Amikor Csepelre kerültem, az interneten próbáltam felderíteni a számomra érdekes helyeket. A térképen rátaláltam a Szent Imre térre, a plázára, a Csepel Művek telephelyére, a Duna dűlőre a Ráckevei-Duna mentén. Nem tudom, miért, de az egyik eldugott kis utca is felkeltette az érdeklődésemet, amely a Duna másik partjához vezet. Amikor odasétáltam, gyönyörű fákat és bokrokat találtam a víz mellett, és azonnal orra buktam a legelső sörösüvegben. A partot sajnos szeméttenger borítja, hideg időben a látvány szomorít el, nyári melegben ezt az orrfacsaró bűz tetézi. Nem erre az élményre számítottam, de valami legbelül azt súgta, oda kellett mennem.

Megdöbbentő kép
Ahogy közeledtem a vízhez, halk, rekedtes segélykiáltást hallottam. Az egyik szomorúfűz tövében, árnyékolt, sötét helyen félig meztelen férfit láttam. Hasán feküdt, nadrágját letolta a bokájáig, nem tudott megmozdulni. Megijedtem, és önző módon azonnal magamra gondoltam: Istenem, látom, segítenem kell valakinek, kérlek, add, hogy ne lássak vért, mert akkor hasznavehetetlen leszek!

A férfi nem volt véres, de ez mit sem javított azon az állapoton, amelyben a földön hevert. Fekete, olajfoltos pulóverét tenyérméretű nyálfoltok csúfították, meztelen alsótestére rászáradt széklete. Haja és szakálla csapzott volt, nyaka izzadt, ahogy egész bőre is, ujjai és kezei sárgák, mocskosak. Nem volt olyan porcikája, amely kicsit is tiszta lett volna. Mutatóujjával torkát ingerelte, hányni akart, de nem tudott. Öklendezett, közben jajgatott és segítségért kiáltott. Soha nem láttam még valakit ennyire nyomorúságos állapotban, de úgy éreztem, nincs idő a sajnálkozásra.

A sötétség csatát vesztett
Megkérdeztem, kihívjam-e a mentőket, de azt mondta, fölösleges, nem tudnak segíteni. Végül azt kérte, segítsem el a legközelebbi buszmegállóig. Megálltam előtte, megfogtam mindkét kezét és felsegítettem. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot, úgy éreztem, mintha valamelyik Jézusról szóló filmben én játszottam volna a főszereplőt, mintha Krisztussá váltam volna. Erőt éreztem a kezek megszorításában, lelki erőt, amely felülről adatik. Kihúztam magam és felemeltem a fejem, legbelül azt éreztem, a sötétség csatát vesztett.

A férfi a vállamra tette karját, úgy döcögtünk el a buszmegállóig. Az utcában néhány járókelő sétált el mellettünk. Mélyen belenéztem az arcukba, és megvetést láttam, úgy éreztem, a szemükben én is olyanná váltam, mint a földön fekvő férfi: segítettem ennek az embernek, érintkeztem vele, tehát én is mocskos vagyok. Pedig nagy volt a kontraszt a szépen vasalt fehér ingem és az összenyálazott, agyonhasznált, lyukas, fekete pulóver között, mégis úgy tűnt, mintha az emberek szemében átváltoztam volna. Nem érdekelt a megvetésük.

Embernek láttuk egymást
Ahogy lassan lépdeltünk, beszélgetni kezdtünk, a férfi elmondta, a rendőrök dobták ki éjjel a partra, hajléktalan, nincs hova mennie, leszámítva az egyik menhelyet. A beszélgetés során rólam is szó esett, kérdezte, van-e barátnőm, én nem sokkal szakítás után voltam akkor, megkérdezte, mi történt pontosan. Nagyon szeretném, de nem tudom visszaadni az érzést, amikor a párkapcsolati nehézségeimről beszélgetek egy hajléktalannal, aki tíz perce még félmeztelenül feküdt a Duna-parton. Azt mondta, ha lenne pénze, most meghívna egy sörre. Nem mondtam el neki, hogy nem iszom alkoholt, tudtam, hogy a meghívással a szeretetét és háláját akarta kifejezni.

Mivel egyre hidegebb lett, neki adtam a kedvenc őszi dzsekimet. Csak egy kabát volt, de így is sokat javított a férfi külső benyomásán. Buszra szállt, a buszvezető beengedte, így végül továbbment. Nem sajnáltam a kabátot, sőt, azon gondolkodtam, a sapkámat is oda kellett volna adnom.

Öltöny, nyakkendő, lyukas, fekete pulóver
Nemrégiben egy országos rendezvény nyitóbeszédében hangzott el a mondat: ki kell lépnünk a komfortzónánkból, el kell hagynunk az elefántcsonttornyunkat keresztyénként. Egyetértek ezzel, de a rendezvény számomra azt mutatta: nem lépünk ki a kényelmünkből, hanem bevisszük azt világi, előkelő és elismert helyre, és azt mondjuk, bárki beléphet a komfortzónánkba. A hatalmas teremben, amely otthont adott az eseménynek, csupa öltönyös úriember vett körül, a nők elegáns estélyiben voltak. Előttem igen jól szituált házaspár ült, a feleség a telefonján sok-sok szívecskét küldött valakinek.

Furcsa volt összehasonlítani magamban a hajléktalan férfival átélt élményt ezzel a társadalmilag egészen más képet mutató keresztyén rendezvénnyel. Számomra a kényelem elhagyása azt jelenti: odafordulok ahhoz, aki segítséget kér, aki esetleg nem abban a helyzetben van, amelyben én. Amikor nagyon nyomorúságos helyzetben lévő embernek segítek, kilépek a komfortzónámból, és Istenre figyelve próbálok segítséget adni.

Szükségem van szent pillanatokra
Tudom, nem mindenkinek segíthetek úgy, ahogy a hajléktalannak, nem feltétlenül kell kimennem számomra ismeretlen helyre, és nem mindenki kér őszintén segítséget tőlem. Vallom, hogy az öltöny, nyakkendő nem zárja ki a segítő szándékot, és önmagában az egyszerű ruha senkit sem tesz krisztusi lelkületűvé. Ősi, elcsépelt frázis, de ma is igaz: nem a ruha teszi az embert, mégis szeretünk hinni annak, amit látunk és hallunk.

Hiszem, hogy a segítő szándékot Isten munkálta és munkálja ki bennem. Én is híjával vagyok a szeretetnek, ember vagyok rossz ítélőképességgel, indulattal, megválogatom, hogy kit szeretek és kit nem. Tanulnom kell a szeretetet, a hiteles keresztyén életet, hajlamos vagyok a kényelmet választani, mert egyszerűbb, könnyebb. Szükségem van szent pillanatokra, arra, hogy megéljem a hitemet, megőrizzem a meggyőződésemet, és kilépjek a komfortzónámból. Legyen az templomban, Duna-parton, előkelő helyen, a szobámban, az utcán, Csepelen vagy a világ más pontján.