Református embermentők

Lelkészek, presbiterek, egyházi és világi személyek, akik lehetőségeikhez mérten, csendben segítettek. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján nemcsak az igazságtalanul elpusztított százezrekre, hanem az embermentő reformátusokra is emlékezünk.

1944 áprilisában két szlovák nemzetiségű zsidó fiatal, Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler csodával határos módon megszökött az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból. Írásos feljegyzésük Auschwitzi Jegyzőkönyvként ismert, amit a táborban történtek hiteles dokumentációjaként tartanak számon.

A jegyzőkönyvet idővel Soós Géza is megkapta, aki a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom közismert tagja, később vezetője volt, és aki 1939-től diplomataként vett részt a náci Németországgal szembeni magyar függetlenségi mozgalom vezetésében. Az Éliás József lelkipásztor és Székely Mária által lefordított dokumentum előbb zsidó szervezetekhez és a református egyház vezetőségéhez, később Horthy Miklós kormányzóhoz került, aki a jegyzőkönyv hatására 1944. július 6-án megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását. Nem véletlen, hogy amikor Raoul Wallenberg zsidómentő svéd diplomata 1944 nyarán megérkezett hazánkba, egyik első útja Soós Gézához vezetett.

A dokumentum végül nem került nyilvánosságra, titokban adták kézről kézre. A terjesztésben többek között Bereczky Albert Budapest-Pozsonyi úti református lelkipásztor is részt vett, aki elvitte a jegyzőkönyvet Horthy Miklóshoz, és aki több száz „hamis” keresztlevél kiállításával mentett meg zsidókat a biztos pusztulástól. Ez a történet az egyik legjelentősebb, de nem egyetlen szála a reformátusok részben illegális embermentő tevékenységének.

A Református Egyetemes Konvent 1942-ben hozta létre a Jó Pásztor Bizottságot, amelynek célja a zsidó származású, protestáns hitet valló keresztyének megsegítése volt. A konvent a testület vezetésével Muraközy Gyulát bízta meg, a Budapest-Kálvin téri lelkipásztor Ravasz László püspök közvetlen munkatársa volt. A szervezet nem tudta volna végezni áldásos munkáját az akkorra már nagy tekintéllyel bíró Ravasz László védnöksége, Soós Géza diplomáciai közvetítései, Éliás József református és Sztehlo Gábor evangélikus lelkipásztorok bátor szolgálata nélkül.

Magyarországon a zsidóságot rengeteg atrocitás érte a második világháború alatt –  zsidótörvények, a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás – , de az igazi fordulópontot az 1944. március 19-i német megszállás jelentette. A tömeges deportálások, a gettók felállítása ez után következett, a megszállás végleg szertefoszlatta a reményt, hogy a magyarországi zsidóság túlélheti a világháborút. A nemzeti szuverenitás megszűnt, a politikai elit angolbarát részét letartóztatták, a nácizmusellenes csoportok és magánszemélyek illegalitásba kényszerültek.

A teljesen új helyzet a keresztyén felekezeteket és a Jó Pásztor Bizottságot is súlyosan érintette. Mivel az embermentés ekkorra már hivatalosan is illegálissá vált, a tényleges segítségnyújtást nem dokumentálhatták, ennek következtében nagyon kevés forrás maradt fenn. Az embermentő reformátusok története mozaikos, nehezen kutatható, de jelentősége annál nagyobb. A segítést bizalmi hálózat formájában, titokban végezték, az utókor ennek a hálózatnak csak néhány „csomópontját” láthatja.

A református egyház hivatalos szerv formájában végezte az embermentést, de a lelkipásztoroknak, presbitereknek, egyházi és világi személyeknek kerülniük kellett a hatóságokkal a konfrontációt és a zsidóság melletti nyílt kiállást. A Jó Pásztor Bizottság kulcsszerepet játszott a segítésben, a szervezet működtetéséhez, az üldözött zsidóság ellátásához és élelmezéséhez jelentős forrásokra volt szükség. Az akkori Budapesti Református Theológiai Akadémia Ószövetség Tanszékének professzora, Pap László holland és svájci kapcsolatai szerepet játszottak abban, hogy az Egyházak Világtanácsa és a Nemzetközi Vöröskereszt anyagilag támogassa a bizottságot, amely a háború végére már harminckét bentlakásos otthont tartott fenn.

Bereczky Albert mellett a korszak más, ismert lelkipásztorai is részt vettek az embermentésben. Az egyéni mentesítésekben, tömeges megkeresztelésekben, az üldözöttek –  nem csak zsidók – bújtatásában többek között Victor János Budapest-Szabadság téri, Joó Sándor pasaréti, Szabó Imre és Dobos Károly fasori lelkipásztorok is aktívan segítettek. A Julianna Református Általános Iskola és a Bethesda Kórház épületében is bújtattak zsidókat, diakonisszákat, utóbbi nem valósulhatott volna meg Bodoky Richárd, a kórház akkori lelkész-igazgatójának kiállása és szervezése nélkül. Fontos kiemelni Tüski Istvánt, aki szorosan együtt dolgozott Victor Istvánnal és Raoul Wallenberggel is.

Megbecsülni is nehéz azoknak a számát, akik a lelkészek, presbiterek, gyülekezeti tagok, az ellenállási mozgalom és a Jó Pásztor Bizottság által menekültek meg a deportálásoktól. A bentlakásos otthonok segítségével több tízezer gyermeket sikerült megóvni az állami szervektől és a Gestapótól, a hamis igazolványokat kiállítók, bújtatók, a kereszteléseket végző lelkipásztorok szintén tízezrek életben maradásában játszottak meghatározó szerepet.

A második világháború után az embermentő protestánsok közül sokan a kiépülő kommunista diktatúrával is szembefordultak, ezért emléküket kitörölték, történeteiket tabusították. A szocializmus alatt nem lehetett nyíltan beszélni az egyházak embermentő akcióiról, erre a rendszerváltás után nyílt lehetőség. 

A holokausztnak 1941és 1945 között legalább ötszázezer magyar zsidó esett áldozatául, akik a munkaszolgálatban, a magyar hatóságok kegyetlensége nyomán, a halálmenetekben és haláltáborokban, a tömeges kivégzésekben vesztették életüket. Voltak, akik keresztyénként, reformátusként nem hunytak szemet az atrocitások felett, jelentős kockázatot vállalva, lehetőségeikhez mérten, csendben végezték embermentő szolgálatukat. Komolyan vették Krisztus szavát, aki így tanított: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Máté evangéliuma 25. rész, 40. vers)