Magyar betlehemes

„Terhes vagyok.” Csak két szó, amit Maris úgy mond a telefonkagylóba, mint aki valóban nagy terhet hordoz. Hangjába az izgatottság és a kétségbeesés úgy vegyül, mint amikor vízbe öntik az olajat: összeférhetetlenül.

Ebben a két szóban nem a húsz milligrammnyi magzat nehezedik rá, hanem mindazon kérdések súlya, amelyekkel már több, mint egy évtizede úgy tűnt, hogy soha nem kell majd foglalkoznia. Marisnak ugyanis három gyermeke van, és a legkisebb is kamasz már, Jocival nem terveztek újabb gyereket. Most azonban, hogy megfogant benne egy élet, ezek a kérdések betörnek a szobába, és betöltik a teret.

„Nem gondoltam, hogy ez megtörténhet velem. Ugyan, hogy szülhetnék öreg létemre? Mindjárt negyven vagyok, három nagy gyerekem van, hogy néznék én ki egy pici babával? Rajtam nevetne az egész rokonság. Bár jó lenne újra egy kicsi életet ölelgetni, pelenkázni, dúdolgatni neki... Ellennék vele... De nem tudom.”

Nem mondja ki, de minden visszatükröződik a tekintetében: a szoba félhomálya, egy szakadt fotel, amit rikító zöld és lila kendővel takartak le; egy aranyozott szegélyű, bazsarózsamintával díszített viaszos vászon alatt a szétázott asztallábak; egy szalmazsák, amit széknek használnak – a családok átmeneti otthonában kapott lakásuk, ahol másfél évig lakhatnak a törvény szerint. Már lassan tíz éve, hogy otthonról otthonra járnak, és nem sikerül albérlethez jutniuk. Volt megtakarításuk, amiből futotta volna egy albérletre, de sehol sem volt számukra hely.

„Túl barna a bőrünk. Telefonban megegyezünk, hogy megnézzük a lakást, és ki is vennénk mi, azonnal! Majd amikor arra kerülne a sor, hogy találkozzunk és átadjuk a kauciót, meggondolják magukat. Mások pedig azt mondják, hogy inkább kiadják olyannak, akinek öt kutyája van. Nekünk nem adják ki, három gyereket ne vigyünk. Hova akkor még egy negyedik?”

Ezek nem Maris gondolatai. Olyan ismerősen idegenül hangzottak a szájából, mintha könyvből idézett volna. Ő is a saját bőrén tapasztalta a visszautasítást és a kilátástalanságot, de nem csak ezt élte át. Amikor pelenkázásról, dúdolgatásról beszélt, egy pillanatig ott volt a szemében valami csillogás.

„Joci azt mondja, hogy az én döntésem, hogy megtartom-e, vagy elvetetem. Ő nem szól bele. Mellettem áll, bárhogyan is döntök.”

Az asztalon Joci fiatalkori fényképe áll. Délcegen kihúzza magát az egyenruhában, tiszteletet parancsoló széles vállakkal, rezzenéstelen arccal ül a törvény őre. Épp Maris irányába néz, félig leereszkedett szemhéjakkal. Már akkor áthatolhatatlan volt a tekintete, olyan, mint egy fal. Áttörhetetlen, súlyos és tehetetlen. Várakozó.

Marisnak még négy napja van dönteni. Nézi a padlót, időnként felsóhajt. Megigazítja a pokrócot, ami az ölét takarja. Másik oldalán, az ablakpárkányon saját lánykori fényképe áll vastag keretben. Nagyon régi fénykép, látszik, hogy sok helyet megjárt már, egészen elkopott. Nem lehet kivenni az arcát.

Másnap újabb telefonhívás, Maris hangja szűrődik át a telefonkagylón. Akadozik. Szavakba fojtja a csendet, amit nem lehet kimondani. Nem döntött. Már nem is volt rá szükség.

 

Képek:
Oláh Jolán: Angyali üdvözlet
Balogh Mónika: Szent család