Anya

Két gyermekemtől is érkeztek hozzám súlyos mondatok az elmúlt időben.

– Nincs Isten. Vagy, ha van, nincs hatalma. Az ördögé a nagyobb! – kiáltotta az egyik könnyes szemmel. Először felháborodtam. Majd kétségbeestem. Úgy éreztem, kihull a kezemből minden érv, mondat, szó. Tehetetlen vagyok. Aztán lassan megérkezett a felismerés: segélykiáltás ez az ő kis lelkéből.

A drága gyermek kinőtt a felhőtlen, játékos, gondtalan gyermekkor éveiből. Kidugta a kis fejecskéjét a világba, és bizony nem tetszik neki, amit lát. A felnőttek konfliktusai, egy halálos baleset, a gyermekek irigysége, a nyomasztó elvárások, amik megmutatják, hogy mi mindenre nem képes, a betegségek, a megkeseredett emberek, az erőszak, az alkoholizmus, az út szélén magukat áruló nők mind-mind közel jöttek a lelkéhez, és ezt választotta védekezésül.

Éreztem, hogy felelős vagyok mindezért. És ekkor már azt is, hogy jó, hogy kimondta ezeket a mondatokat. Aznap nem kezdtem el magyarázkodni. Csak megöleltem szorosan, és vele könnyeztem. Így, összebújva aludtunk el.

Tudtam, hogy mielőtt szavakkal is megtoldanám az ölelésem, tükörbe kell néznem. Én mit gondolok minderről? Miért van ennyi baj? Szép az élet? Miért engedi ezt Isten? Nekem jó Istennel élnem? Sok igehirdetőtől és könyvből találtam már ezekre a kérdésekre válaszokat. De mi az én személyes meggyőződésem? Amíg meg nem találom, nem szólalhatok meg, csak ölelhetem és vele könnyezhetek.

Szeretek élni. De belesajdul az én szívem is mindabba, amitől ez a kis ember menekülne. Nem tudom átvezetni őt a hídon, ami a szerető, gondoskodó, jóságos Istentől a szuverén, mindenható, hatalmas, szerető, gondoskodó, jóságos Úrhoz vezet. Be kellett vallanom, hogy én sem értem, hogy mi történik körülöttem, és bizony, sokszor Istent sem.

Még alig indultam el a kérdéseim mentén, újabb beszélgetés várt rám.

– Tudom, hogy van Isten, van Jézus, de nem hallom Őket. Nincsenek jelen személyesen az életemben. Eszembe sem jut szólni hozzájuk egy matekdolgozat előtt. Vagy tanulok rá és akkor sikerül, vagy nem tanulok és akkor nem. Olyanok ők nekem, mint egy regény főszereplői.

Ez a fájdalmasan szép beszélgetés újabb kérdéseket ébresztett bennem. Nekem kicsoda Isten? Én milyen kapcsolatban vagyok vele? Elhiszem, hogy úgy szeret, ahogy vagyok? Hozzá fordulok, ha baj van?

Ez a rengeteg kérdés böjtre indított és visszavezetett a kezdetekig.

Ő teremtett. Ő akarta ezt a világot. Az Övéi vagyunk.

De felborult a rend. Nincs a helyén sem az ember, sem az Isten.

Embereket imádunk istenként, Istent pedig emberként használjuk. Barátunkként szólunk hozzá, elvárásaink vannak felé, amivel az emberekhez kellene fordulnunk, azzal hozzá sietünk, aztán a dicsőséget adjuk embertársainknak vagy épp magunknak. Kimerülünk ebben a helyzetben, a küzdelmeinkben. Nem bírjuk elhordozni a nem Istentől kapott terheinket, feladatainkat.

Talán nem baj, hogy a matekot a matektanárától akarja hallani az én elsőszülöttem. És az sem, hogy ha ölelésre, érintésre, vigasztalásra vágyik, akkor hozzám siet.

És az semmiképpen nem baj, hogy elmondta ez a két drága kis ember nekem ezeket a mondatokat. De dolgom van a kialakult helyzettel, ez biztos.

Nagyon nehéz egy gyermeknek emberek nélkül Istenhez, Jézushoz kapcsolódnia.

Nehéz neki elhinnie, hogy Isten elfogadja és feltétel nélkül szereti, ha én nem így szeretem, ha én nem szépen szeretek. Hogy Isten megbocsát, ha én nem bocsátok meg annak, aki vétett ellenem. Hogy a bűnbánat egy fontos lépés az utunkon, ha én nem lépem meg. Hogy keresztényként élni öröm, hála és szabadság, kiteljesedés, ha én megkeseredett, elfáradt, hála nélküli, az elvárások, terhek súlya alatt roskadozó napjaimat élem.

Persze nem látszatboldog, álszent, csak a pozitív Igéket hangoztató életet kell élnünk, ha belehalunk is. Sokkal inkább őszinte, az istenkapcsolatomat szépen megmutató, krisztusi, egyre több személyes meggyőződésre alapozó, békességre törekvő életet szeretnék élni és eléjük élni.

Nem felejtem el ugyanakkor azt, hogy Istentől kapjuk a hitet, Jézus a mi közbenjárónk, Ő az út. Nem szeretnék nagyobb jelentőséget tulajdonítani magamnak a kelleténél, és megfeledkezni a Szentlélek erejéről, de a felelősséget vállalni és ennek az Istentől ajándékba kapott közös útnak az örömét hálás szívvel megélni nagyon szeretném.

Ezen az úton, amire a gyermekeim mondatai indítottak, nagyon nehéz szívvel indultam el. Fájdalmas emlékek, hibák, elrontott helyzetek és bűnök felismerése várt és vár rám a felismerések mellett.

Mégis, csendesedik, tisztul a lelkem, és lassan-lassan rátalál arra a minden értelmet felülhaladó békességre, ami meg fogja őrizni a szívemet és gondolataimat Jézus Krisztusban. És hiszem, hogy az övéket is.