„Nem lehet mit tenni, az életünk része.” – Annyiszor nyugtattam magam ezzel a gondolattal. Máskor magyarázatokat gyártottam arra, miért vált nélkülözhetetlenné az online lét, és miért a technológiai fejlődés természetes velejáróját, nem pedig problémát kell látni benne. Egyszer, a konfirmandusoknak a gondviselésről tanítva (Heidelbergi Káté 27. kérdés-felelete) még az is eszembe jutott, hogy korunk vívmányai – a telefon, a számítógép, az internet – sem a véletlen művei. Aztán valami megváltozott bennem.

Sokan a gyerekekkel kapcsolatos kutatások láttán eszmélnek rá, milyen súlyos következményei vannak a túl magas képernyőidőnek, a megállás nélküli játéknak vagy a végtelenített videók pörgetésének. Mivel az én gyermekeim még kicsik, és korlátozott időt töltenek mesenézéssel, ezek az eredmények kezdetben nem aggasztottak. Sokkal mélyebben hasított belém Emanuel Tundrea digitális korról szóló előadásának egy megállapítása: aki átlagban napi 4,2 óránál többet tölt videójátékokkal vagy a közösségi média tartalmaival, annak az agya ugyanolyan ütemben romlik, mint a 65 év felettieké. Az én személyes felismerésem azonban még ennél is korábban kezdődött – a nagyböjt első hetében.

A böjt régóta fontos pillére a vallásgyakorlásomnak. Gyakran, sokféle módon böjtölök, és nemcsak az ünnepekhez kötődően. Ebből a sorból természetesen a húsvét előtti bűnbánati időszak sem hiányozhat. Idén azonban a böjti napokat egy hetenként ismétlődő, különleges fogadalommal is megtoldottam: a hétvége egyik napján egyáltalán nem használtam internetet. Lehet erre legyinteni – bevallom, én is hasonló naivitással vágtam bele. Aztán hétről hétre olyan tapasztalatok értek, amelyek alapjaiban változtatták meg az internethez való viszonyomat.

Az első felismeréseim egészen praktikusak voltak. Ha ebéd után kedvem szottyant sütni valami finomat, az első reflexem az volt, hogy rákeressek egy receptre a kamrában lévő hozzávalók alapján. Most az egyetemi éveimből őrzött szakácskönyveimhez kellett fordulnom. Amikor a gyermekeim megkértek, hogy indítsak el nekik zenét, rá kellett döbbennem, hogy míg tíz-tizenöt éve teljesen természetes volt, hogy offline is tárolok zenéket, most egyetlen dal sem volt lementve a telefonomra. Nem tudtam megnézni az időjárásradart, hogy elkap-e a délutáni zápor, nem tudtam híreket olvasni, és csak oda mehettem, ahova fejből is tudtam az utat, hiszen papíralapú térképem már rég nincs. Mindez apróságnak tűnhet, engem mégis egyfajta kiszolgáltatottság-érzés fogott el. Nem voltam már a „mindentudó anya”, aki egyetlen kattintással bármire azonnal választ talál. Így elkezdtem magamnak is bevallani: nem tudom.

A legnagyobb kihívást az okostelefonom és a rajta lévő alkalmazások jelentették. Folyton figyelmeztettek, hogy internetkapcsolat nélkül működésképtelenek, sőt, némelyik azzal „büntetett”, hogy lenullázta a hónapok óta gyűjtögetett aktivitási szériáimat. A gyakorlati nehézségek és az applikációk szigora végül kompromisszumra intett. Ha a 24 órát estétől estéig számoltam, a szinte tamagocsiként működő alkalmazások is megnyugodtak, és én is könnyebben be tudtam osztani az internetet igénylő teendőket. Előre terveztem: kiírtam a recepteket egy füzetbe, kinyomtattam a belépőjegyeket, és offline hangoskönyveket mentettem le a lányaimnak. De a folyamat nem állt meg a puszta szervezésnél.

Azt tapasztaltam, hogy internet nélkül valóban képes vagyok kikapcsolni. Mintha új agyat és idegrendszert kaptam volna: megszűnt a folyamatos túlingereltség. Rájöttem, hogy internet híján a telefonom végtelenül unalmas eszköz. A görgetési függőségemre az döbbentett rá, amikor azon kaptam magam, hogy céltalanul a saját régi fotóimat pörgetem fel-alá. El is nevettem magam: hogy olyan vagyok, mint a dohányzásról leszokó, aki a mozdulat miatt egy cigirágót szorongat. A viselkedési változásaimra visszatérve, nemcsak pihenni tanultam meg, hanem jelen lenni is. Az offline napjaimon nem fordult elő, hogy a játékból egy pillanatra elszaladó gyermekem arra jön vissza: újra meg kell küzdenie a figyelmemért, mert én már a képernyőt bámulom. Nem zavart be a kapcsolatunkba az sem, hogy egy hír vagy egy üzenet elolvasása után hirtelen egészen más indulat kerített a hatalmába. És igen, néha – sorban állás közben, a vonatra várva vagy a kávém mellett ülve – még unatkoztam is.

Bár a böjt véget ért, az internetmentes nap megmaradt az életemben. Meséltem róla másoknak is; volt, aki ki is próbálta, és megerősített abban, hogy ez valóban sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre látszik. Bennem pedig hétről hétre erősödik a felismerés, hogy a hetednapi pihenésemet, a vasárnap megszentelését vagy épp a nyaralást mélyen megemeli ez az új szokás. Mert ilyenkor nemcsak a körülöttem lévő emberekre figyelek jobban, hanem Istenhez is sokkal intenzívebben tudok kapcsolódni. Gyakrabban veszem észre az offline világban nyüzsgő, csodálatos alkotásait. És ahogy egy jól sikerült online kép vagy videó után tudom, milyen jól esik a készítőnek a „lájk”, úgy az offline napokon nem restellem közvetlenül Istennek címezni és visszajelezni az ámulatomat.


Varga Emese
Kép: pexels.com