A bajai lelkészlakásban beszélgettünk Bán Bélával. A barátságos, kifinomult ízléssel berendezett otthonban nyitott, készséges, de sok gonddal terhelt vendéglátóként fogadott minket a Bács megyei esperes. Ahogy szavaiból kivettem, elődje, Hegedűs Béla hirtelen távozása meggyorsította esperessé válását, a tisztség, amelyet másfél éve tölt be, sok kihívás elé állítja őt.

„Hogy tudja, mit jelent”
Ahogy ez a beszélgetésből kiderült, az esperes édesapja sokáig beosztott lelkész volt a fővárosban, később Bács megyében szolgált Ordason és Dunapatajon. Ő és bátyja első generációs lelkipásztorok voltak, a világháború utáni nagy ébredési hullám gyermekei. Az esperestől azt kérdeztem, hogyan hatott lelkészi szolgálatára az a környezet, amelyből jött. „Biztos vagyok benne, hogy amiben felnőttem, nagyon meghatározta későbbi életemet.  A teológiáról kijőve az egyházi környezetet nem hagytam el. 

Általános iskolás koromban nagyon családias gyülekezet vett körül.  A Debreceni Református Gimnáziumban tanultam, utána mentem teológiára. Ha fiatalokat ajánlok a lelkészi pályára, nagyon fontos szempontnak tartom a családi hátteret. Azért, hogy a leendő teológus tudja mit jelent a Magyarországi Református Egyház és a lelkészi szolgálat. Igyekezzen megismerni a valóságot, a társadalmi közeget, és lásson maga előtt olyanokat, akik valóban példaképek lehetnek.”

Hirtelen jött esperesség
Mindig érdekes kérdés, ki hogyan jut el arra, hogy az esperesi tisztséggel járó nehéz feladatokat elvállalja. Bán Béla részletesen elmesélte ezt. A körülmények azonban messze nem voltak átlagosak. „Valószínűleg sokáig nem fogom elfelejteni azt az estét, amely 2016 novemberének utolsó napján volt. Elég későn megcsörrent a telefonom, csodálkoztam is, hogy ilyen későn hívnak.

Az egyik kecskeméti kollégám azt mondta, nagyon rossz hírt kell közölnie, amit még nem erősítettek meg. Úgy hallja, hogy az egyházmegye esperese, Hegedűs Béla, aki akkor már kerületi főjegyző is volt, meghalt. Félórával később az esperes úr akkori beosztott lelkésze felhívott, és ezt megerősítette. Én akkor megyei főjegyző voltam.”

Az esperes elmondta, ekkor még teljes egészében nem fogta fel, hogy mi történt. Azt azonban tudta, hogy az egyházi rendben mi történik, ha az esperes hirtelen eltávozik. „Nagyon nehéz és terhes örökséget kaptam. Idő előtt, fiatalon meghalt az esperesünk. Nem kellett sokat gondolkodni a hivatali rend szerint, már a következő héten találkoztam a püspökkel, és beszéltünk a teendőkről.A kérdés az volt, hogy elfogadjam-e a jelölést, vagy sem. Úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben ambíció szükséges egy ilyen tisztséghez. Voltak kollegák, akik biztattak, és akkor, amikor ebben a dologban döntést kellett hozni, azt mondtam, hogy igen, kész vagyok ezt a tisztséget elvállalni és betölteni. Örülök, hogy többségi szavazással bizalmat kaptam. Nem volt zsákbamacska, hogy ki vagyok.”

Biztos támaszok
Ahogy fogalmazott, Bán Béla nehéz örökséget vett át, a megválasztás körülményei ezt csak nehezítették. Az esperes életében azonban megvannak a támaszok, amelyekről őszintén beszélt. „Számomra nagyon sokat jelent most is, hogy a gyülekezetem támogatóan áll mögöttem. Ebben egészen biztos voltam a választási időszakban is. A kollegáimnak egy része támogató volt, és azt gondolom, hogy ez így is van a mai napig. Tudom, hogy nincs ideális gyülekezet, mindenütt adódnak nehézségek. A családom, és ezen belül elsősorban a feleségem biztos háttér az életemben.

Ha lehet lelki támaszt mondani, akkor azokat emelném ki a gyülekezetben, akik imádságaikban hordozzák a lelkészt és családját. Biztos, hogy az egyházmegyére is igaz ez. Vannak olyan helyzetek, amikor erre különösen nagy szükség van. Másfél év áll mögöttem esperesként, és az egészségemben történtek jelzésértékű dolgok. Igyekszem ezeket átgondolni és bizonyos korrekciókat megtenni. Ennek a feldolgozása, rendezése még zajlik bennem.”

„Ezért érdemes esperesnek lenni”
„Többször éreztem az autóban hazafelé tartva, amikor meglátogattam lelkészeket, beszélgettem velük, elmondták, ami bennük van, hogy ezekért a pillanatokért érdemes esperesnek lenni. A beszélgetések valójában több mint meghallgatások. Bonhoeffer azt mondja, a legtöbb, amit egymásnak adhatunk, az a meghallgatás. Ez valóban így van. Egyszerű vidéki parókus lelkész voltam, amikor esperessé választottak. Úgy gondolom, nincs különösebb képzettségem azzal kapcsolatban, hogyan lehet pásztorolni, lelkigondozni lelkészeket. Nem vettem részt ilyen képzésen és ilyen kurzuson. Lehet, hogy sokszor nem oldja meg a problémát az, hogy meghallgatom a másikat, de feszültséget old, és bizalmi légkört teremt.

Ilyenkor talán átélik azt a lelkészek, hogy van odafigyelés, gondoskodás, és ez nagyon fontos dolog. Azt gondolom, ez lehetne az esperesi munkának a legfontosabb része. Ez nagyon fontos lehetett évszázadokkal ezelőtt is. Az igazgatási dolgok nem túlzottan hálásak, de szükség van rájuk: adott esetben rá kell koppintani lelkészek fejére. Néha azt gondolom, hogy papírokat gyártunk, nem tartom feleslegesnek a bürokráciát, de nem ez a legszebb része annak, hogy valaki esperesként szolgál.”

Visszajelzést adni a döntéshozóknak
Bán Béla elmondta, számára nem a jogok, törvények betartatása a legfontosabb feladat. „Nem vagyok jogász, most is sok szempontból segítségre szorulok már gyakorló esperesként. Nagyon fontosnak tartom, hogy a lényegesebb kérdésekben lehetőleg testületi döntés szülessen – ezt persze maradéktalanul nem lehet megvalósítani. Testületen adott esetben az egyházmegye elnökségét értem, de még jobb, egyértelműbb, ha az egyházmegyei tanácsnak vannak bizonyos határozatai, és akkor ahhoz tartjuk magunkat.”

Az esperes úgy látja, minden vezető számára nagyon fontos, hogy legyen, aki visszajelez, aki kontrollálja a döntéseket. Ezzel együtt azt gondolja, van hova fejlődnünk az egyházban a visszajelzések terén. „Ez nehezebb terület. Nem vagyunk abban profik – gyülekezeti tagok, lelkészek –, hogy a vezetőinknek visszajelzéseket adjunk. Azt látom, hogy az egyház meglehetősen patriarchális szemléletű közösség, amiben a választott vezetőnek van tekintélye – már ha tényleg tisztelik a vezetőt. Ezzel a tekintéllyel lehet jól élni, de le is lehet rombolni. Kétségtelen tény, hogy nekünk, magyaroknak és ezen belül reformátusoknak a kritikai érzékért nem kell a szomszédba mennünk.”

Bán Béla nem tartja rossz dolognak, ha valaki kritikusan látja az egyházmegyét. Szerinte ugyanis az, hogy valaki megengedi a kritikát, hozzátartozik ahhoz, hogy valakiből jó vezető váljon. „Természetesen vannak kritikus megjegyzések, amelyek önmagukban nem jelentenek, nem jelenthetnek problémát. Ha ezek személyeskedők, az nyilvánvalóan nem esik jól az embernek. Én azért bízom abban, hogy a lelke mélyén mindenki, akivel nekem közvetlenül és közvetetten is dolgom van, tudja, hogy alapvetően egy nagy ügy áll a középpontban: a közösséghez való tartozás, az anyaszentegyházhoz való kötődés ügye. Ezt az ügyet kell hogy szolgáljuk mindannyian.”

Rendezettség, kisebb áldozathozatal
A Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye területileg megegyezik a közigazgatási Bács-Kiskun megyével. Ahogy az esperes fogalmazott, sok régi, a helyi társadalmakba beágyazott református gyülekezetük van. Bán Béla az 1980-as évek óta szolgál a megyében. „Az egyházi közigazgatás, a kollegialitás és a kapcsolattartás szempontjából rendezett a megyénk. Visszatekintve a gyerekkoromra, azt láttam, hogy a ’70-es években még szorosabb volt a kapcsolat a lelkipásztorok között. Örömmel mondhatom és tapasztalom, hogy azért most is jelen van a kollegialitás. Nagyon jólesett, amikor a közelmúltban egy kollégánkkal beszélgettem. Elképzelhető, hogy valamikor távozni fog, és azt mondta, nehéz megválnia a helytől, mert jó egyházmegyében szolgál. Számomra ez fontos visszajelzés volt. Ezzel együtt vannak a megyének nehézségei, különösen az utóbbi időben.”

Amikor ezek a nehézségekről volt szó, Bán Béla a megváltozott hozzáállásról, a népesség elvándorlásáról beszélt. Úgy látja, ma már egészen másfajta gondolkodásmód szükséges a megye és az egyház megújulásához, mint régebben. Erre lát pozitív és negatív példákat is. „Papírforma szerint minden rendben van, hiszen mind a harminckilenc gyülekezetben van önálló lelkész, akik között sok a fiatal. Egy-két kivételtől eltekintve ha az egyházmegyében ránéz valaki a templomokra, parókiákra, azok elfogadható, rendezett állapotban vannak.

Statikus a helyzet abból a szempontból, hogy az utóbbi időben az egyik gyülekezet kettévált, ez a hetényegyházi és a ménteleki, ezek korábban egy társegyházközséget alkottak. Jelenleg az adminisztratív része zajlik annak, hogy a bácsalmási körzetből leválik Jánoshalma, és ott elsősorban cigány közösség formálódik ki. A gyülekezet lelkipásztora Balogh Róbert fiatal kollégánk, aki áldott munkát végez.”

Az esperes szerint az egyházban és a megyéjében is jelen van a „szent hagyomány” – ezen hozzáállást, gondolkodásmódot ért. „Ez nagyon erős, nehéz ettől eltérni, elmozdulni. Az egyházunk pénzügyi, gazdasági szempontból erős függésben van az államtól. Itt, az egyházmegyében is vannak gyülekezetek, amelyek külső forrás nélkül már nem tudnák a lelkészi állást fenntartani. Lehet ezt a demográfiai helyzettel is magyarázni. Ha azt mondanám, hogy meghidegült a hit az emberekben, ez túlzás lenne, de meglanyhult, és már nem annyira fontos a közösséghez való tartozás. Ebből fakadóan az áldozathozatal sem olyan. Ez engem nagyon elszomorít.”

„Nem tudom elfogadni”
Az esperes a szomorú valóságról is beszélt. „Van, amit nem tudok elfogadni és beletörődni. Nem látom azt a készséget – tisztelet a kivételnek –, hogy gyülekezeti tagok, presbiterek megértsék, hogy azzal a mértékű áldozathozatallal, ami húsz-harminc évvel ezelőtt elfogadható volt, nem lehet ma felelősen egyházközséget működtetni. Az ingatlanjainkat sok esetben már nem tudjuk fenntartani, ehhez segítségre van szükségünk.Sok helyen gond, hogy tisztességes fizetést kapjon a lelkipásztor. Több kollégánk nem vállal szolgálatot a kisebb falvakban, mert nem tudják a gyerekeiket taníttatni, ezek szomorú dolgok. Bízom abban, hogy a Szentlélek az isteni igét élővé és hatóvá tudja tenni emberekben, ez valamikor célba ér, és változás történik. Ez elengedhetetlen minden egyházmegyében.”

Imádkozni a megújulásért, a szolgálatvállalásért
Bán Béla ezzel együtt lát lehetőségeket a megyében. Úgy látja, meglehetősen jól működik a feladatelosztás, ez nagy segítséget jelent számára. „Vannak megbízottak, egyházmegyei tisztviselők, akik bizonyos részterületeken tájékozódnak, jelentést tesznek, de ami a legfontosabb, hogy magukénak tartják a feladatot. „Az már képtelenség lenne, hogy egy személy mindent teljesen átlásson.

Nagyon sokat köszönhetek a megbízott a kollégáknak. Különösen az egyházmegyei jegyzőknek, pénztárosoknak, velük heti kapcsolatban vagyok. Ők azok, akik kisegítenek igazgatási dolgokban, tanácsot adnak. Nem szükséges, hogy mindenben az esperes legyen a főszereplő. Mások is elvégezhetnek szolgálatokat, adott esetben a főjegyző vagy pedig egy tanácsos. Nem kell, hogy minden az esperesre fókuszáljon.”

 Az esperes megújulásról, ébredésről is beszélt. „Vannak olyan gyülekezetek, pl. Kecskemét környékén vagy kisebb városokban, amelyek lehetőségeket hordoznak magukban. Hála Istennek, történnek megújulások. Kalocsán azért bővíthetjük a templomot, mert szükség van rá, nem férnek el az eddig használt templomrészben, ezért bővíteni kell a helyet.Számomra nagyon tanulságos volt, és nagyon szíven ütött, amikor egy egyházlátogatás alkalmával a világi tanácsos elmondta, hogy a gyülekezet milyen kicsi. Gyermekkorától kezdve látta a fogyást, és meghatotta, amikor nem azokért imádkoztam, akik nincsenek a közösségben, hanem az ott lévőkért, és azt kértem Istentől, erősítse meg a gyülekezetet. Mást is erre biztatok: imádkozzunk az induló egyházközségekért, mert az, ha megújulás, ébredés van egy közösségben, kiváltképp cigányközösségben, nagyszerű dolog.”

Somogyi Csaba

Képek: Füle Tamás