Idősebb Pieter Bruegel (1525–1569) nem csupán grafikus alkat volt, hiszen zseniális rajztudásáról árulkodnak még festményei is, hanem vizuális nyelven beszélő humanista rétor. Kifejezésmódjában didaktikus, igazi enciklopédikus tanár; tartalmában pedig megrögzött moralista volt, kesernyés humorral és fájdalmas fricskával nevelő. Volt kitől tanulnia. A Szent Lukács céh fraternitásának tagjaként ismernie kellett a devotio moderna örökségét, Sebastian Brant Bolondok hajóját, illetve Rotterdami Erasmustól A Balgaság Dicséretét. Képeivel feje tetejére állított világunk parabolatükrét tartja elénk, amibe annyi évszázad után ma még jobban belepirulunk.

A farsang és a böjt harca címet viselő festménye az éthosz nagy csatájáról szól.

Témaválasztását hatásos felütéssel kezdi: azzal, hogy a tél és a tavasz határmezsgyéjén, a karnevál és a nagyböjt, a húshagyó kedd és a hamvazószerda választóvonalán látszólag két, egymással szembenálló világ ütközését mutatja be. A télbúcsúztató farsang színes, vidám és termékeny élettel duzzadó, mint a pattanni készülő magvak és rügyek. Ugyanakkor éppen e természetességtől a farsang az ösztönök végletes kiélésére, a bujaságnak és a torkosságnak, a zabolázatlan viselkedésnek és a részegeskedésnek ad szabados kulturális keretet azzal, hogy jelmezt ölt, elfedve önmaga szégyenét mások elől.

Erre a húshagyó keddi tombolásra következik a másnap, a fejfájós másnaposság, a hamvazószerda. Ez a nap a mozgó egyházi ünnep, a húsvétvasárnap függvénye; az a szerda, amely a húsvétot negyven nappal megelőző vasárnapot előzi meg. Ezért a nagyböjti időszak nyitánya ez a nap, amikor hamut szórnak a fejükre tán éppen azok, akik tegnap még teljesen kivetkőztek önmagukból, s mély bűnbánattal mormolják maguk elé: „Memento homo – emlékezz, ember, hogy porból vagy és porrá leszel.” Ugyanakkor ez a szürke ruhát, böjttől szenvedő mártírarcot öltő és látványosan alamizsnálkodó kegyeskedés álarcként fedi el a személyiség kohójában fortyogó gyűlöletet, amellyel jólesik másokat megítélni s kárhoztatni.

Valójában ösztön és képmutatás szélsőségei feszülnek egymásnak Bruegel kompozíciójában. A kettejük közötti harc a város piacterén, a világ előterében zajlik nyilvánosan és nyilvánvalóan, hiszen önmutogatás mind a kettő. A kép bal oldalán az ösztönök és élvezetek otthona a korcsma, míg jobb oldalán a képmutatás és törvénykezés színtere a templom. A korcsmából nagy ívben kanyarodik a kép alsó felének közepe felé a karneváli menet, vele szemben ugyanígy a templomból vonul elő a nagyböjti gyülekezet, hogy összecsapjanak egymással.

A bal oldali társaság jogot formál abból, hogy ma még lehet a hússal élni, az emberi testtel visszaélni, az élvezeteknek hódolni. Azonban ez nem a carpe diem klasszikus morálja, amelynek az arany középút szab mértéket, hanem a modern hedonizmus, a felettes Én kiiktatása, a libidónak és az ösztönöknek szabadjára eresztése. Így veszejti el az ember az istenképűségét s helyezi önmagát minden szinten az állati ösztönök bázisára.

A jobb oldali gyülekezet pedig hamuszürke egyenruhájában a templomból jövet jogot formál arra, hogy ő legyen az igaz és a tiszta. Nem csak a karneváli menettől fordul el undorodva, de köpenyébe burkolózva nem vállal közösséget a tisztátalanokkal, a leprásokkal és a nyomorultakkal sem.

Nyilvánosság előtt azonban a szívek helyett legalább a pénzeszacskóknak meg kell nyílnia, ezért leereszkedően egy-egy apró érmével próbálják ellensúlyozni a helyrehozhatatlan nyomort és betegséget. Előreküldött gyermekeik pedig a tátott szájú éhezők szeme láttára sósperecek és palacsinták majszolásával tartják meg a böjtöt. A keresztyén polgár így veszejti ki lelkéből a Krisztust, s helyezi önmagát a vallási elit bázisára.

Alul, a kép középső előterében a két menet vezéralakjai és egyben képviselői csapnak össze. Híveik bálványaikat vonszolják elő. Pieter Bruegel értelmezésében itt küzd meg egymással az egyház két felekezete is.

A farsang protestáns jellegét az apácafejkötős asszonytól támogatott lantos Luther-utalás, nem kevésbé a söröshordón ülő pókhas Zwingli-képmás adja, amint a böjtre fittyet hányva, tudatos kolbászevészettel megy neki a nagyböjt első vasárnapjának. A penitenciás gyülekezet római katolikus jellegét pedig a trónon székelő, soványra aszott boszorkánytól kapja, akinek fejét egy tiarát imitáló méhkas fedi, s noha csak két sovány halacskát tol képmutatóan maga elé, a másik kezében az inkvizíció virgácsát szenvedi minden eretnek. Pieter Bruegel Itáliába tartó útján 1552-ben Lyonban tanúja lehetett a hugenotta diákok sorozatos elfogatásának és bebörtönzésének, akiket a következő évben, éppen az ő római tartózkodása alatt máglyán égettek meg.

Az igazán megváltásra szorulók alakjai: a nyomorékok, leprások és szegények azonban sem a bal oldalon nem versenyezhetnek a farsangolók testi vágyainak kielégítésével, sem a jobb oldalon nem segít rajtuk a böjtölők filléres alamizsnálkodása.

Az ösztön és a képmutatás leleplezésén túl vajon a festő fölmutat-e valami mást is? Igen, mint általában a többi képén, rejtetten, a távolban, kis méretekben, a kép felső részén, egy másik színen, egy másik szinten másképp történnek a dolgok. Ott is két oldalról jönnek, de a megbékélés nyugalmával kanyarodnak egymás irányába. A jobb oldali templom oldalkapuján kilépő nagyböjti gyülekezettel együtt lépdelnek a szegények és a betegek is, nyoszolyájukat és hordszéküket immár fejük fölé tartva. A bal oldalon puritán palástban otthonaikból elősorakozó közösség fegyelmezetten él az ünnep adta örömökkel.

Végül mindkét csoport a gyermekek önfeledt játékának tere felé tart, egy közös ház irányába, melynek emeleti lakója keresztosztású ablak pereméről tekint le a forgatagra.

Mit akar mindez jelenteni? Csak azt, amit a böjti szelek súgnak a fülünkbe: Stat crux dum volvitur orbis. A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog.

Békési Sándor




A festmény id. Pieter Bruegel: A farsang és a böjt harca című műve. (Olaj, fatábla, 1559, 118×164,5 cm, Bécs, Kunsthistorisches Museum)