Még a szocializmusban jártam főiskolára (valamiért úgy érzem, ez releváns a mondandóm szempontjából, talán mert nem tudom, hogy azóta sem változott sokat a helyzet), ahol is a filozófia tantárgy oktatója egyszer egy egész előadónyi hallgatóságot tett próbára a hazugságról feltett kérdéseivel - majd a legkeményebb kérdésre is válaszolókat „önveszélyesen őszintének" titulálta.

Mellbe vágott, ezért megmaradt bennem. S később fogalmazódott csak meg, hogy mennyire igaza van: akinek nincs valamilyen védőpajzsa, annak valóban válhat az őszinteség önveszélyessé („romlott kölkökre leltem pszichoanalízisben").

Az Irányváltás című kötet vallomástevői is besorolandók az önveszélyes kategóriába, mert kíméletlenül őszintén beszélnek az életükben bekövetkezett alapvető változáshoz vezető útjukról, és persze az utána más irányban folytatott útról is. Másképpen és más utakról - köszönet a sokszínűségért! -, de egy tőről fakadó irányváltásról, egyformán hitelesen és egyféle védőpajzs által lehetővé tett őszinteséggel, amely nem más, mint a KEGYELEM.