Hétköznapi álarcaink és a csirkejelmez

Beöltözésről és lelepleződésről farsang idején és mindenkor máskor – Bagdán Zsuzsanna jegyzete.

A farsang a szalagos fánk, a különféle bálok és a jelmezviselés boldog időszaka. Ezekkel a társasági eseményekkel – mert hát a fánkkészítés és -evés is alapvetően közösségi műfaj, akárcsak a (jelmez)bálok – megpróbáljuk magunknak és egymásnak könnyebbé tenni az év leglohasztóbb időszakát. Amíg a természet nem borul virágba, addig kénytelen-kelletlen a báltermek asztalai teszik ezt – a bálozó hölgyek és urak is szertartásos aprólékossággal készülnek egy-egy ilyen eseményre, felöltve legszebb ruhájukat (és arcukat). Persze előfordulhatnak olyan esetek, amikor valakik valamilyen rejtélyes okból idegenkednek a báli ruha- és hajkölteményektől: nagy tapintatra vall ilyenkor, ha a rendezvény szervezői lehetővé teszik, hogy némiképp játékosabban, akár valamilyen jelmezben is szabadjon csatlakozni az ünneplőkhöz.

Nagy tapintatra, bizony, mert nem is olyan egyértelmű ez. Gondoljunk csak bele: vajon hogyan érezné magát az asztaltársaság valamely illusztris bálon, ha valaki egyszer csak hatalmas, egészalakos csirkejelmezben foglalna helyet közöttük? Valószínűleg nem véletlenül kevés az integrált jelmez- és jelmeztelen bál: jó, ha van valamiféle konszenzus a kívánatos megjelenésről, így ruházatunk is kifejezheti a közösséghez tartozást (bár érdekes módon a jelmezbálokban még mindig kevésbé tájidegenek az alkalmi ruhás résztvevők, mint fordított esetben). Mert igen, a közösséghez tartozás megélése a báli időszak egyik fő célja és lehetősége – a másik pedig az, hogy ilyenkor jobban odafigyelünk magunkra, és keressük mások figyelmét, visszajelzését is.

Talán kimondható, hogy akár csirkejelmez, akár frakk vagy szmoking, a báli szezon egyik motívuma a beöltözés. Minden ilyen beöltözésnek van kommunikációs célja is: felöltünk valamit, amit a hétköznapokban nem szoktunk, hangsúlyozva például szépségünket, fiatalságunkat, méltósággal viselt korunkat, társadalmi státuszunkat, vagy éppen sajátos érdeklődésünket, kreativitásunkat, játékosságunkat vagy provokatív természetünket. Persze mindez – tudniillik a beöltözés – szolgálhat arra is, hogy valamit elrejtsünk, hogy valami mögé elbújjunk. Utóbbihoz még bál sem kell: vannak nekünk hétköznapi álarcaink is.

Nemrég egy konfliktushelyzetben úgy éreztem magam, mint annak az asztaltársaságnak a tagja, ahová egyszer csak lehuppant a semmiből egy csirkejelmezes figura, épp csak nem kotkodácsol. Az egyik határidős munkámmal kapcsolatban merültek fel akadályok, kommunikációs zavarok: mintha nem ugyanabban a bálban lennénk, azaz nem ugyanazért a célért dolgoznánk éppen. Értetlenség volt bennem, hogy miért nem egyértelmű a másiknak is az, ami nekem, ettől pedig elöntött a harag – amíg egy bölcs és tapintatos ismerősöm rá nem világított, hogyan fordulhatott elő ez a félreértés. Visszatérve a metaforához: hogy milyen sérülést rejt el és milyen mély vágyat kecsegtet kielégíteni a nekem problémát okozó másik ember számomra érthetetlen viselkedése. Azok a sérülések és vágyak, amelyeket feltárt előttem közös ismerősünk, nekem is ismerősek voltak a saját életemből, így tudtam együttérezni, együttműködni, és azt is jobban megértettem, miért bőszített fel engem ez a helyzet.

Emlékszem másik esetre is, amikor hasonlóan éreztem magam. Az ország egyik eldugott szegletének csodálatos templomremekéhez kirándultunk, úgy időzítettük az utunkat, hogy liturgia közben lássuk az épületet. A kihalt vidék szomorú látványát üdítően ellenpontozta a templomnál tapasztalt nyüzsgés, a zsúfolásig teli épület, ahol épp búcsúszolgálatát tartotta a közösség sok évtizede ott szolgáló vezetője. Elfogódottan néztünk körbe az ünneplőbe öltözött szívű gyülekezeten. A padokban ülő soványka cigánylányok és gyermekeik meghatottan szipogtak: igen, valami véget ér, nagy ember búcsúzik, akinél tisztább, szentebb, egyszerűbb, alázatosabb emberről sosem hallottak még – aztán, hallgatva a szolgálatot, egyre inkább elborított minket valamilyen nehéz érzés. Ugyanis az alázatról szóló magvas bölcsességek minden szavából önelégült gőg sistergett. Emlékszem, továbbutazva még sokáig szédelegtünk a végighallgatott öntömjénezés fullasztó füstjétől és az ott kapott nagy leckétől. Uram, irgalmazz: a szívnek teljességét szólja a száj, és akinek van füle, az hallani fogja ezt a teljességet, nincs mese. Lelepleződésünk legszebb szavaink rejtekében is elkerülhetetlen.

Akkor hát, Uram, ebben a báli szezonban szabad egy táncra? Azaz úgy értem: legyen álarcaink szemlélése valóban felhívás keringőre. Nem marad más feladat a báli szezonban, csak ez: odatenni magunkat az elé, aki ismer bennünket, átlát minden gyönyörű, mókás vagy félelmetes hétköznapi álarcunkon, és szeret minket úgy, hogy vagyunk. Ezt a megtartatást megélve tudjuk mi is megtartani a másikat, akinek a sebzettsége még a maszk alá rejtve is megszólít és védekezésre késztet minket. Uram, irgalmazz, hogy ne védekezzünk, ne leleplezzünk, ne diadalmasan eltiporjunk, hanem tudjunk irgalommal lenni a világban, téged (vagy éppen a te fájdalmas hiányodat) ismerve fel a minket körülvevő emberekben! Igen, a csirkejelmezes kollégában is. Főleg akkor, ha mi magunk vagyunk éppen azok.