Ha valaki Pestszentlőrincen jár vagy ott él, talán már neki is volt része abban a meglepetésben, amit a csaknem 89 éves Zsófi néni szerez saját verseivel, amelyek személyre szólóan hirdetik az evangéliumot. A református hölgy, aki korábban harminc évig presbiteri jegyző volt a Kossuth téri református gyülekezetben, tizenöt éve minden húsvét és karácsony előtt ajándékoz egy-egy verset ismerősöknek és ismeretleneknek.

„Húszévesen unalmamban írtam, nem voltam különösebben verskedvelő sem. Viszont nem szerettem csavarogni, ezért beültem a szobám sarkába és írtam – akkor még nem hitbeli gondolatokat” – emlékszik vissza Zsófi néni. Később felhagyott az írással, 2003-ban kezdte újra, amikor egy önkormányzaton dolgozó ismerősének odaadta egy korábbi versét, hogy egy ünnepségen felolvassák. „Két évvel később hirtelen jött egy gondolat – hiszem, hogy az Úrtól –, hogy a verseimet sokszorosítsuk, tegyem őket egy nejlonzacskóba, hogy ne keveredjenek a vizes reklámújságokkal, és dobjam be a környékbeli postaládákba. Azóta több mint kétszáz ember rendszeresen olvassa őket, köztük akad, aki az ünnep közeledtével kifejezetten várja, mikor érkezik.”

Zsófi néninek listája is van azokról, akiknek minden alkalommal visz verset karácsony és húsvét közeledtével, sokuknak személyesen adja át a lelki útravalót. „Nem az én gondolatom, olyan erővel jött ez belülről. Hatvannégy éve lakom ezen a helyen, Lőrincen, egy csomó emberrel akár csak egy köszönés erejéig van valami kapcsolatom. A vers maga nem olyan különleges. De számukra talán az, mert látnak, ismernek, tudják, hogy ez a vén botos néni milyen szeretettel adja őket.”

Zsófi néni korábban írógéppel dolgozott, most már kézírással ír és áldott ünnepeket kíván, Isten áldásával búcsúzik. A lap aljára férjezett nevét – Székely Lászlóné – írja. Negyvennégy évig éltek hitben, boldog házasságban, amely egy leánygyermekkel és két unokával ajándékozta meg őket. Az idős özvegyasszony azt mondja, talán van még dolga ezekkel a versekkel, azért kapott Istentől ilyen hosszú életet.

„Volt, hogy felsóhajtottam, Uram, mit írjak, és jött a gondolat, hogy ülj le és írd – és mint a tollbamondást, úgy kaptam meg fentről, mit írjak” – eleveníti fel. „Volt, hogy egy fiatalember átsegített a zebrán, és mondtam neki, hogy ne lepődjön meg, de most jön az ünnep, adni szeretnék neki valamit. A kezébe nyomtam egy verset, és láttam a szemén, hogy örömmel fogadta. Máskor a villamosról segített le valaki, így neki is adtam egy példányt, és olyan is volt, hogy a vezetőhöz csúsztattam be a fülkébe, hogy biztosan megtalálja. Azt már Istenre bíztam, hogy elolvassa-e.”

Zsófi néni úgy vélekedik, azok közül, akik a verseket kapják, valójában nem sokan hisznek Isten és Jézus létezésében. Költeményeiben általában természeti képekkel indít, finom megfigyeléseket tesz, olyan érzéseknek és gondolatoknak ad hangot, amelyeket bármely olvasó magáénak érezhet, végül pedig az evangéliumnak azt a végső igazságát hirdeti, amely kapcsolódik a mi világunkhoz. 

Ajándékát eddig csupán egyetlen alkalommal utasították vissza, a visszajelzésekből inkább az érződik, hogy ezzel a kis gesztussal örömet szerez az embereknek, valóságos reményt ébresztve bennük. „Volt, hogy a boltban elkezdtünk beszélgetni valakivel, és ott, pár perc alatt a hitig jutottunk, nem is tudom, hogyan. Neki is elkezdtem küldeni a verseket, és aztán másnap felhívott, hogy éppen nagyon mélyen volt, és mennyire sokat jelentett neki. A vidéki rokonoknak, akiket legfeljebb telefonon köszöntöttem fel néha, vagy még annyira sem tartottuk a kapcsolatot, szintén küldtem a verseimből. Volt, hogy azért imádkoztam, hogy csak valahogy eljussak a postára. Olyan visszhangja lett ennek a különböző családokon belül! Mondták, hogy olyan jókor jött a versem, megvigasztalták őket ezek a sorok. Néha csak egy hangot hallok: vedd elő és add oda. Így adtam egyszer egy szerelőnek is. Ő azt mondta: azon a helyen, ahol dolgozom, van egy falitábla. Kitehetném oda? Mit is mondhatnék erre?” – érzékenyül el.

Zsófi néni ma már alig mozdul ki, csak a templomba és az énekkari próbákra jut el. Így a verseit általában személyesen adja át azoknak, akikkel találkozik. Egy lelki testvére viszi autóval, aki a gyülekezet sokféle szolgálatot végző, mélyen hitben élő tagja. Deák Ferenc sokat segít Zsófi néninek is, az idős hölgy szinte fiaként szereti. Tőle tudjuk, hogy az embereknek nagyon jólesik Zsófi néni figyelmessége. „Van, aki szenteste felolvasta a családjának a tőle kapott verset. Ez is elvetett mag. Van, aki később meg is tért, az ő életében talán Zsófi néni versének is lehetett valamennyi része Isten munkájában.”

„Mi ugyanabba a gyülekezetbe járunk, Zsófi néni a padtársunk, így vele szorosabb kapcsolatban vagyunk” – erről már Rein-Bódi Eszter számol be. „Ő mélyen hívő asszony, aki a szívén viseli, hogy az örömüzenet minél több emberhez eljusson. Azt vallja, hogy Isten készíti fel a szíveket az üzenet befogadására, de a hívő emberek feladata, hogy ez az üzenet a kellő pillanatban ott legyen.”

Ezt a munkát pedig – úgy tűnik – sohasem késő elkezdeni.