Már bőven benne járunk a naptári őszben, túl vagyunk az idei utolsó harminc fok körüli napon, nyakig ellep minket a munka és az egyéb feladatok, de fejben még mindig a nyárban élünk, és képtelenek vagyunk belenyugodni az évszakváltásba. Ismerős? Alig akad közöttünk, aki ne élte volna már át legalább egyszer, hogy milyen nehéz megérkezni az őszbe, hiába telnek-múlnak a szeptemberi hetek, csak beleragadunk a gyász első fázisába, a tagadásba, és keressük, hogyan tolhatnánk ki valamilyen formában a nyarat legalább októberig, de ha lehet, még tovább. No, nem feltétlen a nyaralást magát, hiszen az amúgy is sajnálatosan kis részét fedte le a valódi nyárnak, nem is a nyári szünetet, amely keveseket érint, hanem sokkal inkább azt az érzetet, melyet utólag az elmúlt nyár kelt bennünk.

Ráadásul minél jobban vártuk a nyarat még az év elején, annál nehezebb elengedni. Belekapaszkodunk minden kínálkozó lehetőségbe: az utószezonba, a melegebb napokba, abba a nézetbe, hogy a valódi ősz csak az őszi napéjegyenlőséggel kezdődik el, és ilyenkor még azt is elfelejtjük, hogy mennyire szenvedtünk a hőkupoláktól, és mennyire vártuk már az enyhülést hőség idején. Mert ez valójában nem a napfény mennyiségéről vagy a hőmérsékletről szól, hanem arról, hogy mennyire kapaszkodunk valamibe, ami elmúlt, ami lezárult; illetve mennyire félünk mindattól, ami előttünk áll, amibe belecsöppentünk, ami sokkal gyorsabb tempót és nagyobb teljesítményt igényel részünkről, mint a lassan csordogáló, uborkaszezonokkal és szabadságokkal telített nyár.

Szülőként extra teher az óvoda- és iskolakezdés – van, akinek egyszerre mindkettő –, ezen belül az új keretek, az egyszerre zajló szülői értekezletek, a visszaállás a hétköznapok napi ritmusába. A taposómalom. A mókuskerék. Mintha egészen más időket élnénk ilyenkor, mint nyáron. Más létminőséget. És érezzük, hogy az ősz sem áll meg, hamarosan követi a tél, az egyre rövidebb nappalok, az egyre növekvő sötétség, a hideg, a fűtésszámlák megnövekedése és az egymást követő, soha véget nem érni akaró járványok. És ha mindezeket átgondoltuk, ráébredhetünk arra, hogy nem az előző évszak hiányzik nekünk leginkább, hanem annak a viszonylagos gondtalansága a jelenhez képest. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, valójában a gondok, nehézségek és kihívások elől menekülnénk.



Bár a nagy őszkezdeti rohanásban nehéz leállni, mégis érdemes egy pillanatra megállni, egy rövid elcsendesedést tartani és magunkba nézni. Nem az időjárás-jelentésre, nem a naptárunkba, nem a feladatlistánkra, nem a mindent egyre inkább eluraló halloweeni dekorációkra, és nem az égre vagy a sárguló levelekre. Magunkba. Hol vagyunk most? Mibe kapaszkodunk éppen? Miért kapaszkodunk abba? Miért nem tudjuk elengedni? Miért nem akarjuk elengedni? Mitől tartunk? Miért ilyen fontos számunkra az, ami elmúlt? Mi az, amit magunkkal tudunk vinni belőle, amiért őszintén hálát tudunk adni? Sok kérdés ez egyszerre, de nem spórolható meg, hogy szembesüljünk a válaszokkal. Ha őszinték leszünk önmagunkkal, egy lépéssel máris közelebb kerültünk ahhoz, hogy ezt meg merjük tenni.

Bennünk rekedt a nyárérzet és sokkal nehezebb lezárni magunkban, mint más évszakot, de nem lehetetlen. Ha az önmegfigyelés során kellő bátorságot szereztünk hozzá, akkor elkezdhetünk lazítani a görcsös kapaszkodáson, és kinyithatjuk a szemünket, hogy meglássuk mindazt, ami éppen körülvesz minket. A jelennel való ismerkedés nemcsak a múlt elengedésében segíthet, hanem a jövőtől való félelmeinken is enyhíthet. Ne a téllel, a jövővel nézzünk szembe, hanem érkezzünk meg az őszbe, a jelenbe! Akkor rádöbbenhetünk arra, hogy ez a szeptember korántsem annyira ijesztő, mint gondoltuk volna, és olykor még a fokozatos átmenetre is lehetőséget hagy nekünk. Mi magunk dönthetjük el, milyen közel engedjük magunkhoz, és milyen gyorsasággal.

Ha sikerül belépni az őszbe, még ha csupán ideiglenesen is, újabb megfigyelésekkel és élményekkel gazdagodhatunk, hiszen ennek a létminőségnek is megvannak a maga sajátos gyümölcsei – akár szó szerint is. Ha ezt megéljük, akkor elkezdhetünk gyönyörködni az ősz színeiben, ízeiben, illataiban, tapintásában, hangjaiban. Továbblépve megélhetjük, hogy az ősz szép lehet kihívásaiban, új impulzusaiban, próbatételeiben is, ha megértjük a szerepét, amelyet betölt. Nem kell beleolvadnunk az őszbe, belesimulnunk sem feltétlen, csak jelen lenni benne, hogy mi is jelenlévők maradjunk mások számára. A nyárban, a múltban ragadás legnagyobb kockázata ugyanis az, hogy elérhetetlennek bizonyulunk a körülöttünk lévő emberek számára, nemcsak magunkat, de őket is megfosztva a jelen szépségétől.

Az őszbe történő megérkezés nem belenyugvás, nem beletörődés, hanem helyünkre kerülés. Minden megérkezés valójában arról szól, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell – abban az időben, amikor éppen lennünk kell. Egyrészt Isten nem véletlenül rendelte így az évszakok körforgását, másrészt nem véletlenül állított minket oda, ahová, harmadrészt nem véletlenül nem állította még meg az idő múlását a kedvünkért. Megérkezni ezért azt jelenti, hogy elfogadjuk mindezt és nem térünk ki sem a felelősségvállalás, sem a feladatok elől. Azt jelzi, hogy képesek vagyunk továbblépni a múltból a jelenbe, de nem a jövő köti le a figyelmünket. Hogy elérhetők vagyunk, megszólíthatók és nyitottak. Helyünkre kerülni nem más, mint eleget tenni Isten elhívásának az itt és mostban is.

Ami pedig a jövővel kapcsolatos félelmeinket illeti, bátorítson minket Ézsaiás próféta könyve 43. fejezetének 19. verse: „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok?” Bármi is vár ránk, akár a közeljövőben, akár a távolabbi időkben, ez az ígéret velünk marad. Egyrészt arra emlékeztet, hogy a változásban mások mellett mindig jelen van Isten terve is, másrészt arra, hogy mindig Istené az utolsó szó, harmadrészt pedig türelemre tanít egy olyan világban, ahol minden felgyorsulni látszik. Ahhoz, hogy lássuk ezt a kibontakozást, jelen kell lennünk benne, és oda kell figyelnünk arra, mit üzen Isten az Igén és másokon keresztül. És akkor azt is megláthatjuk, ami örök, ami stabilitást jelent: a változatlant a változásban. Most kezd kibontakozni. Bontakozzon ki bennünk is!
 

Barna Bálint
Kép: pexels.com