"De mit mondhatnék? Azt sem tudjuk, mi történik a nap végén, akkor honnan tudnánk, mi lesz öt év múlva? Meg kell tanulnunk Istenre bízni a kérdéseinket, és egyszerre csak egy napot végiggondolni. Az ember hajlamos várakozásban élni, vár a megfelelő körülményekre, míg mindenre garanciát és választ nem kap. Aztán az élete végén ráébred, hogy mást sem csinált, csak egész életében a megfelelő pillanatot várta."
A járda
„Anya, menjetek!” – kiáltott a fiam elfúló, kétségbeesett, de mindenekelőtt megindítóan heroikus hangon. Annyi történt mindössze, hogy sétáltam a három gyerekkel, és kettővel már átértem az úttesten, míg a harmadik a másik oldalon maradt. A kiáltásból megértettem, hogy azt élte át: örökre. Hogy nincs visszaút számunkra, és a számára nincs előre. Azt élte át, hogy ő most értünk feláldozza magát, ott maradva az úttest túlsó oldalán.
Az utca másik oldala – ahogy a csiga mondta: kérem, oda születni kell.
Ebben a hétköznapi pillanatban megéreztem ennek a lemondó tragédiának a csontig ható igazságát.
A túloldalra átjutni úgyszólván lehetetlen.
Ott mások élnek, más körülmények közt, más eszközökkel körülvéve, más háttérrel, más minőségű életet.
Itt rekedve vagy amott, az úttest mindkét oldala éppolyan vigasztalan.
Miután részvétlenül áthaladt köztünk egy piros autó, visszarohantam a fiamért.
A két oldal közti összeköttetés valóságosabb és élőbb, mint gondolnánk.