinti gyermekeik mellé örökbe fogadjanak egy harmadik gyermeket.

Minden kezdeti nehézség ellenére ahogy sokunknak, úgy Péternek és Hajninak is jólesett a lelassulás a tavaly tavaszi korlátozások idején. Szert tettek egy kis házra egy mesebeli faluban, örömmel újítgatták második otthonukat. Idővel azonban az ő mindennapjaikat is beárnyékolták a járvány okozta veszteségek. Az otthonukban vezetett családi napköziből elmaradtak a gyerekek. A csendben meghallották a bennük motoszkáló kérdést: „Mik az igazán nagy céljaink?” Ekkor csak annyit tudtak, hogy családközpontúbb, lassúbb életet szeretnének élni mindig. Hajni munkája egy időre legalábbis értelmét veszítette, ám hogy hosszú távon mire fordíthatnák idejüket, erejüket, azt egy tragédia világította meg számukra. Ahogy egyre-másra betegedtek meg számukra kedves emberek, ő és férje is szembesültek saját mulandóságukkal, az élet rövidségével. Jóbarátjuk – egy fiatal családapa – halála mélyen megrendítette őket. „Felmerült bennem a kérdés, hogy ha ma meghalnék, vajon az Atya tárt karokkal várna engem?” – vallotta meg Hajni. „Majd azt kérdeztem magamtól: vannak-e mennyei kincseim? Csak a földön gyűjtögetek, vagy olyan hitem van, ami örökkévaló gyümölcsöt terem?” Férje megerősíti: „Rájöttünk, hogy valódi értékeket szeretnénk teremni és teremteni. Ekkor jött a gondolat: annál többet mit lehet adni ezen a világon, mint felnevelni egy gyermeket?”

Ők is hárman voltak testvérek, így mindig érezte, milyen jó lenne, ha két vér szerinti gyermeküknek lenne még egy kistestvére – házukban lenne hely, és ahogy mesél, kiderül, hogy a szívükben is. „A feleségemmel ellentétben én nem vagyok az a típus, aki megevangélizálná a szomszédait. Egy társaságban is csupán két-három emberrel szeretek és tudok beszélgetni. Személyesen viszont sokat és szívesen foglalkozom egy-egy emberrel, szeretem ezeken a minőségi kapcsolódásokon keresztül végezni Isten misszióját. Az örökbefogadás ezzel összhangban lenne” – vélekedik a férfi.

„Általában én vagyok a szociálisan érzékenyebb, érdekes, hogy ebben most a férjem a biztosabb. Azért én is mindig mondogattam, hogy de jó lenne közénk egy purdé, csak mindig lebeszéltem magam – már a tinikor nehézségei jártak a fejemben” – nevet Hajni. Úgy tűnik, az apaság adatik, de az anyaság vajúdással jár egy örökbe fogadó szülő esetében is. „Mindegyik gyermek a sajátunk lenne, még ha nem mind vér szerinti is. Azért nehéz ez, mert van több választásunk. Nem arról van szó, hogy valakit szeretni akarunk, de nincs, hiszen születhettek gyermekeink. Inkább az Igének szeretnénk engedni: aki befogad egyet a legkisebbek közül, az engem fogad be. Nekem talán ezért tart tovább eljutni az igen kimondásáig, mint egy olyan anyának, aki mindenáron gyermeket szeretne, mert esetleg az örökbefogadás az egyetlen esélye arra, hogy anyává váljon. A folyamat minden pontján kérem Istent, hogy adjon bizonyosságot. El akarok menni egészen addig a pontig, amíg meg nem látjuk a gyermeket, hogy amikor ránézünk, ki tudjuk mondani: igen, ő a miénk. Másként nem tudnám megadni az esélyét annak, hogy Isten elvégezze azt, ami elindult bennünk.”

Bár saját maguknak is megengedték, hogy bármikor eltérjenek szándékuktól, eddig nem hátráltak meg, lépésről lépésre haladnak az örökbefogadás útján. Engedtek a késztetésnek, engedik, hogy saját döntésükké váljon az elhatározás, miközben engednek Isten Lelkének is. Ez az ő formálódásuk ideje is. „Ahogy elkezdtünk egymás között erről beszélgetni, valahogy egyre inkább kinyílt a szemünk a körülöttük élő örökbefogadó családokra. Persze, ami foglalkoztatja az embert, azzal kapcsolatban hamarabb észreveszi az impulzusokat” – meséli Péter. „Több örökbefogadással kapcsolatos történet is elénk jött. Olvastunk, filmeket néztünk – sokszor utólag derült ki, hogy a történet az örökbefogadásról szól. És vannak élő példák is előttünk, a gyülekezetünkben több örökbefogadott gyermek is nevelkedik, a vezetőink is örökbefogadó szülők. Kérdeztünk, érdeklődtünk, hogyan kell egyáltalán elkezdeni ezt a folyamatot. Apró lépésekkel haladtunk, először felhívtuk a TEGYESZ-t, (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat), ahol elkötelezett és jó szakemberekkel találkoztunk. Meglepett, hogy a velünk kapcsolatba lépő pszichológus is imádkozó ember, és nemcsak az alkalmasságunk érdekli, hanem az életünk is. Megtudtuk, hogy valójában nem nekünk keresnek gyermeket, hanem a gyerekeknek keresnek szülőt. Az adottságokat társítják, ezért nem a jelentkezési sorrend a legfőbb szempont, hanem azt nézik meg, hogy melyik szülőpárhoz illik legjobban egy-egy gyermek.” 

Elárulták azt is, hogy óvodáskorú gyermeket szeretnének, lehetőség szerint egy cigány kisfiút. Úgy érzik, temperamentumukkal, muzikalitásukkal passzolnának egymáshoz, és az otthonukban működő játszóházban különben is megtapasztalták, mit jelent befogadni mások gyermekeit – ha csak rövid időre is. De nemcsak ők, hanem gyermekeik is szeretnének kistestvért. „A fiam egyszer azt mondta nekem, hogy szüljek egy hatéves kisfiút neki. Ezt nem tudtam teljesíteni, de azt talán igen, hogy örökbe fogadjunk egy ilyen korú gyereket” – mondja Hajni. Vér szerinti gyermekeik nagyon lelkesek, fiuk már kijelentette, hogy átadná a szobáját leendő kistestvérének, hogy az a szülők közelében aludhasson. „Mi is várjuk, mert a fiunk mindig felkarolja a kicsiket, a kislányunk meg szívesen játszik velük, segítségükre van. El tudom képzelni, ahogy egymásra találnak, és még a két nagyobb számára is kedvezőbb lesz így a családi dinamika. Várom, hogy szeretgetik majd a kisebbet a nagy tesók” – teszi hozzá Péter.

Megismerkedésük valamennyiük számára biztonságos keretek között történik majd. A szakszolgálat először csak információkat ad át, majd fotót mutat a gyermekről, és ha az örökbefogadók igent mondanak, akkor megszervezi a találkozót az átmenetileg nevelőszülők gondozásában lévő csemetével. A gyermek egy ideig nem tud róla, hogy az őt látogató szülőpár nemcsak a család barátja, hanem szeretnék őt örökbe fogadni. Erre azonban csak akkor kerül sor, amikor a szülők megerősödtek a döntésükben.

Egyelőre csak családjuknak és néhány közeli barátjuknak beszéltek arról, mit fontolgatnak, a házaspár ezért is szerepel álnéven írásunkban. Történetüket azonban a maga képlékenységében szerettük volna megmutatni, hiszen kérdéseik, kételyeik emlékeztethetnek saját vívódásainkra. A házaspár elmondta: volt, aki féltő szeretettel hangot adott aggodalmának – nem könnyű a két gyermekkel sem, és így majd háromfelé oszlik a figyelmük, a legkisebbel ráadásul többet kell majd törődniük. Számítanak rá, hogy neki is lehetnek majd tanulási zavarai, ahogy a nagyobbaknak is voltak, de úgy tekintenek erre, hogy ebben legalább már van tapasztalatuk. „Mielőtt sor került volna az utolsó beszélgetésre a pszichológussal, bennünk is felmerült, hogy lehet, hogy mégsem való ez nekünk. Az az Ige szólított meg akkor, hogy engedelmességet kívánok, nem áldozatot” – meséli Péter. „Néhány napja újra eszembe jutott. Rájöttem, hogy nem arról szól, hogy ne hozzuk meg ezt az áldozatot valakiért, hanem arról, hogy ne gondoljuk, hogy Isten extrém mértékű áldozathozatalt vár el tőlünk. Egyszerűen csak engedelmeskedhetünk Istennek, aki a szavával felszabadított arra, hogy látogassuk meg az özvegyet és fogadjuk be az árvát, hiszen adni tudunk nekik valamit.”

Arra azért számítanak, hogy nem feltétlenül lesz zökkenőmentes a gyermek fogadtatása a tágabb családban. „Bízunk abban, hogy a rokonaink idővel megszeretik az örökbefogadott gyermekünket is. Még ha nem csak magunknak fogadunk is örökbe, ez akkor is a mi döntésünk, ő a mi gyerekünk lesz” – mondja Péter. Hajni hozzáteszi: „Mindegyik gyermekünk a sajátunk, még ha nem mindegyik vér szerinti is. Ez arra emlékeztet, ahogy Isten azt mondja nekünk: téged választottalak, az enyém vagy.”

Péter és Hajni folytatja az imádságot. A szakszolgálat alkalmasnak találta őket arra, hogy örökbe fogadjanak egy gyermeket. Bármelyik pillanatban érkezhet a telefon, és immár nemcsak lélekben, de fizikai valójukban is ráléphetnek az útra, amin egy gyermek lépeget feléjük – és felé is a szülei.