Csaknem két hónap telt el az emberéletet is követelő tűzeset óta, amely lakhatatlanná tette a budapesti református teológia kollégiumának Ráday utcai épületét. Mintegy nyolcvan ember tartózkodott az épületben, egy kivételével mindannyian megmenekültek. Sokuk személyes tárgyai, élettere viszont a tűz martaléka lett. A kollégistákat nem sokkal ezután más fővárosi kollégiumokban helyezték el, a Ráday Felsőoktatási Diákotthon központi épülete pedig hosszú időre bezárta kapuit. Hogy hogyan dolgozták fel a történteket, és mi jó származott mindebből, arról magukat az érintetteket kérdeztük meg. Elsőként Bölcsföldi András református lelkészt, a budapesti teológia spirituálisát.

Már nem álmodnak vele
Sokáig álmodtak a tűzről, volt, aki éjszakánként felriadt, és olyan is, akinek az volt az első kérdése otthon a családjához, hogy van-e tűzjelzőjük – sorolta Bölcsföldi András, aki a teológusok lelkigondozójaként rendszeresen beszélgetett a diákokkal a tűzeset után. „Hogy milyen mély nyomot hagytak bennük a történtek, bizonyítja, hogy az egyik kollégiumban, ahol elszállásolták őket, egy tűzriadó-gyakorlaton miután megszólalt a tűzjelző, két perc múlva az összes teológus kint volt az udvaron, míg a többi diák komótosan leballagott, nem vették olyan komolyan.”

Feldolgozócsoportot hirdettek meg
A trauma feldolgozását sokféle módon igyekeztek segíteni, évfolyam-találkozókon, imareggeliken, négyszemközti beszélgetéseken lehetőség adódott arra, hogy hangot adjanak az érzéseiknek és a kérdéseiknek is. „Összegyűjtöttük az összes, tűzesettel kapcsolatos cikket, és kitettük a csendes napon a falra. Ezekben szó volt a történtekről, a haragról, a megbocsátásról, arról, hogy Isten hogyan volt ebben jelen, vagyis mindent fel lehetett tenni, ami kérdés volt. Mára már nem különösebben igénylik a közös feldolgozás lehetőségeit az egykori Ráday-kollégisták, bár vannak, akiknél még tart a gyászmunka. Számukra az egyetemi gyülekezet által meghirdetett feldolgozócsoport nyújt még lehetőséget erre.”

Meghatározó szabadulásélmény
Az, hogy Isten mindannyiukat megmentette, kihozta a tűzből, meghatározó szabadulásélmény lett a leendő lelkipásztorok számára, ami az egész jövőjükre kihatással van – mondta Bölcsföldi András. „A legalapvetőbb kérdés, ami mindnyájukban felvetődött, hogy miért menekültek meg, a másik, hogy miért halt meg valaki ugyanakkor.” A hit segít a feldolgozásban, igaz, a magyarázatot lehet, hogy bonyolultabbá teszi – tette hozzá a lelkész. „Az ember az isteni szálat is kénytelen valahogy beleszőni a történetbe: miért volt ez az egész, és ha már megtörtént, mit akar Isten ezzel. Nem könnyű ezekre választ találni, de a diákok hittel jól megragadták a lehetséges válaszokat. Észlelni lehetett a szavaikból, hogy hálásak a megmaradásért, és azért, hogy ekkora összefogás volt értük országhatárokon belül és kívül.”

Második otthonuk volt
Az anyagi kár ugyan jelentős, de főleg a kollégium eszmei értéke miatt: a teológusok a tűzben második otthonukat veszítették el.
„Belakták és szerették ezt a helyet, amire ugyan kollégiumként hivatkozunk, de mi otthonként tekintettünk rá, még a heti összejövetelünket is otthonórának neveztük. Sokaknak, akiknek nem olyan erős a szülői háttere vagy messze laknak, szó szerint is lakóotthonuk volt, hiszen csupán egy-két havonta mentek haza. És ez az otthon valóban otthonos is volt: az itt lakók szépen berendezték a szobáikat személyes tárgyaikkal, képekkel, növényekkel, függönyökkel. Adventben volt is egy diákkezdeményezés, a nyitott ajtók éjszakája, kétszer is, egyszer a lányszinten, egyszer a fiúszinten. A diákok kinyitották a szobáikat, lehetett teát vagy forralt bort inni, sütöttek sütit, mindenki megmutatta a szobáját, leültek bandázni, társasozni, gitároztak. Hat-hét szoba volt nyitva, lehetett vándorolni, én is kinyitottam a saját szobám ajtaját. Ekkor lehetett igazán érezni, hogy valóban otthon volt ez a kollégium – az a hely, amiről általában a tanulás meg a bentlakás kényszere juthat az eszünkbe.”

Valami lezárult
Az épületbe időközben visszajöhettek tanulni a diákok, hiszen az oktatási szintet helyrehozták, ez nyilvánvalóan segített a továbblépésben is. De amikor szó volt arról, hogy abban a szárnyban, ahová nem törtek be a lángok, az üresen álló, sértetlen szobákba néhányan visszaköltözhetnének, azt mondták, azt nem tartják jó ötletnek – számolt be Bölcsföldi András. A régi kollégium folyosóit azóta fallal lezárták. „A lemeszelt falon a szag sem tör át, és nincs is átjárás vissza, a lakhatatlanná vált szárnyba. Ez jelképes lezárása is annak az időszaknak. Egy kollégiumi ajtóból mi is elkészítettük az emlékezés falát, amit majd a közösségi térbe is kiteszünk. Bármi felkerülhet rá, ami a korábbi évekre emlékeztet.”

Újjá lesz minden
A történteket majd visszatekintve lehet igazán értelmezni és értékelni – fűzte hozzá Bölcsföldi András. „Ami elmúlik, megemésztetik, megrohad, elhal teológiai értelemben, abból mindig születik valami új. Tavasszal ezt éljük át: az a sok dolog, ami elveszett, meghalt, az most megújul, és minden virágszálnak, fűszálnak meg bimbónak örülünk. Ez az időszak az üdvtörténetet is szimbolizálja: most böjt van, küszöbön a nagypéntek, de van feltámadás. Ha felépül az új kollégium – ami lehet, hogy még alkalmasabb lesz a közösségi életre –, talán majd azt mondjuk: minden rossz ellenére Isten valami jobbat, nagyobbat ajándékozott nekünk.”

Képek: Füle Tamás