A cigányok között végzett misszióról beszélt nemrégiben a Reformátusok Szárszói Konferenciáján tartott kerekasztalon – bőven volt miről megosztania tapasztalatait, hiszen korábbi szolgálati helyén elsősorban ezen a területen szolgált. Most a fővárosi agglomerációban lelkész, ahol családjával otthonra találtak a gyülekezetben és a faluban is. Balogh Róbert lelkipásztorral beszélgettünk.

Szatmárból származol, ahol a cigányság túlnyomórészt református. Milyen az, amikor a cigánymagyar kultúra és a református hagyományok ötvöződnek?

Az én életemben a református identitás sokkal inkább meghatározó, mint bármi más. Ebbe születtem bele, ebben nevelkedtem, így a döntéseimet is mindig az határozta meg, hogy mit mond erről a Szentírás. A cigányságomat, mint ahogy a magyarságomat is – hiszen épp úgy magyarnak is tartom magam, mint cigánynak – a hitbeli hovatartozásom nemcsak megtermékenyíti, de összekötő kapocs is a kettő között: így áll össze koherens egésszé az identitásom.

Ami a református hagyományokat illeti, nyilván vannak eltérő helyi szokások, Szatmárban ilyen például az elnyújtott éneklés és a diktálás, amikor a diktáló hangosan diktálja az ének következő sorát. Mégis, ha betérek egy régi falusi református templomba bárhol az országban, sőt, a Kárpát-medencében, ugyanaz az érzés fog el. Amikor elhangzik, hogy Kegyelem néktek és békesség, akkor tudom, hogy otthon vagyok. Sokszor a könny kicsordul a szememből most is, amikor az őrszentmiklósi és a váchartyáni gyülekezetek templomaiban felhangzanak az énekeink orgonakísérettel, mert ilyenkor érzem, hogy ez én vagyok. Az úrvacsora-osztás alatt Váchartyánban ugyanúgy a 440. dicséretet énekeljük, mint Szatmárban.

Tradicionális reformátusnak lenni a mai világban is öröm és nagy erőt ad. Próbálom arra nevelni a fiataljaimat is, hogy legyenek arra büszkék, hogy ők az egyik legrégebbi gyülekezetben konfirmálnak, ott vannak megkeresztelve, ott nevelkednek, mert bár sok minden hirdeti magát fennen, mint ami divatos, trendi, de az nem feltétlenül lesz tartós. Egy olyan gyülekezet, ami több száz éve a legnagyobb nehézségek ellenére is fennáll és fennmarad, és arra igyekszik, hogy meg is maradjon, az viszont tartást ad.

Legutóbb Jánoshalmán találkoztunk, az ottani gyülekezethez szolgálatod alatt sok roma is csatlakozott. A váchartyáni gyülekezethez viszont egyetlen kiterjedtebb roma család tartozik, inkább az agglomerációra jellemző középosztálybeli családok járnak templomba. Hogy alakult a váltás?

A váchartyáni egyházközség 2019 nyarán megkeresett, hogy meghívnának a megüresedett lelkipásztori állásba, hiszen a korábban hozzájuk tartozó erdőkertesi gyülekezet önállósodott, missziói egyházközséggé vált, és így a régi gyülekezet lelkipásztori állása betöltetlen maradt. A feleségemmel elkértük Isten akaratát, és úgy éreztük, hogy négy év után eljött az ideje, hogy váltsunk, és Váchartyánba költözzünk. Azóta is azt tapasztalom, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk. Otthon érezzük itt magunkat, szeretnek minket, a gyülekezet pedig épül, szépül, büszkék ősi gyökereikre. A váchartyáni gyülekezet az egyik legrégibb, reformáció korabeli gyülekezet a dunamelléki egyházkerületben. Nyakas, kálvinista tartással rendelkező emberek laktak itt mindig is, akik a legnehezebb időszakban is kitartottak, hiszen a váci püspökség mellett fenn tudott maradni egy ilyen falusi református gyülekezet a maga igazi régimódiságában, ami nekem nagyon imponáló.

Ezt érezhette rajtad a presbitérium, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy te legyél a lelkipásztoruk?

Abban biztos vagyok, hogy az emberi szempontokon túl ez Isten vezetése. A presbiterek elmondták, hogy több lelkipásztort meghallgattak, én már többedik voltam ekkor már a sorban, és egyedül nálam érezték, hogy egyöntetűen engem szeretnének. Meghallgatták egy digitálisan elérhető prédikációmat, és tartottam nekik egy presbiteri bibliaórát is, ahol sok kérdést feltettek, és úgy éreztük, hogy mi ezt közösen szeretnénk folytatni. Ennek már látszanak is a gyümölcsei. Nehéz szívvel hagytam ott Jánoshalmát, különösen a gyerekeket, a fiatalokat, akiket sajátomnak érzek, de az nagyon biblikus, ha a testvérek ugyanazon az akaraton vannak.

Roma lelkipásztorként élted meg ezt. Dunamelléki viszonylatban is tapasztalod ezt az elfogadást?

A dunamelléki egyházkerület hatalmas, nagy különbségek vannak. Gondoljunk bele, mennyire más Budaörs és Baranya megye! Egy nagyobb gyülekezet mindig sokszínűbb, és ebből kifolyólag talán elfogadóbb, befogadóbb is másokkal. Az Északpesti Református Egyházmegye nagyon példamutató ebben a tekintetben. Nagy a fluktuáció, sokféle helyről költöznek ide az emberek, a gyülekezetben sok szabolcsi, borsodi, erdélyi van. Ahol sok a „gyüttment”, ott könnyebb szatmári cigány származású lelkipásztornak lenni. Ahol ez nincs meg, ott más a helyzet. Számít az is, hogy leszakadó térségről beszélünk-e, ahol a cigányság is nagyon mélyen van, és az is, hogy mennyire képvisel meghatározó erőt a reformátusság az adott településen. A váchartyáni gyülekezet nagyon öntudatos, van hová visszanyúlniuk. Bennem itt a lelkipásztort látják elsősorban, nem pedig a cigány embert. Persze, úgy hívtak meg, hogy tudták, hogy cigány származású vagyok, és előre szóltak, ha ezt bárki szóvá teszi, ki fognak állni értem.

És szóvá tette valaki?

Egyáltalán nem, sőt. Még most is meglepő, és megindító az a szeretet, amelyet itt kapunk. Két éve vagyunk itt, de még most is rácsodálkozom, hogy mennyire jó itt lenni, mennyire kedvesek az emberek. Ha sétálok a faluban, mindenki Áldás, békességet köszön, függetlenül attól, hogy református vagy katolikus-e. Példaértékű a falu ebből a szempontból is.

Az elmúlt években beleláthattál a református cigánymisszió és a református cigány szakkollégiumok munkájába. A Reformátusok Szárszói Konferenciáján úgy fogalmaztál, hogy fontos, hogy a Cigánymisszió ne külső pályán mozgó valami legyen. Mit gondolsz, hogyan lehetne valóban a sajátja a református gyülekezeteinknek a cigány emberek sorsának, életének alakulása?

Csakis ember-ember kapcsolatok révén. Lehetnek jól működő, felülről indított programjaink, sok mindenünk van is, hála Istennek, de ez mindig a gyülekezet szintjén dől el. Sok minden múlik azon, hogy a lelkipásztor az adott településen, iskolában milyen kapcsolatot tud kialakítani a cigány emberekkel. Erősen bizalmi kapcsolatról beszélek. Az evangélium arra is hív minket, hogy azokat a fenntartásokat, amelyek kölcsönösen megvannak bennünk – mind a cigány, mind a nem cigány félben –, leküzdjük önmagunkban és nyissunk a másik felé.

És hogyan közelítsünk?

Szeretettel, semmi mással. Akár a cigánygyerekek az iskolában, akár egy cigány lelkipásztor megérzi, ha őt szeretik. Én tudom, milyen az, ha egy gyülekezeti tag becsönget és hozza a paradicsomot, paprikát, és ebből érzem, hogy szeretnek minket. Mint ahogy a gyerek is megérzi, ha szeretettel ülnek oda mellé. A felnőtt is meg fogja érezni ugyanezt. Innen indul az egész. Ez nem specifikusan cigánymissziói kérdés; ez missziói kérdés. A cigánymissziót is csak a misszió keretein belül tudom értelmezni. Sok olyan ember van, aki nem hoz magával olyan identitást, mint én. A mostani prédikációimban is kitérek arra, hogy a templom ajtaját oda kell vinni az emberekhez. Sokan elmondják nekem cigány és nem cigány emberek, hogy a templom kilincsét lenyomni úgy, hogy ők soha életükben nem jártak oda, harmincplusz évesen nagyon nehéz. Ezért kellene nekünk kivinni a templomajtót.

Ez mit jelent?

Hála Istennek, még vannak olyanok, akik be fognak jönni maguktól is a templomba, mert ebben nevelték őket, mert ez fontos nekik. De a lelkésznek el kell mennie oda, ahol az emberek vannak, és nemcsak neki, a gyülekezeti tagoknak is. Épp a nyári napközis táborunkat tartottuk, amikor a gyülekezetbe járó egyik néni szomszédságába fiatal család költözött. Látta, hogy van ott egy iskoláskorú kisgyerek, úgyhogy fölhívott engem, hogy hívjuk el őket a táborba. Meghívtuk őket, és azután az anyuka elhívott magukhoz családot látogatni. Jó alkalom egy keresztelő is, amikor emberek úgy jönnek be a templomba, hogy igen, én vagyok a keresztszülő, de sok fogalmam nincs erről az egészről – és ez már nagyon Pest megyei, sőt, magyar valóság. Ha hozzájuk szeretettel viszonyulunk, onnantól kezdve elindulhat egy bizalmi kapcsolat kiépülése. Volt olyan keresztanyuka, aki később beíratta a saját nagyobb gyermekét is a nyári táborba, és ő maga is eljött segíteni. Abban kell gondolkodni, hogy akik ránk bízattak, akik ennek a gyülekezetnek a területén laknak, legyenek azok cigányok vagy nem cigányok, őket oda kell szeretni a gyülekezetbe. Ha nem kezdünk el kapcsolatot építeni, akkor nem tudom nekik az evangéliumot hirdetni.

Ehhez a gyülekezetnek is elfogadónak kell lennie. Mi van, ha megjelennek új emberek a gyülekezetben, csak éppen kinézik őket onnan?

Erre a gyülekezetet készíteni, kapacitálni, nevelni kell. Mindennek abból az evangéliumi igazságból kell kiindulnia, hogy Isten előbb szeretett, és én ebbe a szeretetbe kapcsolódhatok be. Ha ezen a talajon áll a gyülekezet, akkor jöhetnek az ilyen jellegű szelek és viharok is, nem dönthetik le a kősziklára épült házat.

A feleségem nemrég megjegyezte, hogy amióta Váchartyánban vagyunk, azért egyre több a cigánygyerek is a gyülekezetben. Eddig is jártak hittanórára és a táborba is, de még többen lettek, és nagyon jó megélni azt, hogy a gyerekek nem tesznek egymás között különbséget, hanem egyszerűen csak együtt vannak. Ennél többet nem is kívánhatnánk!

És mi a helyzet a felnőttekkel? Megvan a kölcsönös bizalom?

Teljes mértékben. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mielőtt igent mondtam volna a váchartyáni gyülekezet megkeresésére, felhívtam egy barátomat, aki ebben az egyházmegyében lelkész, hogy szerinted gond lesz-e, hogy cigány vagyok? Mire ő azt válaszolta, ne aggódj, nem lesz semmi gond. Ezt a lelkületet, hozzáállást is tapasztalom, valóban, nemcsak felém irányulóan, hanem mások felé is. Nagyon jó látlelet, ha a falu Facebook-csoportjába benézünk, mennyi ingyenes felajánlás, segítségnyújtási szándék található meg ott. S ezek csak a felszínen látható dolgok. A valóságban ennél is mélyebb emberi kötődések vannak.

Általánosságban véve eleinte gyakran jobban működik, ha olyan helyen, közegben beszélünk a cigány embereknek Jézus Krisztusról, ahol ők biztonságban érzik magukat, ami otthonos számukra, és csak ezután érdemes vegyes iskolai osztályokat indítani vagy gyülekezeti csoportokat létrehozni. Váchartyánban erre nincs szükség, a cigány lakosság tud kapcsolódni a gyülekezethez, többen rendszeresen el is járnak templomba.

Bizonyára kapnak ott valamit. De adhatnak-e a cigányok is valamit a templomba járó közösségnek?

Természetesen. Ezt már gyerekkorom óta tapasztalom. Mi voltunk talán az egyetlen cigány család, aki jártunk a tradicionális református templomba. Anyám mindig mondta, hogy nézd meg, mennyi mindent tanulunk mi tőlük, és mennyi mindent tanulnak ők mitőlünk. Mi az állhatatosságot, a kitartást tanuljuk, a rend szeretetét és a rendszerezettséget. Ők pedig tőlünk a hatalmas lelki nyitottságot, az érzelmi túlfűtöttséget, hogy lehet így viszonyulni Istenhez és az élethez is, a családcentrikusságot, azt, ahogy mi szeretjük egymást, és ahogy ki is tudjuk mutatni a szeretetünket. Egy közösséghez tartozni mindkét fél számára megtermékenyítő. Isten a sokszínűségben gyönyörködik, és ez a sokszínűség meggazdagítja a református gyülekezeteink életét is. Eközben egymáshoz csiszolódunk, formálódunk és azokat a talentumokat, amelyeket Istentől kaptunk, beforgatjuk a gyülekezet hasznára.

Úgy tartják, a cigánysághoz a verbális reformátusság helyett inkább a kicsit misztikus katolikus vagy pedig a karizmatikus pünkösdista vonal áll közelebb. A családokban sok a transzgenerációs trauma, a gyakori mélyszegénység pedig az önbecsülést rombolja. A református egyház teológiájában és lelkigondozói gyakorlatában tud valóban változást és gyógyulást közvetíteni a cigányság felé?

Abszolút. A református teológia erős rendszerezettségével, a hitvallásokhoz való ragaszkodásával, elsősorban a Sola Scriptura elvével a lehető legerőteljesebb üzenetet tudja hirdetni a cigányoknak. Az a fajta rendszeretet, ami megvan a református egyházban, teológiában, identitásban, nagyon sokat jelent a cigányságnak, mint ahogy a prédikációink mélysége, megalapozottsága, kidolgozottsága is. Persze, ugyanazt a prédikációt ugyanolyan mélységben és igényesen el lehet mondani a legegyszerűbb szavakkal, és sokkal magasabb szinten is. Bár nekem azt mondta az egyik tanítómesterem, hogy amikor nem tudjuk elmondani a legegyszerűbben, az azért van, mert mi magunk nem értjük. Mindenesetre, a református tanítás, önmagában az élethez való hozzáállásunk segíteni tudja a cigányok között végzett missziót.

Aminek sok gyümölcse lehet, például a tanulás, a jó előmenetel, akár értelmiségi közegben is. De vajon nem helyez-e túl nagy terhet a cigány fiatalok vállára, amikor saját közegükből átemelődnek egy másikba, ahol a cigányságot is képviselik, miközben a korábbi közegükből már kilógnak?

A cigányság megítélése össztársadalmi szinten még mindig nagyon negatív, ezért a jó példákra nagy szükség van. Lehet, hogy egy cigánygyerek lát egy interjút, és azt mondja, ha neki sikerült, nekem is sikerülhet. A cigány szakkollégisták jó példával járhatnak elöl, mert ha nem is dolgozni mennek vissza a szülőfalujukba, de haza-hazajárnak, és az ismeretségi körükben jó hatással lehetnek a fiatalabbakra, illetve a jó hírük megmarad. Húsz-huszonkét évesen ezt a terhet magukra is veszik, aminek az elhordozásában segíteni kell őket. Ráadásul, nem egyszer ők maguk is küzdenek, és a kudarcok, az első egyetemi bukások el is tudják őket tántorítani. Már egy nagyvárosi közeg is épp elég kihívást rejt a közlekedéstől elkezdve sok minden miatt. Ezért szociális és mentori támogatással is ott kell állni a városba, nagyvárosba kerülő középiskolásaink és az egyetemistáink mellett. Ezt meg is tesszük, a szakkollégiumi mentorok, illetve az ott kiépült kikerülő kapcsolatok pedig később is segítségükre lehetnek.

A személyes emberi kapcsolatoknak nagy ereje van. Te és a feleséged vegyesházasságot kötöttetek. Mit eredményez ez, amikor látnak titeket az emberek?

Bizonyára példaértékű valamilyen szempontból, de különösebb visszajelzést nem kapunk erről, mi pedig egymással erről nem nagyon szoktunk beszélgetni már, mert annyira természetes. Talán a külső szemlélő számára is természetes, amit mi megélünk egymás között, talán ezért nem kapunk rá visszajelzést sem. Otthon néha elengedem a szatmári tájszólásom – még öt év házasság után is vannak olyan kifejezések, amelyeket a feleségem nem ért, és azon nagyon jót szoktunk nevetni. Érdekes, hogy a kislányunk bizonyos szavakat úgy ejt, ahogy én, pedig ő sosem lakott Szatmárban.

Neki mit szeretnétek átadni?

Keresztény szellemben, Isten szeretetében neveljük őt, és ez rajta is érződik: kiegyensúlyozott, vidám gyerek. Hiszem, hogy amikor nagyobb lesz, egészségesen be fogja tudni magába építeni, hogy miért nagy áldás, hogy ő cigány is. Érezni fogja, hogy ez hogyan tud integrálódni az ő személyiségébe, az életébe, milyen talentumokat és lehetőségeket kap ő ez által. Krisztus szeretetében ezek is helyükre kerülhetnek.

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkünk:
Hol a kicsit megbecsülik
Mit keres egy cigány pap ott, ahol a madár se jár? Ha a madár nem is, a Szentlélek bizonyosan leszállt a jánoshalmiak közé. Egyetlen cigány református sem volt korábban a Bács-Kiskun megyei településen, mostanra tizennyolcan konfirmáltak. Mielőtt hallották volna az evangéliumot, volt, aki csak a drogban, más az öngyilkosságban látott kiutat. De azt mondják: kiapadhatatlan forrásra leltek Jézus Krisztusban.