„Vagy engeded, hogy Isten szabadítson meg a bűneidtől, vagy a bűneid fognak megszabadítani Krisztustól. A kettő között megosztani a szívet nem lehet."
Joó Sándor
„Te nagyon erősnek látsz engem”
Ha Isten ad nekünk valakit, azt vissza is veheti. Aki azonban teljesen az Ő kezébe helyezi magát, megtapasztalhatja, milyen erősnek látja őt az Úr.
Géczy Ráhel és Bugovics Botond nagyjából három és fél évvel ezelőtt házasodtak össze. Ráhel magyar- és némettanár, Botond webfejlesztő, egy gyülekezetbe járnak. Már nagyon érett bennük, hogy szeretnének babát, hogy fiatalon szeretnének szülők lenni. Mindez azonban nem volt olyan sima út, mint ahogy azt elsőre gondolták. Kisfiukkal, Balázzsal sok mindenen mentek keresztül az elmúlt hónapokban, erről meséltek otthonukban, nem sokkal egy komoly műtét után.
Kilenc hónap
„A tizenkettedik héten volt egy ultrahangvizsgálat, ahol azt mondták, elég nagy rá az esély, hogy valami genetikai vagy szívfejlődési rendellenessége van a babának” – kezdett bele a történetbe Ráhel. „Inkább a genetikait hangsúlyozták jobban, mert a vastag tarkóredő például a Down-szindróma egyik leggyakoribb magzati jelzője. Ez volt az első sokk. Hidegzuhanyként ért, hogy hiába vagyunk fiatalok, ilyen mégis előfordulhat velünk. Ez nagyon nehéz időszak volt.”
A vizsgálatok után közölték velük, hogy ha beigazolódna a gyanú, akkor mennyi ideig lehet még elvetetni a magzatot. „Korábban már átbeszéltük, hogy ez szóba sem jöhet” – mondta Botond. Ráhel is megerősítette: úgy voltak vele előtte, hogy ha valami bajt mutatnának is ki a vizsgálatok, akkor sem vetetnék el a babát. De azt fontos tapasztalatként osztották meg, hogy amikor az ember benne van ebben a helyzetben, akkor bizony ismét ki kell mondania, hogy igen, megtartom. Az embernek lehetnek elvei, de ilyenkor újra döntést kell hozni. „Maga a döntés meghozása nem volt nehéz. De az az időszak viszont igen. A kapcsolatunkat is egy kicsit megpróbálta. Mindketten nagyon frusztráltak voltunk, idegesek a tehetetlenségtől” – folytatta Botond.
Ráhelnek is a bizonytalanság volt a legnehezebb. „Azon kattogtam folyamatosan, mi van, ha egy tartósan beteg gyerekünk lesz, aki élete végéig gondozást igényel. Ez kemény volt. Mindezek ellenére voltak örömteli részei a várakozásnak, nem csak aggodalommal telt a kilenc hónap.”
„Különösen jó volt megtapasztalni, hogy sokan imádkoztak értünk. Naponta kaptuk a bátorító üzeneteket, Igéket. Ez rengeteget jelentett nekünk” – vette át a szót Botond. Volt, hogy mindkettejük családja böjtöt tartott. A kis Balázs már a születése előtt megmozgatott, összehozott mindenkit. A várandóság második fele már könnyebben ment.
Kiderült, hogy nem genetikai rendellenességről van szó, hanem lyukas a baba szíve. Nyitva maradt a kérdés, hogy kell-e majd műteni, vagy elég-e gyógyszeres kezelés, esetleg spontán záródnak a lyukak. „Ezzel már úgy voltunk, hogy ez a sokkal kisebbik rossz, ahhoz képest, amikkel riogattak” – emlékezett vissza Ráhel. „Akkor már tudtuk, hogy a szívével valami lesz, de ez nem feltétlen az egész életre kiható dolog. Ekkorra már békességünk volt, és nagyon vártuk őt.”
„Te viszont élsz!”
„Balázs kéthetes korára kaptunk beutalót a kardiológiára” – folytatta Botond. „Elmentünk, és vártuk a jó híreket. Hátha el is múlt ez a rendellenesség. Ehelyett azt mondták, hogy egy hét múlva jöjjünk vissza, mert egy kis aortaszűkületet látnak.” Ez új dolog volt, amit korábban nem észleltek. Külsőleg nincsen markáns jele, legfeljebb a nehézlégzés utalhat rá valamennyire, de Balázs kapcsán mindebből semmit nem lehetett érzékelni. Egy hét múlva, amikor visszamentek a kardiológiai intézetbe, már nem is engedték haza a kicsit, mert olyan tempóban szűkült össze az aortája. Azt mondták, ha teljesen összezáródik, akkor leáll a szív.
„Ez egyrészről iszonyú ijesztő dolog volt, ugyanakkor erősen ott volt benne az isteni kegyelem, hiszen ha nem mentünk volna el a korábbi kontrollra, fel sem fedezték volna” – emelte ki Ráhel, aki ehhez kapcsolódóan felidézett egy másik történetet is: „A terhességem alatt volt egy osztálytalálkozóm. Hárman ültünk ott egymás mellett nagy pocakkal. Később is nyomon követtük, kivel mi újság. Balázs született meg elsőként. És valamivel utána az egyik lány azt írta, hogy meghalt a babájuk. Nem érezte a mozgását egyik délelőtt, úgyhogy bementek a kórházba, de a köldökzsinór el volt szorítva. Megszülte a halott babáját. És ez olyan szinten kiakasztott, hogy onnantól kezdve csak szorítottam magamhoz a Balázst, hogy: te viszont élsz! Ez elő tudja hozni a hálát. Így bennem nem az volt, hogy minden milyen tragikus Balázzsal, hanem hogy micsoda kegyelem, hogy időben észrevették a bajt.”
Sejtették, hogy Balázsnak műtétre lesz szüksége, csak az volt ijesztő a számukra, hogy ennyire hirtelen. „Felmerült, hogy eltolják-e későbbre, mert minél kisebb egy szervezet, annál kockázatosabb egy műtét. Ha egy-egy héttel el tudják tolni, már az is jó lehet, csak a másik oldalról meg veszélyes, hogy szabad-e várni addig” – magyarázta Ráhel. „Az volt különösen nehéz, hogy folyamatosan változtak a dolgok. Kiírták a műtét időpontját, rákészültünk lelkileg, azután előtte nem sokkal azt mondták, hogy lehet, hogy egy picit eltolják.”
Intenzív
A műtét előtti nap Balázs édesdeden aludt a fekvőbeteg-osztályon, Ráhel még mellette lehetett. A nővér egyszer csak közölte, hogy nem jelzi a véroxigénszintet a szaturációmérő. Hozott egy újat. Az sem működött. Ráhel ekkor már kezdett nyugtalan lenni. A harmadik sem működött. A szomszédon működött. Jött egy orvos, elkezdte meghallgatni a babát, és először csak annyit mondott, hogy hozzanak EKG-t. Eltelt három másodperc, tovább hallgatta, és azt mondta: nem kell EKG, vigyék az intenzívre. „Ez annyira ijesztő volt! És mindeközben Balázs aludt. A legnehezebb azt megtapasztalni, amikor nincsen külső jele a bajnak” – idézte fel Ráhel.
Botond így folytatta: „Az intenzíven megállapították, hogy valami ingerülethurok alakult ki, és ez nagyon megterhelte a szívét. Magas volt a pulzusa. De szerencsére tudtak segíteni rajta. Azt mondták, hogy ha ez nem jelentkezik többször, akkor nincs probléma.”
„Lelkileg a legnehezebb a műtét előtti este volt, amikor ott kellett őt hagyni, és én először nem maradhattam mellette. Hazamentünk aludni, hogy másnap reggel még be tudjunk menni hozzá. Jöttünk a kocsival, és nem tagadom, végigbőgtem az utat. A Bethel Musicnak az I’m no victim című számát hallgattuk folyamatosan, amely minden sorával azt fejezi ki, hogy feltétel nélkül az Úr kezébe adok mindent. Egyébként a várandóság alatt is ez volt az a szám, amit betettem, és egész nap tudtam hallgatni” – emlékezett vissza Ráhel. Aznap este nagyon csöndesnek érezték a házukat.„Amikor másnap mentünk be hozzá, a folyosón közeledve az inkubátorhoz már láttuk, hogy felénk fordul, nagy szemekkel néz ránk és vár bennünket. Nyugodt volt és békés, mégis olyan szívszorító volt, ahogy ott feküdt. De előző este is, mikor ott kellett őt hagynunk, még a folyosó végéről is láttuk, hogy figyel bennünket, ahogy elhagyjuk az osztályt.” – mesélte Botond. Balázs ráadásul nem ehetett a műtét előtt hét órán át. Egy babának, aki előtte háromóránként evett rendszeresen, ez igen megterhelő.
Teljesen Isten kezében
„Úgy éltem meg ezt az egészet, hogy Isten ad valakit, de vissza is veheti. De mindeközben meggyőződésem, hogy nem akarja visszavenni. Ez a teljes odaadás. Teljesen Isten kezébe adni. Mert igazából tényleg nem tudok semmit sem tenni; és a végén, a teljes feladásnál rájövök, hogy ez tulajdonképpen felszabadító” – mondta Ráhel. „Amikor még nem vártuk Balázst, de már imádkoztunk érte, hogy lehessen, akkor a Bibliából Annának a történetét olvastam el hozzá, ahogyan felajánlja a gyermekét. Ezt imádkoztam én is, előre fölajánlottam az Úrnak. A napokban eszembe jutott, hogy ezt az Úr számon is kéri.”
„Én is úgy éltem meg, hogy tehetetlen vagyok ebben a helyzetben” – vallotta meg Botond. „Egy dolgot tudok tenni, hogy az én Uramhoz megyek, és Őt kérem, aki tud tenni. Akkor is, amikor mi képtelenek vagyunk rá. A gyermekünket az Ő kezébe helyeztük azzal, hogy tudjuk, ott van a legjobb helyen.”
„Mi azon voltunk, hogy a mi pici részünket megtegyük, és onnantól meggyőződésünk volt, hogy tényleg a legjobb kezekben van. Nemcsak orvosi szempontból, ami szintén megnyugtató volt, mert tudtuk, hogy európai szinten elismert sebészek is vannak abban az intézetben. Hanem hogy Balázs az Úr kezében van” – tette hozzá Ráhel.
Bárkivel, bármikor
„A műtét alatt rengeteget beszélgettünk másokkal a várakozóban” – mesélte. „Egy házaspárnak a másfél éves kislányát műtötték valami teljesen egyedi szívproblémával. Együtt vártunk, együtt szurkoltunk. Közel kerültünk hozzájuk. Miután a miénket előbb kihozták, mi már túl voltunk a nehezén. Ők viszont elvesztették a gyermeküket. Nem élte túl a műtétet. Ott voltunk négyen, és a mi babánk túlélte, az övék meg nem. Ezek feldolgozhatatlan dolgok. Mit lehet ilyenkor mondani nekik?”
Ráhel egy másik szívszorító történetet is felidézett. Miután Balázst már lehozták a műtőből, volt mellette egy baba, akiről a szülei lemondtak, amikor kiderült, hogy szívbeteg. „Ott voltak egymás mellett. Mi bejártunk, amikor lehetett, és ott volt a másik kisbaba, akihez napok vagy hetek óta nem jött senki. Rá sem néztek. Isten engedett belelátni ilyen történetekbe.”
„Éljük a hétköznapjainkat, és közben nem is tudjuk, hogy valahol egy ilyen kórházban milyen küzdelmek játszódnak le” – mondta Botond. „Azon gondolkoztunk, hogy eközben meg mások élik a mindennapi életüket, és mi mennyire más helyzetben vagyunk éppen.” Ugyanakkor baj bárkivel, bármikor megtörténhet. Akár hívő az ember, akár nem. „Az Ige is azt mondja, hogy akár homokra, akár sziklára építesz, mindkettőt érni fogja a vihar, ebben nem különböznek. Abban különböznek, hogy a házak a vihar során megmaradnak-e.”
„Nagy békességet láttam rajta”
Balázs a sikeres műtét után gyorsan gyógyult. Innentől mindig minden vizsgálaton jó eredményei voltak, nem volt semmi probléma. Végül kilenc nappal a műtét után mehettek haza. A lyukak a szívén továbbra is láthatóak, de még mindig lehetséges, hogy spontán záródnak. „Ha egyszer a lyukas szívet is műteni kell, az már rutinműtét lesz. Néha katéterezéssel is meg lehet oldani, tehát még vágni sem feltétlen kell” – mondta Botond, aki hozzáteszi: valójában a teljes gyógyulásban reménykedik. Kontrollra december huszadikán kell visszamenniük.
„Mivel Balázs még nagyon fiatal, mostanra már olyan a seb a hátán, mint amikor egy felnőtt csak megvágja magát. Ennyire gyorsan gyógyul” – mondta Ráhel. „Biztos vagyok benne, hogy ebben az érte való imádkozásoknak óriási szerepe van. Megható volt látni, hogy ez mennyire megmozgatta az embereket.”
Az is fontos, hogy az ember beszéljen a gyerekéhez ilyenkor. „Nagy imádságunk volt, hogy amikor nem lehetünk vele, az Úr lelke kerüljön hozzá közel, Ő gondoskodjon róla, Ő vigasztalja, Ő adjon neki erőt. És az az érdekes, hogy nagy békességet láttam rajta. Ez megnyugtató volt.”
Megélni a jelent
Botond számára megnyugtatóbb az otthoni biztonságban. Ráhelnek azonban pont most lett a biztonságérzete hiányos, és nyugodtabb lenne, ha gyakrabban mennének kontrollra. Itt nincs folyamatos vizit, rájuk van bízva minden. Be kell adniuk a gyógyszert, ki kell tapintaniuk a pulzust, figyelniük kell a légzésszámot, és biztosítani a megfelelő folyadékbevitelt. A Balázsért való aggodalom miatt a lelki teher is megmaradt.
Az egészet most kezdik csak feldolgozni, mert korábban annyira egyik pillanatról a másikra változott minden, hogy nem volt idejük rá. „Az ember ilyenkor csak teszi a dolgát. A feldolgozás vagy elmarad, vagy későbbre halasztódik” – mesélte Ráhel. „Csak az volt bennem, hogy szeretnék elmenni sétálni és imádkozni, de ez még nem jött össze. Az egyik nap én vittem vissza a védőnőhöz a mérleget. Fantasztikus, hogy felértékelődik az ilyesmi. Máskor ki se mozdulnék, de most elmentem, egyedül voltam, jó volt. Ugyanakkor mire hazajöttem, már annyira hiányzott!”
Az első advent vasárnapot már együtt élték meg. Gyertyát gyújtottak, énekeltek, imádkoztak. Jó készülődni a karácsonyra, már várják az elsőt hármasban. „Az a nagy kihívás az életben, hogy ne mindig csak várjunk valamire. Ez most érdekes gondolat az advent kapcsán, de én mindig vártam valamit. Vártam, hogy vége legyen az egyetemnek. Elkezdtem dolgozni, és akkor arra vártam, hogy megszülessen a Balázs. Amikor megszületett, arra vártam, hogy tudjam, miért sír, és ne csak találgatni kelljen. De ha folyamatosan várok, akkor utána hiányozni fog ez az időszak. Most az van bennünk, hogy a jelent meg kell élni” – fejtette ki Ráhel.
Hajótöröttek
Az ember könnyen gondolhatná, hogy nagy ijedtségekkel és folyamatos félelemérzettel élték át az elmúlt időszakot, de ez nem volt mindig így. Akkor is sok örömük volt, amikor a kórházban voltak. „Nem elbagatelizálni akarom, vagy félvállról venni. Különböző szakaszai voltak. Amikor a műtét előtt jöttünk haza a kocsival, csak ültünk, és még beszélgetni sem tudtunk, csak sírtunk, és hallgattuk azt a számot. Az ilyen este volt. Utána viszont, amikor minden a várt módon alakult, annyira tudtunk örülni minden egyes kis lépésnek” – vallotta meg Ráhel.
Botond szerint sem élték meg annyira tragikusan az egészet. „Én egyébként szerettem mártírként láttatni magamat, a körülmények áldozataként, de többek között a mostani helyzet is segített átformálni a hozzáállásomat abban, hogy ez nem helyes gondolkodás. Egyszerűen ebben kell nekem helytállni, másoknak meg más problémái vannak. Szembe kell nézni vele, és amit lehet, azt meg kell tenni”– vallotta meg Botond.
„A keresztyének közül sokan hajótöröttek. Nagy kérdés, hogy a nehézség Istentől eltávolítja-e őket vagy ellenkezőleg” – vélte Ráhel. Hozzátette: nem feltétlen azok boldogabbak, akiknek rendben van az életük. „Ha van egy ilyen helyzet, vagy akár tartósan beteg gyereke születik valakinek, és előtte is hívő volt, az kimozdítja őt ebből a helyzetből valamilyen irányban. Nem tud úgy maradni, ahogyan addig volt. Vagy elfordul az Úrtól, mert úgy érzi, Isten átverte, cserbenhagyta, vagy pedig még erőteljesebben az Úrba kapaszkodik, mint korábban, mert valóban életfeltétellé válik számára Isten jelenléte. Én nem úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy az Úr elhagyott engem. Inkább az volt bennem, hogy: te jó ég, ha engedsz belemennem ilyen helyzetbe, akkor Te nagyon erősnek látsz engem, sokkal erősebbnek, mint én magamat! Mert az meggyőződésem volt, hogy nem enged ránk az Úr nagyobb terhet, mint amekkorát el bírnánk hordozni. És ezek szerint úgy látta, hogy ezt el tudjuk hordozni. Szóval, mi jól leszünk. Ha Balázs is jól lesz, akkor még jobban.”
Képek: Füle Tamás, Bugovics-család
„Mi azon voltunk, hogy a mi pici részünket megtegyük, és onnantól meggyőződésünk volt, hogy tényleg a legjobb kezekben van. Nemcsak orvosi szempontból, ami szintén megnyugtató volt, mert tudtuk, hogy európai szinten elismert sebészek is vannak abban az intézetben. Hanem hogy Balázs az Úr kezében van” – tette hozzá Ráhel.
Bárkivel, bármikor
„A műtét alatt rengeteget beszélgettünk másokkal a várakozóban” – mesélte. „Egy házaspárnak a másfél éves kislányát műtötték valami teljesen egyedi szívproblémával. Együtt vártunk, együtt szurkoltunk. Közel kerültünk hozzájuk. Miután a miénket előbb kihozták, mi már túl voltunk a nehezén. Ők viszont elvesztették a gyermeküket. Nem élte túl a műtétet. Ott voltunk négyen, és a mi babánk túlélte, az övék meg nem. Ezek feldolgozhatatlan dolgok. Mit lehet ilyenkor mondani nekik?”
Ráhel egy másik szívszorító történetet is felidézett. Miután Balázst már lehozták a műtőből, volt mellette egy baba, akiről a szülei lemondtak, amikor kiderült, hogy szívbeteg. „Ott voltak egymás mellett. Mi bejártunk, amikor lehetett, és ott volt a másik kisbaba, akihez napok vagy hetek óta nem jött senki. Rá sem néztek. Isten engedett belelátni ilyen történetekbe.”
„Éljük a hétköznapjainkat, és közben nem is tudjuk, hogy valahol egy ilyen kórházban milyen küzdelmek játszódnak le” – mondta Botond. „Azon gondolkoztunk, hogy eközben meg mások élik a mindennapi életüket, és mi mennyire más helyzetben vagyunk éppen.” Ugyanakkor baj bárkivel, bármikor megtörténhet. Akár hívő az ember, akár nem. „Az Ige is azt mondja, hogy akár homokra, akár sziklára építesz, mindkettőt érni fogja a vihar, ebben nem különböznek. Abban különböznek, hogy a házak a vihar során megmaradnak-e.”
„Nagy békességet láttam rajta”
Balázs a sikeres műtét után gyorsan gyógyult. Innentől mindig minden vizsgálaton jó eredményei voltak, nem volt semmi probléma. Végül kilenc nappal a műtét után mehettek haza. A lyukak a szívén továbbra is láthatóak, de még mindig lehetséges, hogy spontán záródnak. „Ha egyszer a lyukas szívet is műteni kell, az már rutinműtét lesz. Néha katéterezéssel is meg lehet oldani, tehát még vágni sem feltétlen kell” – mondta Botond, aki hozzáteszi: valójában a teljes gyógyulásban reménykedik. Kontrollra december huszadikán kell visszamenniük.
„Mivel Balázs még nagyon fiatal, mostanra már olyan a seb a hátán, mint amikor egy felnőtt csak megvágja magát. Ennyire gyorsan gyógyul” – mondta Ráhel. „Biztos vagyok benne, hogy ebben az érte való imádkozásoknak óriási szerepe van. Megható volt látni, hogy ez mennyire megmozgatta az embereket.”
Az is fontos, hogy az ember beszéljen a gyerekéhez ilyenkor. „Nagy imádságunk volt, hogy amikor nem lehetünk vele, az Úr lelke kerüljön hozzá közel, Ő gondoskodjon róla, Ő vigasztalja, Ő adjon neki erőt. És az az érdekes, hogy nagy békességet láttam rajta. Ez megnyugtató volt.”
Megélni a jelent
Botond számára megnyugtatóbb az otthoni biztonságban. Ráhelnek azonban pont most lett a biztonságérzete hiányos, és nyugodtabb lenne, ha gyakrabban mennének kontrollra. Itt nincs folyamatos vizit, rájuk van bízva minden. Be kell adniuk a gyógyszert, ki kell tapintaniuk a pulzust, figyelniük kell a légzésszámot, és biztosítani a megfelelő folyadékbevitelt. A Balázsért való aggodalom miatt a lelki teher is megmaradt.
Az egészet most kezdik csak feldolgozni, mert korábban annyira egyik pillanatról a másikra változott minden, hogy nem volt idejük rá. „Az ember ilyenkor csak teszi a dolgát. A feldolgozás vagy elmarad, vagy későbbre halasztódik” – mesélte Ráhel. „Csak az volt bennem, hogy szeretnék elmenni sétálni és imádkozni, de ez még nem jött össze. Az egyik nap én vittem vissza a védőnőhöz a mérleget. Fantasztikus, hogy felértékelődik az ilyesmi. Máskor ki se mozdulnék, de most elmentem, egyedül voltam, jó volt. Ugyanakkor mire hazajöttem, már annyira hiányzott!”
Az első advent vasárnapot már együtt élték meg. Gyertyát gyújtottak, énekeltek, imádkoztak. Jó készülődni a karácsonyra, már várják az elsőt hármasban. „Az a nagy kihívás az életben, hogy ne mindig csak várjunk valamire. Ez most érdekes gondolat az advent kapcsán, de én mindig vártam valamit. Vártam, hogy vége legyen az egyetemnek. Elkezdtem dolgozni, és akkor arra vártam, hogy megszülessen a Balázs. Amikor megszületett, arra vártam, hogy tudjam, miért sír, és ne csak találgatni kelljen. De ha folyamatosan várok, akkor utána hiányozni fog ez az időszak. Most az van bennünk, hogy a jelent meg kell élni” – fejtette ki Ráhel.
Hajótöröttek
Az ember könnyen gondolhatná, hogy nagy ijedtségekkel és folyamatos félelemérzettel élték át az elmúlt időszakot, de ez nem volt mindig így. Akkor is sok örömük volt, amikor a kórházban voltak. „Nem elbagatelizálni akarom, vagy félvállról venni. Különböző szakaszai voltak. Amikor a műtét előtt jöttünk haza a kocsival, csak ültünk, és még beszélgetni sem tudtunk, csak sírtunk, és hallgattuk azt a számot. Az ilyen este volt. Utána viszont, amikor minden a várt módon alakult, annyira tudtunk örülni minden egyes kis lépésnek” – vallotta meg Ráhel.
Botond szerint sem élték meg annyira tragikusan az egészet. „Én egyébként szerettem mártírként láttatni magamat, a körülmények áldozataként, de többek között a mostani helyzet is segített átformálni a hozzáállásomat abban, hogy ez nem helyes gondolkodás. Egyszerűen ebben kell nekem helytállni, másoknak meg más problémái vannak. Szembe kell nézni vele, és amit lehet, azt meg kell tenni”– vallotta meg Botond.
„A keresztyének közül sokan hajótöröttek. Nagy kérdés, hogy a nehézség Istentől eltávolítja-e őket vagy ellenkezőleg” – vélte Ráhel. Hozzátette: nem feltétlen azok boldogabbak, akiknek rendben van az életük. „Ha van egy ilyen helyzet, vagy akár tartósan beteg gyereke születik valakinek, és előtte is hívő volt, az kimozdítja őt ebből a helyzetből valamilyen irányban. Nem tud úgy maradni, ahogyan addig volt. Vagy elfordul az Úrtól, mert úgy érzi, Isten átverte, cserbenhagyta, vagy pedig még erőteljesebben az Úrba kapaszkodik, mint korábban, mert valóban életfeltétellé válik számára Isten jelenléte. Én nem úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy az Úr elhagyott engem. Inkább az volt bennem, hogy: te jó ég, ha engedsz belemennem ilyen helyzetbe, akkor Te nagyon erősnek látsz engem, sokkal erősebbnek, mint én magamat! Mert az meggyőződésem volt, hogy nem enged ránk az Úr nagyobb terhet, mint amekkorát el bírnánk hordozni. És ezek szerint úgy látta, hogy ezt el tudjuk hordozni. Szóval, mi jól leszünk. Ha Balázs is jól lesz, akkor még jobban.”
Képek: Füle Tamás, Bugovics-család