„Uram, segíts meg, hogy törekedjem nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy én szeressek."
Assisi Szent Ferenc
A barátunk volt
Elment Nagy Péter nyugalmazott lelkipásztor.
Amikor utoljára találkoztunk, a kórház elkülönített helyiségében kellett a szkafanderből visszaöltözködnöm többszörös fertőtlenítéssel. Közben az ügyeletes orvos megjegyezte:
„Ez a lelkész nagyon híres ember lehet, ha ennyi mindent hoztak-küldtek neki, és a járvány kellős közepén miniszter után püspök jön látogatni!” Inkább szent ember – vágtam rá gyorsan, de már képzeltem is, ahogy Nagy Péter barátunk jót kacag és jellegzetes mozdulattal ellegyinti ezt a helytelen kitételt. Csak annyit kellett volna mondanom: a barátunk.
De ugyan, mégis, miképpen lehetne elmondani Nagy Péter életét?
Felvidékről kitelepített lelkészcsaládban született és nevelkedett, nagy életdráma után jelentkezett teológiára, diákként a kitűnők közül is kiemelkedett, ösztöndíjról hazaérkezve nem állt kötélnek, hogy szocializmust építsen a titkosszolgákkal, ezért bajuszt akasztott az egyházkormányzattal is, hát Komlón lett lelkész a pesti srác, ahol átszervezte a szórványgondozást, semmibe hulló életeket mentett, fogyatékosoknak szervezett kereső foglalkozást, vezette a lelkészek szabad tanulmányi körét, a THÉMA egyesületet, részt vett a pécsi kollégium alapításában, aztán Budafokon szervezett iskolát, alapított középiskolát, és felvirágoztatta a gyülekezetet. Nagy gyorsan ennyit tudtam ott a kórházban elmondani, mintegy cserébe az orvos ígéretéért, hogy küzdeni fognak az életéért. Azt kellett volna mondanom: a barátunk. S talán többet mondtam volna.
Nagy Péter, persze, híres ember is volt, meg szent ember is. De egész pontosan így kell mondani, többes számban: a barátunk. A híresek többnyire magányosak, a szentek leginkább egyedül járják útjukat. Jól bírta mindkettőt. A hírnevét arra használta, hogy mások számára elintézzen megoldhatatlan ügyeket, és ebben nem súlyozott: hogy egy szabaduló drogos menedékhez jusson, nála ugyanannyit nyomott a latban, mint minisztert emlékeztetni arra, hogy iskolát kell építeni a reformátusoknak. Ha valaki arról akar példálózni, hogy mit jelent szentnek lenni a szentségtelen 21. században, nem kell spekulálnia, jó minta rá Nagy Péter gyakorlatias keresztyénsége. De nem hitt az anonim keresztyénségben, és egyáltalán nem volt bizalma semmiféle divatos spekulációhoz, még ha a spekulálókat nagy szeretettel megtűrte is. Elvárt, akár évtizedekig is, hogy kinek-kinek benőjön a feje lágya.
Vagyis, és leginkább a barátunk volt, a Példabeszédek értelmében olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél (Péld 18,24). Nélküle egymás barátai is bajosan lehettünk volna. Mert ahogy a konyhájában mindig volt az asztalnál egy teríték a későn érkező számára, úgy egész életének belső tágasságában is jutott hely mindenkinek, annak is, akinek mi, a barátai sosem készítettünk volna. És éppen ezért miatta aligha eshetett bárki hamis önkép csapdájába, mert az igaz barát nem hízelkedik (Péld 29,5).
A gyermekek tudták ezt a legjobban, a rokonságában is és a gyülekezeteiben is. Sokan faggatták, mi a titka, hogy gyermeknyelven úgy tud prédikálni, hogy azt az egyetemi tanárok is megértik. Csak ennyit válaszolt rá: hát éppen az! Vagyis az, hogy Krisztust feltétlen szerethetjük.
A keresztyén szabadság tiszta létmódja szerint élt. Imaházat, parókiát, templomot, iskolát épített. Közösségek felvirágoztatója, felvigyázója, isteni igével kormányzója volt. És nekünk leginkább a barátunk. Mellette mindig volt helyünk. Most, a gyászban ezt így kell mondanom: mellette lett volna a helyünk mindig!
Elment, biztos hittel, leginkább remélve, hogy az Igazmondó Isten mennyei hajlékában örökös helyen várja Megváltója.
Bogárdi Szabó István