Igen, a vidéki – akár sátoros – lakodalmakban, mielőtt még bármi érdemleges történt volna, már kiadós ebéddel vendégelték meg a násznépet. Ekkor még nem volt velük sem a vőlegény, sem a menyasszony, hiszen ez idő alatt készültek el róluk a hivatalos fotók.

De hogy vajon mi történhetett órákon keresztül, az gyermeki felfogásomnak továbbra is titok maradt. (Bár szerintem ezzel a felnőttek sem lehettek másként.) Mint ahogy titokzatossá tette a menyasszonyt az arcára finoman boruló fátyol is. Hogy hová tűnik az ifjú pár éjfél után, és mit jelentenek azok a talányos rigmusok, a rímekbe szabott képes beszéd, amivel a vőfély szórakoztatta lankadatlanul a vendégsereget.

Sírás és kacagás, intimitás és leleplezés, harc és összeölelkezés úgy fonódtak egybe ezeken a régi lakodalmakon, mint minden ünnepi alkalmon, amikor a falu közössége tükröt tartott saját félelmeinek és vágyainak. Ezek közé tartozik a házasságkötés is, amikor két különböző ember – férfi és nő – elhagyja származási családját, és ketten egy testté lesznek. Pál apostol, aki sosem alapított családot, annyit mond erről: nagy titok ez.

Majd gyorsan és jelentőségteljesen hozzáteszi a meghökkentő fordulatot: ő ezt a Krisztusról és az egyházról mondja. Nem azért, hogy hangzatos szólamokat pufogtasson, hiszen sok gyülekezet megalapításában részt vett, vagyis nagyon is volt fogalma arról, mit jelent a lelki család, és az a sors- és vagyonközösség, amit az ő korában egy gyülekezet jelentett. Mégis titok. Hiszen miként lehetne összekötni Istent és az embert, sőt, mindjárt egy egész emberi közösséget? Miféle menyasszony az, akire olyan régóta vár a vőlegény? És miféle szövetség képes egybeszerkeszteni két ennyire különböző felet? Hogyan lehet a félelemből szeretet, a védekezésből önátadás, és a sebezhetőséget is vállaló teljes bizalom?

A történetbeli Vőlegény fellépése egy menyegzőhöz kötődik, és sok-sok fordulatot követően ugyancsak egy világra (vagy inkább világegyetemre) szóló lakodalommal végződik. Isten, aki maga is közösségi lény – gondoljunk csak a Szentháromságra – azonnal felismerte, hogy az általa megalkotott és rá hasonlító embernek hozzáillő segítőtársra van szüksége. Lemondott előjogáról, hogy tökéletes társként egyedül szeresse az embert. Még akkor is, ha elsőként szerette, még akkor is, ha úgy szerette, ahogy csak a nagy Ő – Isten – tud szeretni. Mindezt pedig azért tette, mert ahogy azt valaki megfogalmazta: „az uralkodásból álló élet nem volt elég jó Ádámnak. Feleségre volt szüksége, aki a másik fele lesz, akivel megoszthatja az életét.”

Azonban Isten is vágyakozik az emberekre. Szeret minket. Legnagyobb áldozata a történet tetőpontját jelentette. Isten emberré lett, hajlandó volt megtörni szeretetközösségét, és végül saját testét is. A velünk kötött új szövetséget a vérével pecsételte meg. Ám nemcsak megmentett, de közösségben is akart lenni velünk, mindörökre. „Ő mindig arra vágyott, hogy ott legyünk mellette – mint csontjából való csont és testéből való test.”

Ennek a közösségnek azonban még nem jött el az ideje, bár sosem voltunk hozzá olyan közel, mint ma. A Vőlegény már felkínálta a kelyhet, hogy igyunk abból a borból, ami az ő vérét jelképezi, bűnünk bocsánatára. A régi zsidó hagyomány szerint ugyanis az eljegyzési ceremónia harmadik kelyhét a kérő felajánlotta kiszemeltjének, és ha a lány belekortyolt a borba, az egyet jelentett az igen kimondásával. Épp így, amikor elfogadjuk az úrvacsorai poharat, az egyet jelent azzal, hogy igent mondunk a felkínált kegyelemre. Az Atya megfizette az árat értünk. El vagyunk különítve számára a nagy napra.

Addig is az Atya házában készít helyet Jézus, ahogy azt az utolsó vacsorán megígérte – akkor, amikor a jegyesség időszakára nézve éppen ez volt a szokás. A menyasszony és a vőlegény ugyanis egészen addig nem találkoztak újra, amíg az ifjú fel nem épített még egy lakrészt atyja házában az általa alapítandó család számára. Ez idő alatt egy jó barátján keresztül küldte el ajándékait, hogy gondoskodjon menyasszonyáról. Az Atya meghallgatta Jézus kérését, és elküldte a Pártfogót, akinek ajándékai a Krisztus-testet építik a találkozás napjáig. (vö. János evangéliuma 14. fejezet) Akkortól fogva az ajándékok megszűnnek, ahogy arról Pár apostol ír (vö. 1Kor 13), ám a szeretet nem múlik el.

A tradicionális zsidó lakodalom egy hétig tart, a hét pedig a teljesség száma. Azt nem tudom, mi vár ránk a Mennyben, és mivel telik majd az örökkévalóság, de az biztos, hogy öröm és szeretet hatja majd át. Nem valami statikus állóképről van tehát szó, hanem olyan hangos, örömteli és valóságos ünnepről, mint a menyegzői lakoma – hiszen ilyen asztal vár ránk. A testté lett Ige, Jézus kiöntött vére már ma is az Úr asztalához hív, ám ez a meghívó örökre szól.

A Vőlegény ezekkel a szavakkal szól: „Jöjjetek énhozzám…” Valódi lánykérés ez, de kiknek is szól pontosan? „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve.” Ez bizony nem a tökéleteseknek szól. A Vőlegény célja éppen az, hogy szolgáljon felénk, hogy megnyugvást adjon nekünk. Házassági ajánlata, amelyben ezt helyezi kilátásba, valóban rendkívüli, hiszen így folytatja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” (vö. Máté evangéliuma 11. rész, 28–30. vers)

És ha valaki kimondta az igent, akkor annak tényleg Jézus lesz az Ura. Hozzá tartozik már itt és most, akkor is, ha egy időben és térben valóságosan csak később találkozhatnak. Számára válik elkülönítetté, a várakozás időszakában pedig készül a nagy napra – épül, szépül annak a szeretetnek a tudatában, és azoknak az ajándékoknak a birtokában, amelyeket a Pártfogó közvetít. A Jelenések könyve a Bárány menyegzőjéről előrevetíti, hogy a menyasszonynak megadatik, hogy fényes, tiszta gyolcsba öltözzön, és ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti (19. fejezet, 8. vers). Megadatott neki, kegyelemből – és ma is ez a szeretet készteti arra a menyasszonyt, hogy szentül éljen és igazakhoz méltó módon. Egykor majd minden addiginál ragyogóbban visszatükrözi kérője szentségét, külső megjelenése pedig összhangba kerül belső világával. Nem fáradtság és teher tükröződik rajta, hanem megbékélés Istennel és önmagával.

A menyasszony ugyanis az egyház – Krisztus testének valamennyi tagja. A szerelmi történet így válik közös(ségi) történetté. Krisztus jegyajándékokat küld, hogy saját testét építse általuk, mi pedig egymást szolgáljuk, szeressük, ezáltal gyógyuljunk, szépüljünk és ragyogjon fel közöttünk, általunk az Ő tükörképe. Szeretetközösség legyünk, ahogy Isten maga is az. Helyreálljon ne csak az Isten-ember, de az ember-ember kapcsolat is. Az egyház szolgálata ezen a földön, hogy minél többeket belevonjon ebbe a történetbe.

Hogy mikor jön el a Vőlegény, hogy magához vegye menyasszonyát, azt csak az Atya tudja. Ő állapítja meg, mikor van kész az otthon. Amikor felhangzik a sófár hangja, a mátka, aki minden éjjel olajlámpást helyezett az ablakába, útra készen áll, hiszen a vőlegény barátja előre megsúgja, hogy már közel az eljövetele. Aki igent mondott, az az övé. Ez az igen szabad választásból fakad, ahogy a történet elején, valamikor régen az elszakadás is szabad akarattal történt. Ebben áll helyre ember és Isten kapcsolata: a szabadság megmarad, de mi ezúttal szabad akarattal a szeretet útját választjuk. Nem távolodunk Isten szavától, hanem közeledünk a testté lett Igéhez. Mi, a testté lett egyház.

Az utat azonban a vőlegény készíti elő a menyasszonynak, akinek legmélyebb vágya teljesül, amikor az, aki egyedül képes szívét megelégíteni, őt választja, egyedül őt akarja, és vállalja őt. 

Nem kérdés tehát többé, ami ott, kezdetben egy hazug nyelv miatt megkérdőjeleződött, hogy Isten szeret-e. Hiszen Ő alkotott, és már akkor szeretett, amikor még bűnösök voltunk. A kérdés, hogy hozzámegyünk-e. És ha igen, akkor meddig megyünk el mi magunk az iránta való szeretetünkben. És meddig vagyunk hajlandók az egymás iránti szeretetben elmenni, hogy gyönyörködhessen bennünk, és mi is az Ő otthonává váljunk.

Ő hajlandó várni, hogy végül gyönyörködhessen bennünk. Miért ne tehetnénk kedvére? És miért ne lenne ez a mi kedvünkre? Hiszen ennek a történetnek a vége így hangzik: „Boldogan élnek és soha meg nem halnak.”

A cikket az idei Sófár református dicsőítő iskola ihlette. A résztvevők Nagy titok ez címmel egy héten át a házassági szövetségről hallhattak igehirdetéseket Joó Christopher református teológus-lelkész szakos hallgatótól, és vehettek részt műhelymunkákban, ahol Isten és az ember, férfi és nő kapcsolatát vizsgálták a Biblia tükrében. Az idézetek Brouwer Pálhegyi Krisztina, azaz Krisztamami blogjáról valók.

Kép: Dezső Attila