„Időnként szeretnénk hinni, hogy Istennel akkor is jó lehet a kapcsolatunk, amikor az emberekkel nem az. Azonban mindenki felé egyazon szívből élünk."
Kovács Endre
Bátran féltem
Hogy Irakba indulni veszélyes? Imádkozni veszélyes.
Az élet út – egyik legalapvetőbb metaforánk ez, amely jól érzékelteti végességét és a lehetőséget, hogy ha kell, irányt váltsunk. Keresztényként egyik legnagyobb kérdésünk és harcunk, hogy kinek a kezébe tegyük az irányítást.
Talán nem véletlen, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor szerettem volna megtudni, az én életem jó irányba tart-e, és valójában ki vagy mi irányítja, akkor épp egy utazásért imádkoztam Istenhez. Egy olyan útért, ami segít más nézőpontból ránézni az életemre. Néhány héttel később megcsörrent a telefon, és kaptam egy meghívást Észak-Irakba, hogy tudósítsak az oda induló kis csapat útjáról. Azonnal igent mondtam, mert tudtam: ez az az út, amit Isten készített.
A félelem íze
Indulás előtt sok mindenre érdemes felkészülni, de néhány dolog csak akkor derül ki, amikor már ráléptünk az útra. Így van ez Irakkal is, a közel-keleti országgal, amely az elmúlt jó néhány évben úgy szerepelt a magyarországi híradásokban, mint ahol háború dúl vagy a terrorizmus szedi áldozatait. Először én is csak barátkoztam a gondolattal, a hozzám közelállóknak pedig akkor mondtam el, hová készülök, amikor a szervezés újabb fázisába érkeztünk.
Ekkor már egyre izgatottabb lettem, hiszen egy olyan országba indultunk, ahol kevesen jártak előttünk, ahol folyamatosan változik a biztonsági kockázat mértéke, és amelynek már csak az említéséhez is annyi negatívum tapad, így hát nem lehettem biztos abban, hogy mindenre fel lehet készülni. És ha ez még sikerülne is, akkor sem tudhattam, nem ér-e valami olyan meglepetés, ami miatt még komoly bajba kerülhetek, sőt, nemcsak én, hanem az egész csoport. Egyik legnagyobb félelmem éppen az volt, hogy ha valóban valamilyen váratlan és embert próbáló helyzetbe kerülünk, vajon hogyan reagálok majd, egyáltalán, mi múlik ezen. Isten megígérte, hogy megszabadít, akármilyen nehéz helyzetbe kerülünk is, de még soha nem éreztem át ennyire, hogy az is számít, hogy együttműködöm-e vele. Nem a hibáim, az ügyetlenségem vagy a tapasztalatlanságom aggasztott, hanem az, hogy tudok-e, fogok-e minden körülmények között engedelmeskedni neki. És ha nem, azért milyen árat fizetünk.
Ez az út a teljes bizalom terepgyakorlata volt. Kockázatot kellett vállalnom. Tudtam, hogy mindent meg kell tennem, ami rajtam áll, és mindent – az összes ismeretlen tényezőt is – Istenre bíznom. Sokszor eszembe jutott az az ábra, amely az ember komfortzónájától jó messze ábrázolja a helyet, ahol a csodák történnek. Nekem sem maradt más hátra, mint a remény: ha Isten meghívott ide, akkor talán arra a kérdésemre is válaszol útközben, ami miatt egyáltalán imádkozni kezdtem egy utazásért. Abban reménykedtem, hogy velem is megtörténik a csoda, és talán még több, hiszen reméltem, hogy Istennek saját elképzeléseimen túlmenően is célja van rövid látogatásunkkal.
Hogy megéri-e ekkora kockázatot vállalni egyetlen hétért, azzal kapcsolatban ekkor még egy dologban voltam biztos: Isten küld. A küldetés maga később bontakozott ki előttem. Amikor láthattam, miként vállalnak ennél is sokkal nagyobb kockázatot sokkal hosszabb időre olyan emberek, akik választhatnák a kényelmes életkörülményeket a föld nyugati féltekén, ahol zavartalanul gyakorolhatnák vallásukat is. Ám ahogy arról nemcsak keresztények, hanem maguk a helyi kurd muszlimok is bizonyságot tettek, a lemondásból fakadó élet minden mértéket felülhalad. Még a reménytelenségét is, ami valahány ott élő ember számára az egyik legnagyobb veszély, vallási hovatartozástól függetlenül.
Félj bátran!
Az első, amit felszálláskor megpillantottam, a gép ajtajával szemközt egy vitrin mögött elhelyezkedő Korán apró, díszes példánya. Ahogy felemeltem a tekintetem utastársaimra, egyértelművé vált, hogy egy számomra eddig ismeretlen világba tartó járatra váltottunk jegyet. Egyiptomi átszállásunk valamelyest áthangolt a sivatagos éghajlatra, az ősi civilizáció nyomai pedig már ott éreztették velünk, hogy egyfajta időutazás is kezdetét veszi most számunkra. Az afrikai országban ugyancsak muszlimok és keresztények élnek egymás mellett. Felülről nézve azonban „térkép e táj”, nem tudni, hol honol valódi béke.
Ahogy a felhők felszállás után, talán a félelem és az előítélet is lassan felszakadozik bennem, hogy tisztább képet kapjak a valóságról. Mióta útra keltünk, villanásnyi időre több apró részlet is megérintett. Az arcát takaró kendőt felhajtó asszony képe, ahogy szívószálból kortyolgatja a gyorsétteremben vett italt. A kedves lányé, ahogy a muszlimoknak fenntartott repülőtéri imaszobában lépdelve-táncolva imádkozik. Az idős asszonyé, ahogy hellyel kínál, majd amikor jelezzük, hogy nem szeretnénk sokáig maradni, csak benéztünk, puszit dob utánunk. Nem beszélünk egy nyelvet – és mégis.
Ahogy a távolságtartó címkék és a felülnézetből szőtt nagy narratívák emberi találkozásokká lettek, az izgatottá tett és várakozással telivé. Otthonról latolgatni, hogy el merjek-e indulni Irakba, nehezebb volt, mint úton lenni. Úton minden értelemben, hiszen még ott van bennem a kétség: vajon nem okoz-e fennakadást a biztonsági ellenőrzésen, hogy magammal hoztam a riportermagnóm, és eleinte még a magyar nyelvű jegyzeteimben is törekszem arra, hogy ne szerepeljen semmilyen felismerhető szó vagy kifejezés, nehogy ha arra kerül a sor, rám fogjanak valamit. De kik is? Most már csak mosolygok ezen, de nem azért, mert féltem, hanem mert nem tudtam, mikor, kitől és mégis miért kellene tartanom. Nem tudtam, ha már félek, mégis hogyan tegyem.
Félj bátran – ezt a tanácsot mindenesetre megfogadtam a szír–magyar vegyes házasságból született haditudósító azonos című könyvét olvasva. Egyiptomban beteszem a könyvjelzőmet Al Ghaoui Hesna kötetébe, végigsimítom a borítót, és többet már nem lapozom fel. Most már a saját történetem íródik.
A Kairóból Erbílbe tartó járaton eközben folyosói szomszédaink egyike imát mormol. A beépített kis monitorokat szemmagasságig leengedik, és mielőtt levetítenék az utastájékoztató kisfilmet, arab nyelven megjelenik a képernyőn egy úton lévő muszlimoknak ajánlott ima. Itt ez természetes. Itt én vagyok a vendég.
A sötétség, a világosság és az olaj
Huszonnégy órával később a barátságos erbíli vendéglőre, ahol első vacsoránkat fogyasztjuk épp, egyik pillanatról a másikra sötétség borul. Hallottunk már arról, hogy minden este számítani lehet áramkimaradásra, mindig más időpontban. Ilyenkor a helyi szolgáltató hálózatáról saját generátorára csatlakozik mindenki, és az élet megy tovább. Kissé mégis hevesebben ver a szívem, talán mert váratlanul ért. Váratlanság – ez az egyik olyan szó, amit az emlékezetünkbe véstünk a biztonsági felkészítés alatt. Ha a saját érdekünkben egészséges nyugtalanságot akarunk kifejleszteni, hogy minél gyorsabban tudjunk reagálni egy esetleges veszélyhelyzetben, lélekben arra kell készülnünk, hogy az váratlanul ér majd minket – miközben éppen emiatt nem lehetünk rá készen.
A túlkompenzálástól mégis hamar eljutottam odáig, hogy biztonságban érezzem magam az iraki kurdok fővárosában, Erbílben. A városban, amelyet négy és félezer éve alapítottak, és amelynek ősi citadellájában mindig él legalább egy család, hogy a hagyomány ne törjön meg. Éppen itt sétálgatunk, amikor végre bekerülünk a város valódi véráramába. Hétköznapi emberek között bóklászhatunk, nézelődhetünk, akik ugyanúgy családostul járnak a műemlékhez, hogy gyönyörködjenek a fényárban úszó főtérre nyíló kilátásban, akárcsak mi néhány ezer kilométerrel arrébb a Gellért-hegyre. Nézelődnek, kvaterkáznak, a gyerekek a vásárfiával játszanak. Nem rohannak.
Az utakon már más a helyzet. Mindenhol félbehagyott építkezések, a gazdasági válság nyomai. Itt épp fordítva történt, mint nálunk: a benzinárak lezuhantak. Annyi az olaj, hogy az országutakon rendszeresen tankereket előzünk. Bizonyos szakaszokat az esti órákban érdemes elkerülni, mert a közlekedés balesetveszélyes és Irakban szigorúan büntetik a vétkest. Ha éreztem magam valódi veszélyben kint tartózkodásunk alatt, az emiatt volt.
Nem csoda, hogy a rémképektől a valós megtapasztalásig nagy utat kell bejárni. Ám épp ez az út mutatta meg, hogy ha akár csak a valóságalappal bíró információk visszatartottak volna minket, két dologgal is szegényebbek lennénk: attól, hogy félelmeinket leküzdve megismerkedjünk az ott élőkkel, valóságosabb képet kapva arról is, hogy valójában kik ők és hogyan élnek, és attól is, hogy kölcsönösen hassunk egymásra. Ők azzal, hogy személyükben emberségességgel, közösség- és hazaszeretettel találkozzunk, és attól is, hogy felismerjük: valódi nehézségeik leküzdésében mi is segítségükre lehetünk. (Erről itt és itt olvashat bővebben.) Arról nem is beszélve, a komfortzóna elhagyása valóban a csodák földjére repít. De erről majd legközelebb.
Az úti beszámoló második részét portálunkon hamarosan olvashatja.
Képek: Füle Tamás
Kapcsolódó cikkeink:
Istennel a tűzön át
„Nem az számít, hogy hány évvel élek tovább, hanem az, hogy hogyan.” Szubjektív iraki úti beszámolónk második része.
Az újjászületés napja
Észak-Irakban találkoztunk egy magyar fotóriporterrel, aki muszlim barátaival Jézusról beszélget; keresztényekkel, akik az értük is kockázatot vállaló muzulmán katonák családjain segítettek, és meglepetésünkre az is kiderült: nekünk, magyaroknak könnyebben nyílhatnak ajtók a kurdok lakta vidéken.
Ki veszi fel a keresztet?
Folytatódik a közel-keleti keresztények ellehetetlenítése. Hősies küzdelemről, fegyveres és szellemi hadviselésről hallottunk Észak-Irakban. Az ott élő keresztények erőt merítenek abból, hogy őseik már az iszlám vallás megjelenése előtt gyakorolták hitüket. De vajon nekik lehet-e reményük ma ugyanerre?
