Jos Colijn írásai

Jos Colijn:
Egyháztörténet

***

https://wesley.hu/wp-content/uploads/2019/02/COLIJN_Egyetemes_egyhaztortenet.pdf

***

Jos Colijn
I. Bevezetés
i.1. Az egyháztörténet irodalmáról

Az "egyháztörténetírás atyja" Caesareai Eusebius (265-339) volt, aki görög nyelven írta az első átfogó egyháztörténeti művet. Tízkötetes munkája az egyház megalakulásától a 324. esztendőig terjedő időszak eseményeit örökíti meg. Eusebius Nagy Constantinus idején élt, amikor az egyház már kiemelt helyzetbe került a társadalomban. Ezt az állapotot a bibliai ígéretek beteljesedésének tartotta. A keresztyén császárokban ezért az egyház Istentől adorr védelmezőit látta. Eusebius munkája azért is fontos, mert sok idézetet találunk benne olyan könyvekből, amelyek azóta levesztek. Halála után más szerzők folytatták munkáját (Socrates, Sozomenus, Theodoretus).

A keresztyén időszámítást Dionysius Exiguus 532-ben vezette be az egyháztörténeti irodalomba.
A középkorban összefoglaló, egyetemes egyháztörténeti munka nem jelent meg, születtek viszont olyan monográfiák, amelyek bemutatták pl. a francia, illetve az angol egyháztörténetet:
Toursi Gregorius (594): Historia ecclesiastica Francorum;
Beda Venerabilis (735): Historia ecclesiastica gentis Anglorum.
Mivel a történelmet ekkor még nem vizsgálták kritikailag, ezért nem mindig megbízható az anyaguk.

A humanizus elősegítette az egyháztörténet tudományos kutatását, mert az akkori tudósok az "ad fontes" jelszó szellemében a forrásokhoz tértek vissza. Így pl. Laurentius Valla (1457) bebizonyította, hogy az ú.n. Donatio Constantini (mely szerint Constantinus császár a római pápának jelentős földbirtokokat ajándékozott) koholmány. A humanizmus szerint az emberi személyiség a történelem mozgatója. Ez a felfogás az oka annak, hogy a humanista történetírók nem foglalkoztak a szó szoros értelmében egyháztörténettel.
A reformáció idején kezdtek újra szorosabb értelemben egyháztörténettel foglalkozni. A római katolikus egyház azt állította, hogy a reformátorok "új tanítást hirdetnek". Ezért a reformátorok igyekeztek bebizonyítani, hogy nem hirdetnek mást, mint az óegyház és az egyházatyák. Meg akarták mutatni, hogy a pápaság és a római tanítás (miseáldozat; pápai hatalom; a hét sákramentum) eltér az igazi keresztyénségtől.

Philip Melanchton (1497-1560) vezette be a humanizmus tudományos módszerét a reformátori kor egyháztörténetírásába. A humanista "ad fontes" gondolatot átvette, de a személyiségközpontú felfogás helyett az egyházat helyezte a középpontba. Matthias Flacius Illyricus (és munkatársai) 13 kötetes Ecclesiastica Historia ... secundum singulas centurias perspicuo ordine complectens című munkájának egyes kötetei egy-egy évszázaddal foglalkoznak. A mű Magdeburgi centuriák néven lett közismert. Ebben a munkában az említett reformátori alapgondolat fogalmazódik meg: Róma helytelenül állítja történelmi kontinuitását; viszont az igazi hit mindig jelen volt és maradt az egyházban. Habár ez az álláspont önmagában véve tiszteletreméltó, a szerzők egyszerűen azonosították Luther tanításait a Bibliával és nem vették figyelembe, hogy a XII. században élt teológusokat nem lehet közvetlenül Luther tanításai alapján megítélni.

A XVI. században jelentkező ellenreformáció ugyan a római katolikus egyházban is bizonyos reformokat valósított meg, a protestáns reformáció legtöbb követelését azonban visszautasította. Ebben a mozgalomban a római egyház tradicióival együtt maradt mértékadó (tradicionalizmus). Ennek értelmében a pápaság "univerzális tisztsége" révén maga a római egyház a biztosíték arra, hogy az igazság birtokában van. Vannak ugyan hibák az egyházban, de az egyház története egy olyan folyamat, amely csak jó irányba haladhat. Ezt az álláspontot képviselte Caesar Baronius (1538-1607) Annales ecclesiastici című könyvében.
A XVIII. század a felvilágosodás százada volt. Ekkor az emberi ész került a középpontba, s a kor gondolkodói ennek fényében tevékenykedtek. Az embert és a történelmet racionalista szemszögből látták és ez a szemlélet vált mértékadóvá a számukra. Így pl. a "sötét középkorról" beszéltek. A világkép deista volt és ennek következtében az egyháztörténeti írásokban szóba sem jött az, hogy a gyülekezetek és azok tagjai az Isten irányítása alatt éltek és élnek, és hogy az egyház több mint egy szociológiai csoport. A "modern" egyháztörténeti felfogás atyja Johann Lorenz von Mosheim (1693-1755) volt. Jelszava a diesseitige Geschichtsschreibung, amellyel azt kívánta kifejezni, hogy Isten keze a történelemben már nem látszik.

A felvilágosodás korát a XIX. században a romantika kora váltotta föl. A felvilágosodás gondolkodóira a racionalizmus volt jellemző: az Isten és a történelem közötti kapcsolat megszűnt. A "modern ember" számára elképzelhetetlenné vált, hogy Isten személyesen beleavatkozik a történelem menetébe. A romantikus szemléletben azonban éppen ennek az ellenkezőjét láthatjuk: a történelmet isteníti, a történelmet egy nagy folyamatnak látja, amely saját törvényei szerint fejlődik; egy fajta élő szervezet, amelyben isteni vonások ismerhetők fel. A romantikus történelemszemlélet fontos képviselői: Karl von Hase és August Neander.
A romantikának egyik ága a német idealizmus, amelynek kiemelkedő képviselője G.W.F.Hegel (1770-1831) volt. Ő a történelemben az "abszolut eszme" kiteljesedését látja (tézis-antitézis-szintézis). Így az egyháztörténet a keresztyén (isteni) eszme érvényesülésének a történelme, amelyben lényegében Isten és az ember egybeesik. Az egyháztörténészek közül F.C.Baur (1762-1860) sorolható ehhez az irányzathoz. Baur a hegeli filozófia felől nézi az Újszövetséget: a Péter féle zsidó-keresztyénség ütközik a Pál-féle pogány-keresztyénséggel, mely összeütközés után a keresztyén eszme érvényesül. Bármily tetszetős is ez a filozófiai ötlet, azért Isten kijelentésén nem uralkodhat, hiszen ez a fajta ellentét (tézis-antitézis) és szintézis nincs meg az Újszövetségben (ld. ApCsel 10. és 11. részeit)!
A XIX. század végétől egyre inkább forráskutatások segítségével dolgozták fel az egyház történetét. Továbbra is megmaradt azonban a kérdés: hogyan kellene az egyháztörténettel foglalkoznunk? Az egyháztörténetre többen tekintettek úgy, mint a kultúrtörténelem egy részére. Az egyházat ezért csupán szociológiai szempontból vizsgálták (Ernst Troeltsch). Mások, mint pl. Adolf von Harnack (1851-1930) az egyház dogmáira koncentráltak, amelyek szerinte a görög gondolkodásnak az eredményei.
Véleményünk szerint az egyháztörténészeknek nem lehet semleges módon foglalkozniuk az egyház történetével. Ezért a következő részben összefoglaljuk azt, hogy álláspontunk szerint mi lehet az egyháztörténetírás kiindulópontja. (folytatjuk)

Jos Colijn
i.2. Egyháztörténet - Bevezetés; Kijelentéstörténet és egyháztörténet


Ha egyháztörténelemről beszélünk, akkor az egyházra nem csak mint szociológiai tényezőre gondolunk, hanem elsődlegesen mint Krisztus egyházára, amelyről Ő gondoskodik, és amely itt a földön a keresztyén gyülekezetben válik láthatóvá, a Szentlélek ereje által.
Amikor Jézus Krisztus megkérdezte tanítványait: "Kinek mondják az emberek az Emberfiát?" - erre a kérdésre Péter így válaszolt: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." Krisztus erre ezt mondta: "Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta." (Mt 16,13kk.) Ez az ígéret beteljesedett és élő valóság lett pünkösdkor. Az evangéliumokban olvasunk arról, hogy mit tett és tanított Jézus itt a földön (ApCsel 1,1kk.). Az Ap Cselben olvasunk arról, amit Jézus mennybemenetele után tett, amikor Szentlelkét kitöltötte az apostolokra és a tanítványokra. Krisztus a Szentlélek által irányítja és vezeti az egyházat. Ő nem csak építi az egyházat, hanem Ő maga a sarokkő. Így mondja Pál apostol, Jézus szavaira utalva, az efezusiaknak: "polgártársai (vagytok) a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2,19kk.).
Egy másik helyen Pál apostol azt mondja a gyülekezetről, hogy az "az Isten háza, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja" (1Tim 3,15).
Feltűnő, hogy az Újszövetségben "az egyház" nem láthatatlan dolog: mindig konkrét gyülekezetekről van szó, amelyeknek komoly és konkrét feladatuk van a mindennapi életben. Ha az egyház "az igazság oszlopa", akkor lehetetlen, hogy az ú.n. "láthatatlan egyházra" gondoljunk. Minden gyülekezetnek és minden egyházközségnek csak egy feladata van: megfelelni a mindennapokban a bibliai egyházképnek és feladatnak.
Amikor egyháztörténettel foglalkozunk, arra is figyeljünk, hogy az egyháznak mennyire sikerült ennek a kötelességnek eleget tennie, mennyire sikerült Krisztust követnie. Ebből ered a bibliai kijelentéstörténet és az egyháztörténet közötti döntő különbség. A Szentírás Istentől ihletett, és ezért tévedhetetlen és mértékadó. Az egyháztörténetben látjuk Isten kezét és a Szentlélek munkáját, de ugyanakkor észrevesszük a bűnt és az emberi tévedést is. Ezért nem lehet az egyháztörténet mértékadó. Habár sok minden van, amiért hálásak lehetünk, mégsem mondhatjuk: "így történt, s ez az Isten akarata". Az egyháztörténetnek is csak Isten Igéje lehet a mértéke. A szentek tisztelete tehát nem a mi dolgunk: Augustinus, Luther, Kálvin és mások áldásos szolgálatot végezhettek az egyházban, de ők sem voltak tévedhetetlenek.
Az egyház feladata a világban az, hogy a kegyelem igéjét hirdesse. Ezt a feladatot csak akkor teljesítheti az egyház, ha Isten Igéjéhez, a Bibliához ragaszkodik. Pál apostol mondja: "Közel van hozzád az Ige, a te szádban és a te szívedben, mégpedig a hit igéje, amelyet mi hirdetünk. Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hgoy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk" (Róm 10,8kk).
Ugyanakkor "az egyház" nem valami elvont fogalom csupán, hanem látható intézmény is, de nem csak intézmény, nem csupán templom. Az egyház gyülekezeti tagokból áll, olyan emberekből, akik hiszik és vallják, hogy Jézus Krisztus életükben és halálukban egyetlenegy vigasztalásuk. Úgy is lehet mondani, hogy az egyház gyülekezetekből áll és a gyülekezetek keresztyénekből. Mert az igazi keresztyén élet a gyülekezet közösségében élhető meg. Amikor egyháztörténetről beszélünk, akkor nemcsak a külső történelem érdekel bennünket, hanem az is, hogy a gyülekezeti élet milyen volt, és a gyülekezet tagjai hogyan élték meg hitüket az adott korszak egyházában.
Amikor a Heidelbergi Káté felteszi a kérdést, hogy "Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?", akkor a válasz így hangzik rá: "Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségéből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hit egyességében egy örökéletre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok."
Jellemző, hogy református hitvallásunk szerint a gyülekezethez olyan emberek tartoznak, akiknek igaz hitük van. Sőt arról is szó van, hogy a gyülekezetben élő tagok vannak. Ha az igaz hit által tartozhatunk a gyülekezethez, akkor az is igaz, hogy csak az az igazi gyülekezeti tag, aki hitben jár.
A valóság sajnos sokszor mást mutat. De ha az egyházról és annak tagjairól beszélünk, akkor itt kell kezdeni, ezzel a hitvallással. Bár Pál apostol joggal rója fel a korinthusiaknak, hogy sokféle baj és bűn van a gyülekezetben: paráznaság, irigység s a Szentlélek ajándékaival is rosszul élnek, de mindezek ellenére így kezdi levelét: "Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket Ő elhívott és saját népévé tett... Hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre" (1Kor 1,2.9).
Pálnak az egész gyülekezet számára van mondanivalója. Azzal kezdi, hogy őket Krisztus megszentelte. De ezután szól a bűnben élő tagokhoz is, mivel tudja, hogy Isten őket is a Krisztussal való közösségre hívta el. Az 1Kor 3,16.17-ben azt mondja: "Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok."
Kezdjük azért vizsgálódásunkat Istennel, Krisztussal: mit akar Ő az egyházzal, mit akar gyülekezeteivel, hogyan akar minket és minden gyülekezeti tagot bekapcsolni a Vele való közösségbe? Mert ha nem értjük meg, hogy mit akar az Úr, nem is látjuk, mi a feladatunk, és azt sem ismerjük fel, hogy mit kellene megváltoztatni az egyházban, mire kellene törekednünk. Pál nem úgy kezdi levelét, hogy az a hívőknek és a megtérteknek szól, akik a korinthusi gyülekezetben élnek. Pál az egész gyülekezetet célozza meg levelével. Mindenkire vonatkozik, amit mond: legyetek olyanok, amilyeneknek Isten lát titeket, hiszen ti már szentek vagytok. Ha ez így van, akkor éljetek is hívatásotok szerint szentül az Isten gyülekezetében.
Egyrészt, ha az egyház történelmére nézünk és utólag akarunk kritikát gyakorolni, akkor szerényeknek kell lennünk, mert utólag mindig könnyű ítélkezni. Ezért vigyázzunk: egy középkori teológustól nem lehet ugyanazt várni, mint pl. Luthertől. Másrészt mindig a Bibliát kell zsinórmértékként használnunk. Csak így tudunk okulni a történelmi eseményekből, a ma egyházának hasznára. (folytatjuk)

Jos Colijn



II. Az ókor (30 - 590)

ii.1. Előzmények (i) - A római birodalom kialakulása; kozmopolitizmus
A Krisztus születése előtti időkben, évszázadokon át nagy bireodalmak éltek a Földközi-tenger vidékén. Hosszú ideig a Perzsa Birodalom virágzott ezen a tájon, amelyet Kr.e. 336-323 között Nagy Sándor hódított meg. Az ő halála után három részre esett szét a birodalom, amelyet hosszú küzdelem után sikerült Rómának ismét egyesítenie (146 - 63 - 31). A Római Birodalom még nagyobb lett mint elődei. Kr.e. 31-ben, az akkori hadvezér és uralkodó, Octavianus idején, az Imperium Romanum gyűrűje teljesen bezárult a Földközi-tenger körül. Octavianust Kr.e. 27-től kezdték el Augustusnak, azaz Fenségesnek nevezni, amely elnevezéssel addig csak az isteneket tisztelték meg. Több évszázadon keresztül csak háború volt a Földközi-tenger közelében, a Római Birodalomban 100 évig polgárháború dúlt, a népek már alig várták a békét. Habár a római béke hódítással, elnyomatással és erőszakkal érkezett meg, ennek ellenére sokan a már régóta jósolt világbéke megérkezését (Pax Romana) látták a nagy Római Birodalomban, amely sok embernek a biztonságot jelentette. Augustus volt ennek a békének a megtestesítője és ezért a népek szívesen részt vettek a római "úr" és "megváltó" imádásában. Kr.e. 27-től Kr.u. 14-ig Augustus volt az első római császár a nagy birodalomban.
A Római Birodalomban az akkori viszonyok között valóban világhatalom birtokosa volt. Amikor a Lk 2,1-ben arról olvasunk, hogy Augustus császár rendeletet bocsátott ki: "írják össze az egész földet", akkor ez nem túlzás: az akkor ismert világ (az oikoumené) legnagyobb része a Római Birodalomhoz tartozott, nemcsak a Földközi-tenger vidékének népei, hanem Britanniától a Rajna és Duna vonalán keresztül le egészen Etiópia határáig és keleten az Eufrátesz és Tigris mellett fekvő országokig.
A Római Birodalom megalakulásának több fontos következménye volt:
-kialakult a Római Birodalom társadalmi felépítettsége: város - tartomány - birodalom. (Ez a felépítés lett a mintája a Nagy Constantinus utáni egyházszervezetnek is: városi püspök - tartományi pátriarka - pápa!);
-létrejött a világgazdaság: magán személyeknek és kereskedőknek szabad utazási lehetőséget biztosítottak, ennek a közlekedésnek meg is teremtődtek a feltételei (közúton és a tengeren!). Közös pénz is volt, amellyel mindenütt lehetett fizetni (vö. Mk 12,15kk);
-az etnikai különbségek megmaradtak ugyan a nagy birodalomban, de ennek ellenére mégis kialakult egyfajta kozmopolita légkör. Ennek hármas oka volt:
1.a népkeveredés segített áttörni az etnikai falakat (a katonákat a birodalom bármely vidékére át lehetett vezényelni; a rabszolgákat is ide-oda szállították; a kereskedők bárhol letelepedhettek);
2.a császári közigazgatás aránylag nagy mértékben egységet teremtett az országban, pl. a jogszolgáltatásban,
3.az egységes kultúra, amely áthatotta a nemzeti kultúrákat - ez a kultúra elsősorban a görög kultúra volt, amely már Nagy Sándor óta összekötötte a népeket: a görög nyelv egyik változata - a "koine dialektos" - közhasználatba került (a nyugati egyházban kb. 200-ig mindenütt a görög nyelvet használták). (folytatjuk)

Jos Colijn
Kálmán:
ii.2 Előzmények (ii) - Hellenizmus; Vallási türelem; Szinkretizmus; Hellenisztikus vallásosság; Császárkultusz

Amikor a rómaiak a görög birodalmat meghódították önkéntesen alávetették magukat a görög szellemnek. Ezt a szellemet általában hellenizmusnak szokták hívni, amelyben a következő elemek szerepeltek: a görög nyelv, a hagyományok, a szépművészet, az irodalom, a bölcselet és a vallásosság. A hellenizmusban a különböző kultúrák kölcsönösen összeolvadtak és áthatották egymást, de a görög szellem azért sokszor döntő szerepet játszott.
A hellenisztikus vallásosság jellemzői voltak:
1.A vallási türelem nemcsak az evangélium hirdetésének kedvezett, hanem a vallások keveredésének is, amit a jó közlekedési lehetőségek, a népkeveredés (a katonai szolgálat közben!) és a közös nyelv csak fokoztak. A falvakban és vidéken általában fennmaradtak a hagyományos vallások, de a népkeveredés miatt a városokban sokféle vallás megfért feszültség nélkül egymás mellett.
2.Sokszor kölcsönös egymásra hatás történt, amelyet szinkretizmusnak szoktunk nevezni. Míg a hellenizmusban általában a görög szellem volt a döntő, a vallásos szinkretizmusban nem a görög vagy "nyugati" vallások, hanem a "keleti" misztériumvallások kerültek előtérbe. A nagy nemzetközi birodalomban sok városi ill. nemzeti vallás nemzetközi jelentőséget kapott, ami nem azt jelentette, hogy az emberek simán átvették mások vallását, hanem bizonyos elemeket átvettek és beillesztettek saját vallásos hagyományukba. Tudnunk kell azonban mindehhez azt is, hogy a görögök felfogása szerint a görög istenek mindig és mindenütt ugyanazok, ezért úgy vélték, hogy a görög istenek más vallásokban is jelen vannak. Ennek következtében úgy gondolták, hogy az egyiptomi Isist más helyen mint Demetert, Artemist, Aphroditét, Athenét, vagy Nemesist tisztelték; az egyiptomi Osirisből más helyen Asclepius, Zeus vagy Dionysos lett. Ezeket a - főleg keleti - bálványokat a régi istenek helyett imádták a Római Birodalomban, mivel lényegében mindig ugyanazokról az istenségekről volt szó. A szinkretizmus nem csak a keveredést jelentette, hanem új nemzetközi vallás jött létre. Habár sok császárnak nem tetszett, végül hivatalosan is elismerték (Diocletianus - 284-305). A császárkultusszal együtt ez a szinkretista vallásosság a keresztyénség legnagyobb ellenfele lett.
3.Habár a hellenisztikus vallásosságba sok minden belefért, azért néhány általános és közös vonásra is rá lehet mutatni:
-Az istenség változhatatlan: a változást a halandóság és a hanyatlás jelének tekintették; isteni teremtés vagy a halálból való feltámadás ezért elképzelhetetlen dolgok voltak, mert akkor már változásról lenne szó.
-A görögöknek az esztétika - a szépség, a harmónia, az élvezet - nagyon fontos volt. A haláltól és a hanyatlástól egyaránt félték. Az örök élet szerintük isteni kiváltság, az isteni természet tulajdonsága. Az embernek az örök élet csak akkor érhető el, amikor az az isteni természetben részesül. Ezért a keleti-görög vallásokban és a görög bölcseletben a "váltság", a "megváltás" nélkülözhetetlen. Itt azonban nem etikai megváltásról van szó (a bűntől való szabadításról), hanem ez a megváltás fizikai(testi) jellegű: az embernek meg kell szabadulnia a halandó testtől.
Az emberben van egy isteni szikra: a lélek, amely a halandó test börtönébe van bezárva. Az emberi élet célja nem lehet más, mint a változhatatlan isteni állapotra való eljutás, összeolvadás az istenséggel. Ez az oka a görög antropológia dualizmusának (éles különbségtétel a test és a lélek között) és misztikusságának (a lélek feladata, hogy szabaduljon a testtől és így visszakerüljön eredeti forrásához).
Az istenséggel való összeolvadást kétféleképpen lehet elérni:
-Ésszerű, ismereti úton lehet az istenség felé haladni. A neoplatonizmus szerinta gondolkodás az az eszköz, amellyel el lehet érni és részesülni lehet a Jóból és a Valóságból. Aki "ismerettel" rendelkezik és "ismeri" a valóságot, a theis anthropos=isten ember. Így a filozófiai bölcsességben keresték a megoldást az élet kérdéseire. Ilyen emberekkel találkozott Pál apostol Athénban, az Aeropágoszon (ApCsel 17,1 és 1Kor 1,18-25).
-közvetlenül: a tudattalant használva. A misztériumvallásokban az ember testisége és érzékisége veszélyezteti a halandóságot. Ezért mágikus módon és önsanyargatással (aszkézis) kell azoktól megszabadulni. Az önsanyargatás önmegváltás, illetve előkészület a mysterionra, amelyben a lélek megszabadul tisztátalanságától. A misztériumvallásnak különösen az egyszerű emberekre volt nagy hatása.
4.A szinkretizmusra jellemző, hogy a vallások közötti különbségek elmosódnak, ezért egy ember több kölönböző vallásnak is tagja lehetett. A türelmességgel együtt a közömbösség is jelentkezett. Általános, kulturális jellegű vallásosságról volt szó. A vallás nem jelentett "személyes kapcsolatot" az istenséggel.
5.Habár a sok istenség végigkíséri a Római Birodalom történetét, mégis látszik a hellenizmusban a monoteizmus iránti hajlandóság is: a sok régi istenalak népszerűsége csökken. Az azonban tévedés - ahogyan gyakran olvashatjuk -, hogy itt a keresztyénség előkészítéséről van szó. Az Újszövetség nem válasz a pogány vallásosságra, hanem az ószövetségi, Istentől származó ígéretek beteljesedése. Ráadásul magában véve a monoteizmus fogalma sem szolgálhat a keresztyén hit jellemzésére. Hiszen a Bibliában és különösen az Újszövetségben az egy Isten nem csak egy "személy". Az egyház ezt a tényt, amely egyben mindig titok is marad, később a Szentháromságról szóló tanban fogalmazta meg.
6.Végül a hellenisztikus világképhez a császárkultusz is hozzá tartzoik. Fentebb láttuk, hogy Kr.e.27-ben Octavianus, az első római császár az Augustus elnevezést kapta (fenséges, vallásos értelemben "tiszteletre méltó"), és az olyan titulusokat is a császárra alkalmazták, mint "úr", "üdvözítő", amelyeket addig csak az istenekre használtak. Augustus egyébként nem az első olyan uralkodó volt, akit így hívtak. Egyiptomban a királyokat az istenek megtestesülésének tekintették. A keleti országokban már régóta használtak ilyen kifejezéseket emberekre is (Nagy Sándor többek között ezzel is igazolta a maga hatalmát, bár ez görög honfitársainak nem tetszett). Keleten a római tartomány uralkodóinak is isteni tiszteletet tulajdonítottak. (folytatjuk)
Kálmán:
A görögök nem ismertek olyan isteni uralkodókat, mint a keleti népek. Viszont náluk sem volt éles ellentét az istenek és az emberek között. Az istenek emberalakban jelenhetnek meg a földön (ApCsel 14,11kk!). Sok görög uralkodónak a keleti tartományokban mégis isteni tiszteltet adtak. Nehéz időkben az istenektől vártak megoldást. Így különösen a bonyolult és háborús Kr.e. I. században Augustusban látták azt az isteni férfiút, aki majd az isteni békét elhozza. Rómában vallásos téren már régóta nem a személyes kegyesség állt a középpontban. Államvallás volt: minden polgárnak kötelessége volt áldozni az "államistennek". Ezzel a birodalom javait szolgálta.
A régi római vallásosságban a családfő, a pater familias tartotta fenn a jó kapcsolatot az idegen isteni erőkkel. Amikor baleset vagy rossz termés volt, mágikus, rituális cselekményekkel kellett az erőket manipulálni.
A városi élet fejlődésével a királyok korában a király átvette a pater familias szerepét: ő lett a vallásos élet őrzője. Azután, amikor a városi uralkodók elveszítették hatalmukat, Rómában a papokra ruházták ezt a szolgálatot. A vezetők minden fontos döntés előtt kikérték a papok véleményét. A házi kultuszból államvallás lett, amihez az állampolgárnak már alig volt valami köze.
Mindez a személyes kegyességi igényeket nem elégítette ki. Ezért a már említett szinkretista vallásosság, a megváltás gondolatával és a fent említett sajátosságaival nagy szerepet kapott a vallásos életben. A császárkultusz az államvalláshoz csatlakozott, ezért érthető, hogy elvileg nem személyi kultuszról volt szó: a császárt csupán mint tisztviselőt tisztelték, ő volt a birodalom egységének a megtestesítője. Ő volt az, aki minden nemzeti és kulturális különbség fölött állt és az egységet vallásos értelemben is képviselte. Mindez elsősorban Augustusra vonatkozik, mert ő volt az, aki a nagy birodalmat véglegesen talpra állította. Ez a vallásos lelkesedés az ő személye körül alakult ki. Még az újév napját is az ő születésnapjára akarták tenni.
Kr.e. 27-ben a Római Birodalomban hivatalosan is a császárkultusznak adtak helyet. Már Kr.e. 7-ben az istenek között sorolták fel Augustus "geniusát", amelyet minden polgárnak kötelező volt imádni. A római tradíciók szerint szigorúan fenntartották a különbséget emberek és istenek között. Augustus maga is ragaszkodott a római tradíciókhoz, ezért Rómában nem adtak neki isteni dicsőséget és tiszteletet, vidéken és keleten viszont igen. Ott a császárt mint a "világ üdvözítőjét" imádták (pl. Nagy Sándor). Utódainál már egyre inkább eltűnik ez a különbség istenség és ember között. Caligula (37-41), Nero (54-68) és különösen Dominitianus (81-96) mint keleti hellenisztikus uralkodók isteni dicsőséget kértek maguknak Rómában.
Érdekes, hogy a zsidó népre nem kényszerítették rá a császárimádást. Tekintettel az ősi zsidó nép mély, sajátos vallási meggyőződésére, nekik nem kellett részt venniük a császárkultuszban. Csak a jeruzsálemi templomban kellett naponként áldozatot hozni a császárért. Ezt meg is tették, amíg 70-ben a rómaiak meg nem hódították Jeruzsálemet és a templom le nem égett. A rómaiak először nemigen láttak különbséget zsidók és keresztyének között: a keresztyénséget egy zsidó szektának tekintették (ApCsel 18,14.15;23,29;25,19), és így a keresztyének is a zsidók kivételes helyzetét élvezték. De végül a különbségek a kívülállók számára is nyilvánvalókká váltak, és így megszűnt előnyös helyzetük.
Összefoglalva: a szinkretista vallásosság mellett a császárkultusz fontos helyet kapott a Római Birodalom mindennapi életében. Minden polgártól elvárták, hogy a birodalom fennmaradása és jóléte érdekében a császárnak, ill. szobrának áldozatot hozzon. Ezzel a császár isteni erejét kellett tisztelni. (folytatjuk)

Jos Colijn
Kálmán:
ii.3. Jézus - Biblián kívüli adatok Jézusról

A keresztyén hitben Jézus, a Megváltó áll a középpontban. A Messiásról szóló ószövetségi ígéretek beteljesedését sok hívő várta. Az Újszövetségben olvasunk a várva várt Messiásról. Keresztelő János Jézusra mutat: "Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét." Az apostolok is bizonyságot tesznek róla; ők voltak a szemtanúk; napról napra együtt voltak vele. És az evangéliumokban beszámolnak arról, hogy milyen volt Krisztus élete a földön. Jézus Isten Fia volt: valódi Isten és valódi ember egy személyben, nem valami közép lény. Erre utal János apostol első levelének kezdetén: "Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is tapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről" (1János 1:1). Augustus, az "isteni" császár, eszköz volt Isten kezében. Az ő "segítségével" a Messiás - az ígéretek szerint - Betlehemben született. Jézus a későbbiekben egy hivatalos római bíróság előtt állt Jeruzsálemben, Pilátus római helytartó és Heródes király foglalkozott ügyével; római törvény szerint mint bűnözőt megfeszítették - Őt, az egyetlenegy bűntelent a világon. Jézus sírjánál római katonák álltak, akik szemtanúi voltak Jézus feltámadásának. Vajon mit lehet ezekről olvasni a világi forrásokban?

ii.3.1. Római források: Tacitus; Suetonius

Pilátus - mint minden tisztviselő a birodalomban - rendszeresen küldött jelentéseket Rómában. Sajnos ezekből az anyagokból nem maradt fenn semmi. A keresztyén apologéta, Justinus Martyr (165) 150-ben, Apologia című iratában Jézus csodáit említve a következőket írja: "hogy azok tényleg megtörténtek, könnyen utána lehet nézni Pontius Pilátus "Cselekedetei" -ben." Ezek szerint Justinus Martyr idején még megvoltak ezek az iratok.
Tacitus, a híres római történész a II. század elején leírta a Római Birodalom történetét. Amikor beszámolt Palesztináról, akkor Tiberius idejéről (akkor lépett fel Jézus) mindössze egy mondatot írt: Tiberius idején nyugalom volt! Ez annyit jelent, hogy Tiberius idején nem volt különleges gond a zsidókkal, bár velük általában elég sok baj szokott lenni. Ez az egy mondat arra enged következtetni, hogy akkoriban nem tartották Jézust forradalmárnak, ahogy pl. az ú.n. "felszabadítás teológia" képviselői vélik. Ez nekünk nem is okoz nagy meglepetést, hiszen Jézus maga mondta: "tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos". A római hatóságoknak Jézus először nem volt érdekes: legfeljebb egy zsidó szekta vezetőjére gondoltak vele kapcsolatban.
Amikor viszont Tacitus a keresztyén üldözésről számol be, akkor azt írja, hogy 64-ben Nero felgyújtotta Róma városát, de a gyújtogatással a keresztyéneket vádolta, "akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett". Ebben az összefüggésben Tacitus Jézusról is ír: "Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Judeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban (ti.Rómában) is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik és hívekre talál."
Ebből kitűnik mindaz, amit már tudunk:
-Jézust már itt a földön Isten Fiának tekintették a tanítványai és már életében imádták ("babonaság"!);
-Kr.u.64-ben már különbséget tettek keresztyének és zsidók között, tehát egészen rövid ideig számították a keresztyénséget zsidó szektának;
-Jézus Pontius Pilátus idején élt és halt meg. Érdekes, hogy az egyébként nagyon pontos történész nem mondja, hogy megfeszítették Jézust, ebből látszik, hogy valószínűleg nem az evangéliumokra hivatkozik, hanem más, világi forrásokból merített (talán Pilátus jelentéseiből?).
Kevésbé világos adatok is ránk maradtak, mint pl.az, amit Suetonius, Hadrianus császár udvari történésze írt. Beszámolt arról, hogy Claudius császár kiűzte Rómából a zsidókat, mert azok "Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak". Ez valószínűleg Kr.u.49-ben történt. Az ApCsel 18,1-2 - ből tudjuk, hogy az elűzöttek között volt Aquila és Priscilla is. Suetonius feljegyzése alapján sokáig azt hitték, hogy a római zsidók között, már akkor is voltak keresztyének, és hogy Claudius már akkor üldözte volna a keresztyéneket. "Chrestus" lenne "Christus", akit Suetonius egy zsidó szekta vezérének tarthatott. Ez az adat mutathatna arra is, hogy Péter apostol alapította a római gyülekezetet. Mindez nem biztos. Lukács az ApCsel 18-ban nem említi a keresztyén üldözést. 49 körül viszont Palesztinában sok háborgás és felkelés volt a zsidók között a rómaiak ellen. Úgy tűnik, hogy Claudius éppen ezért űzte ki Rómából a zsidókat. Hogy Chrestus valóban Krisztus lett volna, az kétséges.(folytatjuk)
Kálmán:
ii.3.2. Zsidó források: Josephus; Celsus


66-70 között volt a rómaiak ellen folytatott zsidó háború. Ez a háború komoly ellenszenvet keltett a rómaiakban a zsidókkal szemben. A zsidó történész Josephus Flavius egy 93/94-ben készített védekező iratban írja le Izráel történetét (Antiquitates) úgy, hogy a rómaiak is jobban megértsék múltjukat. Ebben a könyvben találjuk a legrégibb nem keresztyén bizonyságtételt Jézusról, ez az ú.n. Testimonium Flavianus. Az író semlegesen szól Jézusról, "akit Krisztusnak neveznek". Említi, hogy tanított-csodákat tett, a zsidó vezetőség feljelentette őt Pilátusnál, megfeszítették és a keresztyéneknek a harmadik napon újra megjelent, "úgy ahogy a próféták mondták".
Egy másik fajta zsidó forrás is van, amely nem semleges, hanem kifejezetten ellenséges Jézussal szemben. A zsidó rabbik összeállítottak egy képet Jézusról, amely megtalálható a római világi irodalomban is, pl. Celsusnál, aki 180 körül a keresztyének ellen fordult. A zsidó rabbik szerint Jézus nem "fogantaték Szentlélektől", hanem Mária és egy római katona gyermeke. A katona neve szerintük Panthera volt. Továbbá azt mondják, hogy Jézus mint vendégmunkás Egyiptomban dolgozott, s ott varázslást tanult. Végül, amikot kivégézték, harmadnapon a tanítványai lopták el a testét.
Itt több olyan ismerős vonást találunk, amelyet már Jézus életében is megszólaltattak a farizeusok és az írástudók: "Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belezebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével" (Mt 12,24). Ez összhangban van a "varázslással". A Mt 28-ban olvasunk az őrség megvesztegetéséről, ezért a lopásról szóló üzenet sem meglepő. Feltűnő azonban az, hogy ez a vád soha nem szerepel, még az ApCsel-ben sem. Ez is arra utal, hogy mennyire gyenge volt ez a kifogás: a zsidók az I.században még nem használták ezt a vádat. Az egyetlen meglepetés a római katona, akinek a nevét állítólag ismerik is. Azonban ennek is van egy nagyon egyszerű magyarázata: a "szűz" szó görögül=parthenon. A Panthera ennek a szónak az elferdítése.
Ezek a zsidó források, ha negatív modón is, de az evangéliumi tudósításokat támasztják alá. (folytatjuk)

Jos Colijn
II.4.Az egyház létrejötte

A keresztyén egyház az első évszázadokban egyre több helyen elterjedt és kialakultak az egyházi élet külső formái. A gyülekezeteket az újszövetségi előírás és példa szerint szervezték meg, körvonalazódtak a tisztségviselők munkakörei is.
Fontos tényező volt az is, hogy nemcsak üldözések fenyegették az egyházat, hanem tévtanítók is hamarosan felléptek. Aktuálissá vált annak megválaszolása, hgoy mi az igaz hit? Ezért az újszövetségi tanítást pontosan meg kellett szabni, a gyülekezeti egység és a tiszta tanítás érdekében pedig megszülettek a hitvallások, amelyeket a hitoktatásban és a tévtanítók elleni harcban használtak. A tévtanítók miatt egy másik kérdésre is választ kellett adni: mi az igaz hit forrása? A teljes Ó – és Újszövetség, vagy pedig csak azok bizonyos részei? Emiatt rögzíteni kellett a bibliai kánont.
Végül azt is tisztázni kellett, hogy kinek van joga megfogalmazni a keresztyén hit igazságait? Hol van az igazi keresztyén egyház? Ez a tényező serkentette az óegyház idején a monarchikus püspökség kialakulását, amely képviselte az apostoli tradíciót.

II.4.1.Az egyház létrejötte – Újszövetség; Harnack; Sohm

Az első fejezetben rámutattunk arra, hogy az Újszövetségben többszöri útmutatást találunk arra nézve, hogyan kell a gyülekezetet és az egyházat megszervezni. Láttuk, hogy az egyház feladata az, hogy az evangéliumot hirdesse és hogy a gyülekezet úgy funkcionáljon, mint Krisztustest, amelyben mindenkinek megvan a saját helye. Az egyházban tisztségek is vannak. Az apostoli tisztséget Jézus maga rendelte el (Mt 10; Mk 6,7k). Az ApCsel 6-ban olvasunk arról, hogy az apostolok mellett diakónusokat is választottak az első keresztyén gyülekezetben. Az ApCsel 14,23-ból, az ApCsel 15-ből és pl. a Tit 1,5-ből kiderül, hogy minden gyülekezetben „vének” voltak szolgálatban, ill. presbitereket választottak. „Vének” már az ószövetségi Izráelben is voltak (vö. 2Móz 18.:itt olvasunk arról, hogyan lettek először vének Isten népe körében). A Róm 12, és az 1Kor 12. alapján tudjuk, hogy az említettek mellett más szolgálati ágak is voltak az első gyülekezetekben. A Bibliában nem olvasunk arról, hogy bizonyos embereknek az lett volna a feladatuk, hogy a gyülekezetekben uralkodjanak, arról azonban annál inkább, hogy a gyülekezet tagjai sokféle kegyelmi ajándék (görögül: karizma) részesei; ezeket a kegyelmi ajándékokat pedig a testvérek érdekében és Isten dicsőségére kell használni. A gyülekezet tagjai közül Isten egyeseket alkalmasakká tett a testvérek időleges vagy folyamatos szolgálatára: „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére...” (Ef 4,11)
Ebből is látszik, hogy már az első gyülekezetben voltak tisztségek, és nem volt az egyház életben olyan időszak, amelyben ne lett volna valamilyen szervezettség. Adolf von Harnack (1851-1930), protestáns egyház- és dogmatörténész szerint a tisztségek az egyházban csak 200 körül keletkeztek, addig a gyülekezet csak „spontán” módon működött, s az egyház megszervezése lényegében csak reakció volt a tévtanításokra. Az egyház megszervezésében többen a hanyatlást látják. Római oldalról is vannak – mint pl. Rudolf Sohm -, akik szintén egy „egyházmentes” korszakról beszélnek
de szerintük 95-től már létrejött a „római” egyház, amelyben a tisztviselőknek külön isteni felhatalmazásuk van.
Ha a Bibliát nézzük, akkor egyrészt látjuk, hogy az első gyülekezetben nagyon sok minden spontán módon történt, azaz még nem volt kidolgozott egyházi „törvény”. Másrészt egyértelmű az is, hogy pl. az apostoloknak vezető szerepük volt (vö. ApCsel 15. rész és 1Kor. 3; 4; 9. részek). Jézus maga mondja a Mt 16,18-ban, hogy az apostolokon fogja felépíteni egyházát. Ez az ígéret be is teljesedett. Pünkösd napján, a Szentlélek által, Péter apostol igehirdetése nyomán, „megszületett” az első keresztyén gyülekezet. Erről tanúskodik az Ef 2,20 is: „Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára”! Ezek mellett szerepel más szolgálati lehetőség is a korai egyház gyülekezeteiben: próféták, evangélisták, presbiterek, diakónusok, tanítók, olyanok, akik nyelveken szóltak és olyanok, akik a nyelveket meg is magyarázták.
Az egyház nem a II. században jött létre, hanem a keresztyénség keletkezése egyben az egyház keletkezését is jelentette: a látható gyülekezet – Krisztus teste. A Szentlélek munkálkodott az egyházban és így sokféle gyülekezeti szolgálat lett. Az I. században még az Újszövetség könyvei sem álltak össze, de azért tudjuk, hogy már ekkor ragaszkodtak Pál apostol írásaihoz (2Pt 3,15), és az apostoli tanításhoz, hiszen egyrészt ők voltak a Krisztus történetének szemtanúi, mint akik három évig az Úr Jézussal együtt voltak; másrészt pedig közvetlen kijelentéseket is kaptak (prófécia).
A későbbiekben ezek a feltűnő jelek lassan elmaradtak. Sokan (a múltban és a jelenben) úgy vélekednek, hogy ez csak az egyház hanyatlása miatt volt, s élesen megkülönböztetik az első „Szentlélekkel járó” gyülekezetet és a későbbi „egyházat”. Az első gyülekezetekben még voltak jelek és nyelveken szólás, míg tisztségek és törvények nem! Ez nem csak bibliai, de egyháztörténeti szempontból is tarthatatlan felfogás. Bibliai szempontból azért, mert a Biblia szerint az ún. „tisztségek” ugyanúgy kegyelmi ajándékok, karizmák, mint pl. a nyelveken szólás (l. fentebb). A Bibliában nincs ellentét tisztség és karizma között, sőt: egy közös cél volt, ti. a szenteket (a gyülekezeti tagokat) felkészíteni a szolgálat végzésére. Erre a feladatra Istentől kaptak kegyelmi ajándékokat, karizmákat, ahogy és akinek azt Krisztus jónak látta. Ezekkel a kegyelmi ajándékokkal az ember nem rendelkezhet: egy bizonyos időre megkaptak bizonyos karizmákat, azután pedig másokat kaptak. A különleges karizma (mint pl. a nyelveken szólás, a nyelveken való szólás megmagyarázása, a prófétálás, a gyógyításra való kegyelmi ajándék) ugyan elmaradt, de nem azért, mert a gyülekezet már nem volt olyan „lelkes”, hanem azért, mert ezekre – állítólag – már nem volt szükségük a gyülekezeteknek. Isten kegyelmi ajándékai nem a mi lelkesedésünktől függnek, hanem Krisztustól, magától a Szentlélektől, „aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja” (1Kor 12,11). Közben kész lett az Újszövetség (90 körül); sok helyen kialakult a gyülekezeti élet. Az apostolok, a szemtanúk, meghaltak. Az apostoloknak Krisztus megígérte ezeket a jeleket – ezek mint „hangerősítők” voltak jelen a kezdeti evangéliumhirdetés szolgálatában. Amikor a keresztyén hit helyet kapott, akkor ezekre a jelekre már nem volt szükség. Viszont annak idején megvoltak ezek a jelek, és ezek a mai napig érvényesek is maradtak: azért vannak a Bibliában, hogy azáltal a mi hitünk is megerősödjön! (folytatjuk)
Kálmán:
II.4.2.A gyülekezet megszervezése, a tisztviselők és a monarchikus püspökség kialakulása

A keresztség sákramentuma által lényegében új világ, új birodalom jött létre a világon: „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk...” (1Kor 12,13). Aki megtért és megkeresztelkedett, az Isten országának polgára lett. A gyülekezetek felelősséget éreztek egymásért és ezt meg is mutatták a gyakorlatban: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt” (ApCsel 2,44). Ez bizonyára nem csak Jeruzsálemre vonatkozik! (ld.1Kor 16,1-3) A fiatal gyülekezetek azelőtt a feladat előtt álltak, hogy a mindennapi életben, a pogány világnak kellett megmutatniuk, hogy mit is jelent egyháznak lenni, Krisztus testének lenni. Emellett a gyülekezeteken belül is egyre több gond lett: viták voltak, hogy ki az első, ki a vezető a gyülekezetben (ld. a korinthusi gyülekezet esetét!), ráadásul a különböző tévtanítások is terjedtek. Az Újszövetség könyvei 90 körül álltak össze, de valószínűleg még nem volt meg mindegyik teljes egészében. Ebben a helyzetben fontos feladatok jelentkeztek:
-a gyülekezet helyes vezetése, amelynek következtében a gyülekezet belső élete és a világ felé való küldetése is érvényesülhetett (ApCsel 20,17kk; 2Kor 3.);
-a szentek közösségének védelme a bűn hatalma ellen; egyházfegyelmet kellett gyakorolni (ld.ApCsel 5,1kk.), hiszen a gyülekezet szentsége élő bizonyságtétel, amely az evangélium üzenetével nem állhatott ellentétben;
-a gyülekezet egységének, mint a Krisztusban való egység jelének védelme (Jn 17; 1Kor 3.);
-az evangéliumok és apostoli írások megőrzése, mivel azok tartalmazzák az egyedüli útmutatást az üdvösségre.
Ezek a körülmények együtt szolgálták a gyülekezeti tisztségek továbbfejlődését. A gyülekezeteknek szükségük volt komoly lelki vezetésre. A „spontán” kegyelmi ajándékok (prófétálás, nyelveken szólás) elmaradtak, így az episcopos (püspök) és a presbüteros (presbiter) lett a vezető a gyülekezetekben: ők védelmükbe vették a gyülekezet szentségét a világban, gyakorolták az egyházfegyelmet, igyekeztek megőrízni az egységet.
Eleitől fogva voltak tehát tisztségviselők a gyülekezetekben, de az is hamar nyilvánvalóvá lett, hgoy egyesek nemcsak szolgálni, hanem uralkodni is akartak.
Habár minden gyülekezetben volt presbiterium (ApCsel 20,17.28; Tit 1,5.7), a gyakorlatban az episcopos, a „püspök” lett a gyülekezet vezetője. Ennek magyarázata valószínűleg a következő. A „presbiterek” minden gyülekezetben felelősséget kaptak. A keresztyénség előtt már a zsinagógákban is voltak „vének”. A pogány-keresztyén gyülekezetekben viszont a presbiterek mellett episcopos nagy befolyást kapott, mert a hellenisztikus társadalomban ez a funkció ismert volt. A különbség a két tisztség között az volt, hogy a presbiter tanított a gyülekezetben, pásztori munkát végzett; az episcoposnak pedig elsősorban adminisztratív és képviseleti szerepe volt. A gyakorlatban az episcopos (a „püspök”) egyre inkább a helyi gyülekezet vezetője lett.
Egyéb okokat is ismerünk:
-üldözések idején az episcoposok gyakran nagyon bátran képviselték gyülekezetüket; ami miatt elkezdett növekedni a tekintélyük (Polycarpus; Ignatius);
-az episcopos volt az úrvacsoraosztás vezetője, és ő felelt az úrvacsora alkalmával hozott adományok szétosztásáért, valamint vigyázott az úrvacsora szentségére (egyházfegyelem; kulcsok hatalma!);
-kialakult a búcsú gyakorlata: a bűnöket az episcopos előtt kellett megvallani, aki bűnbocsánatot adott és kiszabta a vezeklés módját;
-az episcopos az eretnekek ellen is fellépett, így ő lett „az igazság és egység oszlopa” a gyülekezetben;
-gyakran „a” gyülekezet egyetlen „Bibliáját” is az episcopos őrizte; lehetséges, hogy a korai időkben náluk voltak az eredeti apostoli kéziratok is; így az episcoposnál volt a Szentírás és annak magyarázata is.
A fejlődés fontosabb állomásai:
-Római Kelemen (95 körül): a presbiterek-episcoposok hierarchikus módon a gyülekezet felett állnak, a presbiter nem csak szolgál, hanem uralkodik is;
-Ignatius, antióchiai püspök (115): a püspök a gyülekezet egységét képviseli – a püspök Krisztust képviseli, ugyanúgy mint ahogy a presbiterek az apostolokat képviselik; Ignatius a monarchikus püspökség ősatyja, ami azt jelenti, hogy a gyülekezet kormányzása egy embernek a kezében összpontosul.
-Irenaeus, lyoni püspök (180) szerint a püspök már nem csak a helyi gyülekezetet, hanem az egész egyházat képviseli: a püspökökben látja az „apostoli tradíció” megtestesülését: a püspökök a Szentírás érvényességének, a Szentlélek jelenlétének és az igaz tanításnak a biztosítékai;
-Cyprianus, karthagói püspök (250 körül) idején már több egyházszakadás is történt. Ezért kérdésessé válik az, hogy „hol az egyház?” Cyprianus azt vallotta, hogy az egyház lényege és egysége összefügg a püspökséggel: az egyház a püspöki tisztre épül (ecclesia super episcopos constituitur). Ettől kezdve kap az egyházban döntő fontosságot a püspöki tiszt. A püspök így tanító, pap és bíró a gyülekezetben (potestas magisterii; potestas ordinis; potestas iurisdictionis). Egyébként: Cyprianus szerint a római püspöknek, aki „Péter székében” ül, nincs külön szerepe: az egyház egysége nem a római püspöktől függ, hanem a püspökök együtt képviselik az egyház egységét.
Mi volt a következménye ennek a fejlődésnek a gyülekezetekben?
-A gyülekezeti tagok szerepe egyre kisebb lett: az első gyülekezetekben még „egyetemes papságról” lehetett beszélni, míg később a gyülekezet már csak a püspök (és a presbiterek) választásáért volt felelős. A választások befejeztével a püspöknek mindenben döntő szerepe lett: a gyülekezet a püspök jogi területévé válik, amelyben ő tanít, rendelkezik a kulcsok hatalmával és bíráskodik. Ettől kezdve átalakul az igei gondolat, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20), s az érvényesül, hogy ahol a püspök van, ott a gyülekezet, mert a püspök az Isten által rendelt vezetője a gyülekezetnek.
-Az első gyülekezetekben a prófétai szó csak akkor volt érvényes, ha arra a gyülekezet mondta rá az „áment”. Ehelyett azonban életbe lépett az, hogy a püspök mondott „áment” a saját szavaira: egyedül ő az, aki a gyülekezetben az Isten nevében szólhat. Végül a püspök az anyagi dolgokról is gondoskodik.
Ahogy a gyülekezetekben kialakult az egyszemélyi felelősség, úgy a gyülekezetek fölött lassan a zsinat kapott hatalmat: 170-től a zsinatok tanítási kérdésekben is döntöttek. Egyelőre még kellett a gyülekezetek jóváhagyása ahhoz, hogy érvénybe lépjen egy zsinati döntés, de a későbbiek során már erre sem volt mód. A gyakorlatban a zsinatokat elsősorban a tévtanítások elleni harc idején hívták össze. (folytatjuk)

Jos Colijn
Kálmán:
II.4.3.A hitvallás kialakulása

Már az Újszövetségben találunk hitvallásokat. Jézus és az apostolok igehirdetéseire hitvallással reagáltak az emberek, saját szavukkal fogalmazták meg a hitüket. Az apostolok maguk is többször egészen röviden összefoglalták az evangéliumot, amelyek a gyülekezeti összejöveteleken használt hitvallások alapját képezhették. A keresztyén egyház Krisztus missziói parancsával (Mt 28,19) nemcsak Krisztusba vetett hitét, hanem Isten szentháromságát is vallotta, ami az apostoli levelek köszöntéseiből és a kor keresztyén oktatásából világos.
Már az apostoli időkben találkozunk olyan kifejezésekkel, amelyek arra utalnak, hogy az említett rövid, kötött „hitvallásokat” már az első gyülekezetek használták.
A II. század első felében magától értetődő volt az egyházban az egységes tanítás és a hitvallásos meggyőződés. Ezért is írhatta Irenaeus: „Habár az egyház az egész világon, a föld végső határáig szét van szórva, mégis az apostoloktól és tanítványaiktól az Atya Istenben, a mindenható Istenben vetett hitet kapott (…) és az egy Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki a mi üdvösségünkért testté lett, és a Szentlélekben.” Irenaeus felsorolja a hit tartalmát is: Krisztus Szűz Máriától való születése, szenvedése, feltámadása, mennybemenetele és visszajövetele, a test feltámadása és az utolsó ítélet. Hozzáteszi, hogy ez az egyetemes „hitvallás” a nyugaton és keleten lévő gyülekezetekben. Ezek a hitvallások gyülekezeti hitvallások voltak, amelyek hasonlítottak egymásra.
A hitvallások különösképpen a keresztségnél hangzottak el. A keresztséget már a II. század közepén kötött liturgikus szövegek kíséretében szolgáltatták ki. Irenaeus beszél a regula veritatisról (az igazság mércéje) és a regula fideiről (a hit mércéje).
A felnőttkeresztség mellett már az újszövetségi időktől kezdve gyakorolták a gyermekkeresztséget is, habár az egyház missziói helyzete miatt a felnőttkeresztség állt az első helyen. A felnőttkeresztséget csak komoly előkészítés (katechézis) után szolgáltatták ki. Az előkészítés végén el kellett mondani az egyház „hitvallását”, továbbá meg kellett tanulni a Mi Atyánkot és a Tízparancsolatot is. A Didachéban (ld. apostoli atyák!) a következőket találjuk erről: „...így kereszteljenek: miután mindezeket előtte elmondtátok, élő vízben kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben (…) Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is.”
A keresztelés alkalmával három kérdést tettek fel: (1) Hiszel az Atya Istenben? (2) Hiszel a Krisztus Jézusban, aki az Isten Fia, a Szentlélek által Szűz Máriától született, Pontius Pilatus alatt megfeszítették, meghalt, harmadnapon feltámadott a halálból, a mennyekbe ment, ott ül a mindenható Atya jobbján, és majd visszajön ítélni eleveneket és holtakat? (3) Hiszel a Szentlélekben?
A legrégebbi hitvallás, amelyet ismerünk, a római gyülekezeté volt. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett. Egyesek szerint már Kr.u.100 körül megvolt, de valószínűbb, hogy a II. század első felében alakult ki. Erre az utal, hogy a Marcionnal való harc még nem érződik a hitvalláson, s a szövegben még nem mondja ki az Atya Istenről, hogy Ő a Teremtő Isten. Ez a hitvallás hasonlít az ún. Apostoli Hitvallásra. Nyugaton kisebb-nagyobb eltérésekkel ezt a római hitvallást használták.
A ma is használt Apostoli Hitvallás csak a VIII. században jelent meg írásban. Nevét egy legenda alapján kapta, amely azt állította, hogy a 12 apostol egy-egy tételéből született az első pünkösdkor. A hitvallást Nagy Károly idején kezdték el használni. A nyugati egyház a XII. században vezette be ezt a hitvallást a keresztelési liturgiába.
A hitvallások a katechézis mellett az eretnekek elleni harcban is fontos eszközök lettek. Az egyház tanítói a Szentírás tanításával igyekeztek az eretnekekkel szembeni álláspontjukat alátámasztani. Ezért lettek a hitvallások az egyház Szentlélek által vezetett Biblia-értelmezésének megfogalmazásai. (folytatjuk)
Kálmán:
II.4.4.A bibliai kánon kialakulása


A Biblia hosszabb idő alatt alakult ki. Egyre világosabbá vált, hogy mi tartozik hozzá és mi nem – létrejött a kánon.
A kánon szónak két jelentése van: „szabály, mértékadó példa”, illetve „tábla, lista”. Nem világos, hogy az első évszázadokban melyik jelentést használták.
A szent íratok egységet alkotnak. Ez az egység nem attól lett, hogy az egyház megszabta, mi minden tartozik a Szentíráshoz és mi az, ami nem, hanem az egység azon nyugszik, hogy az egyház a szent iratokat a Szentlélek vezetése kapcsán ajándékba kapta: az egyház felismerte, hogy ezek az iratok Istentől ihletettek. Felismerték a különböző ó- és újszövetségi iratok egységét is; a szerző egy, ezért a szent iratok is egy egységet alkotnak: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette” (Zsid 1,1.2); „... mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” (2Pt 1,21).
Különös dolog az, hogy az egyháztörténelemben az egyházon belül nem volt sok vita a kánonról. A reformáció idején a II. Helvét Hitvallás méltán kezdődik így: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kánonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmaguknak és az nem emberektől származik, mert Isten maga szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és még mindig hozzánk szól a szent írások által.”
A kánon kritikai szemlélete csak a felvilágosodás idején, a XVIII. században kezdődött. Johann Salomo Semler volt az első olyan teológus, aki kritikával illette a kánont. Nézete szerint tudományosan kellene megvizsgálni, hogy mely iratok származnak tényleg Istentől, és melyek nem: ezt nem szabad a hagyományos egyházi közfelfogásra bízni! A kiindulópont az emberi filozófiai gondolkodás volt: az ember képes eldönteni, mi az a Bibliában, ami „Istentől ihletett” és mi az, ami nem elfogadható. Hogy ebből a Biblia tartalmára nézve is kritika keletkezett, azon nem csodálkozhatunk. Hiszen ez a két dolog összetartozik: a kánont mint Isten ígéjét csak hitben lehet elfogadni; ha viszont az emberi gondolkodást mint mércét az írások fölé tesszük, akkor nem csak a kánon válik vitathatóvá, hanem maga a Szentírás is, és így elveszíti „szent” voltát!
Nem lényegtelen tehát, amikor azt mondjuk, hogy az egyház a Szentírás egészét Istentől fogadja el, ill. Tőle kapta ajándékba. Adolf von Harnack után divat lett a „kánon létrehozásáról” beszélni, mintha az egyház maga döntötte volna el, hogy mely írások alapján fog élni és tanítani. Harnack szerint éles ellentét áll fenn az első gyülekezetek és a későbbi egyház között. Az egyik nagy különbség az, hogy az első gyülekezet spontán kijelentés alapján élt. Nekik nem volt leírt kijelentésük, amely mértékadó lett volna. De aztán jött Marcion (144), aki saját kánont hozott létre (az Ószövetséget elvetette, Lukács evangéliumot és Pál legfontosabb leveleit elfogadta, miután azokat „megtisztította” a zsidó befolyásoktól). Mellette még feltűntek más eretnekségek is, a montanisták és a gnosztikusok, akik új kijelentésekkel támasztották alá tévtanításukat. Harnack szerint a Lélek által vezetett egyház helyett, amelyben a szabad prófétai szó volt a mértékadó, az egyház kénytelen volt az Ószövetség mellett egy második kánont is létrehozni, amellyel a Szentlelket egy könyvbe kényszerítették. A harcban létrejött a kánon, az Újszövetség, mint második szent könyv.
Ha úgy történt volna, mint ahogy azt Harnack véli, akkor ezt a kánont nem kellene túlzottan becsülni, hiszen emberek állapították meg, hogy mi kell bele és mi nem. A kérdés nem könnyű, különösen azért, mert nem maradt olyan sok adat az akkori időkből. De akkor milyen tények állnak rendelkezésünkre?
Amikor az újszövetségi gyülekezet létrejött, az Ószövetség már megvolt. Még vitatkoztak pl. az Énekek Énekéről, meg a Prédikátor könyvéről, hogy azok egyenrangúak-e a többi ószövetségi könyvekkel vagy nem, de a vitában mindenki számára világossá vált, hogy azok mindenképpen a „szent iratokhoz” tartoznak. Nem volt olyan zsinat, amelyen meghatározták, hogy „mi minden tartozik az Ószövetséghez”. Azért nem csoda, hogy az Újszövetségben csak úgy emlegetik, nem csak Jézus, hanem az apostolok is- „a törvény és a próféták”. Pál apostol pedig azt mondja Timóteusnak: „gyermekségedtől ismered a szent írásokat”.
Az Újszövetséggel kapcsolatban nehezebb a helyzet. Voltak ugyan zsinatok, amelyek hivatalosan felsorolták a bibliai kánon könyveit, de ezek a zsinatok később üléseztek: Hippo Regiusz (393) és Carthago (397). Ezek előtt Athanasius egyházatya 367-ben írt híres Húsvéti levelé-ben sorolja fel a Biblia 27 újszövetségi könyvét. Athanassius levele nem azt közli, hogy a negyedik század végén mely könyvek tartoztak az Újszövetséghez, hanem azt adta tudtul, hogy mely könyveket szabad felolvasni az istentiszteleten, illetve még inkább azt, hogy melyek voltak azok, amelyeket nem volt szabad felolvasni. Annak idején ugyanis több olyan könyv volt (gyakran eretnek tartalommal), amely nem tartozott a kánonhoz és mégis használták az istentiszteleten. Ezért sorolta fel Athanasius nemcsak az Újszövetség könyveit, hanem az Ószövetségét is. Ez is mutatja, hogy Athanasius célja nem az újszövetségi kánon megszabása volt, mert akkor nem kellett volna az ószövetségi kánont is felsorolnia, amely akkor már rég megvolt!
Még korábbról csak egy adat van, az ún. Canon Muratori (Muratori kánontöredék, 180), amelyből viszont a Zsidókhoz írt levél, Jakab levele, Péter első és második levele, valamint János leveleinek egyike hiányzik, de szerepel benne a „Péter Jelenések” könyve.
Kevés az adat, ezért óvatosnak kell lennünk. Adatok nélkül nem lehet bonyolult „történelmi rekonstrukciót” létrehozni. Mindössze néhány dologra mutathatunk rá:
1.Az Újszövetségben többször látjuk, hogy egyes ószövetségi és bizonyos újszövetségi iratokat egyenrangúnak tekintenek. A 2Pt 3,15.16-ban a következőket olvassuk: „A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösségnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nekik - a neki adott bölcsesség szerint -, szinte minden levelében, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére.” Mi az értelme ennek az igének? A „más írásokat” megnevezés alatt kétségtelenül az Ószövetséget kell értenünk; ezért Péter szerint Pál iratait össze lehet hasonlítani az Ószövetséggel, „más írásokkal”. Ez egy nagyon fontos bibliai adat. - Egy másik adalékot találunk az 1Tim 5,18-ban: „Mert azt mondja az Írás: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját”, és „Méltó a munkás a maga bérére”.” Az első idézet az Ószövetségből származik (5Móz 25,4), a második pedig az Újszövetségből (Lk 10,7). Pál apostol valószínűleg ismerte Lukács evangéliumát, ugyanolyan módon idézi azt, mint az Ószövetséget, tehát egyenrangúnak tekinti a kettőt.
2.Az Újszövetségből látjuk, hogy nem volt éles különbség a „spontán” prófécia és az írások között. Lukács és János pl. kifejezetten fontosnak tartja, hogy minél pontosabban leírja az evangéliumot (Lk 1,1-4; Jn 20,31; 21,24.25). Pál apostol is egyenrangúnak tartja a szóbeli igehirdetést és a leveleit. Egymás mellé teszi őket, mivel mindkettőben Isten igéjéről van szó (ld. Gal 1,8 és 1Kor 14,37.38; 2Thessz 2,15; 3,14).
3.A zsinagógában mindig az Ószövetséget olvasták fel mint Isten igéjét. Ezt a hagyományt a keresztyén gyülekezet is átvette. Pál apostol pl. ragaszkodik hozzá, hogy leveleit felolvassák a gyülekezetben (1Thessz 5,27; Kol 4,16). Az őskeresztyén gyülekezetekben természetes dolog volt, hogy az apostolok levelei helyet kaptak az Ószövetség mellett: már a Pünkösd napjától fogva „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban” (ApCsel 2,42).
4.Bár nekünk „természetes”, hogy az Ó- és az Újszövetség egyenrangúan állnak egymás mellett a Bibliában, azért az óegyházi időszak kezdetén még különbséget éreztek a kettő között, ráadásul: az Újszövetség mai formájában még nem létezett, voltak evangéliumok és levelek. A gyülekezetnek egy része valószínűleg analfabéta volt, ezért rá voltak utalva, ugyanúgy mint a zsinagógában, hogy az Írásokat felolvassák. Mivel az Ószövetség már régóta megvolt, ezért arra bizonyos kifejezések kíséretében hivatkoztak (pl. „az Írás mondja...”, amikor viszont az evangéliumokra hivatkoztak, akkor más kifejezéseket használtak „az Úr mondja...”). Ezek a megkülönböztetések azonban csupán kisebb-nagyobb következetességgel fordultak elő. A lényeg az, hogy ezekből a különbségekből nem lehet arra következtetni, hogy azért mert más módon hivatkoztak rájuk, az újszövetségi iratokat nem fogadták volna el Isten Igéjének.
5.A mi kérdésünk az, hogy „hogyan jött létre a kánon”? Tudomásul kell venni, hogy ez a kérdés az I. században még nem volt aktuális. Az apostoli iratok még megvoltak, s azokat használták. Ezért nem csoda, ha nem találunk „információt” a kánonról. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudták, melyik
iratokat fogadták el. Tudjuk viszont azt is, hogy bizonyos iratokat szívesen használtak, amelyek ma nincsenek az Újszövetségben (pl. Hermas Pásztora; Kelemen 1. és 2. levele). Érdekes, hogy Papias, aki a II. század elején élt, már kommentárt írt Máté és Márk evangéliumához. Az evangéliumok tehát már elfogadott iratok voltak. Papias maga mondja, hogy nemcsak az evangéliumokat magyarázta, hanem szóbeli információkat is kért szemtanúktól! Ez is mutatja, hogy ebben az időben még nem volt világos határ a kánon körül.
6.Az Újszövetséget nem mint „második Bibliát” látták az Ószövetség mellett. Az Ószövetség prófétai módon beszél Krisztusról, mondta Ignatius (115), az Újszövetség ezt az üzenetet magyarázza és annak beteljesedését mutatja be. Ilyen értelemben eleitől fogva irányadó volt.
7.Harnack után sokan voltak és vannak, akik azt állítják, hogy Marcion hozta létre az első kánont, amelyre az egyház válaszképpen szintén létrehozott egy másik kánont. Ezt a tételt nem lehet bizonyítani. Sőt, amikor Római Kelemen az I. század végén a Korinthusi gyülekezetnek ír, akkor levelében nem tesz különbséget az ószövetségi és az újszövetségi Írások között. Polycarpos (167/168 vagy 177) 115 körül a Filippibeliekhez írt levelében világos különbséget tesz a saját levele és Pál apostol levele között (hiszen: Pál is írt ennek a gyülekezetnek). Polycarpos tudja, hogy az ő irata más jellegű, mint az apostolé.
Irenaeus és Tertullianus egyházatyák, amikor Marcion ellen írnak, azt állítják, hogy amikor Marcion támadta a kánont, akkor azzal megsértette az egyházi tulajdont. A „fiatal” Marcion a „régi” dolgokat bántja – mondta Tertullianus. Így csak akkor lehetett beszélni, amikor az Újszövetség gyakorlatilag már elfogadott „gyűjtemény” volt.
8.Habár nem tudunk hivatalos döntésről, amelyet az első évszázadokban hoztak volna a kánonról, mégis a tényekből arra lehet következtetni, hogy a kánon már elég hamar megvolt, s Marcion 144-ben már a meglévő kánont támadta! Úgy néz ki, hogy az első keresztyéneknek a kánon-kérdés nem okozott nagy gondot: hitben elfogadták az evangéliumokat és az apostoli iratokat; felismerték, hogy kijelentőként a háttérben Isten állt, aki kijelentette magát a gyülekezetnek. Ezekben a kérdésekben is a Szentlélek vezette a gyülekezetet. Ugyanúgy, mint ahogy az Ószövetségben tudták az emberek, hogy kik Isten prófétái, úgy az újtestamentumi időszakban is felismerték azokat az iratokat, amelyeket Isten Szentlelke ihletett.
(folytatjuk)

Jos Colijn
II.5.A keresztyénség gyors elterjedése

A keresztyénség nagyon hamar elterjedt a Római Birodalom területén. Ez nemcsak a keresztyénség ellenségeinek volt meglepetés, hanem a keresztyének maguk is csodát láttak benne, Isten áldásának tekintették és annak bizonyítékaként vették, hogy az Úr valóban él és munkálkodik (Mt 28,18k). Tertullianus pl. elmondja, hogy a Római Birodalomnak megvannak a határai, de a keresztyén hit meg azokon is túllépett.
A keresztyénség terjedésének üteme (összefoglalás):
-kb.44-kb.58 Pál apostol missziói útjai – Jeruzsálemtől és Antiochiától Rómáig hirdette az evangéliumot, amely különösen Kis-Ázsiában talált nagy visszhangra;
-100 körül Egyiptomban (Alexandria) megalakult a keresztyén egyház;
-150 körül Galliában és Ézsak-Afrikában; Örményországban szintén;
-185 körül Germániában és Brittániában;
-200 körül Sziriában (Edessa); Perzsiában és Arábiában.

Különösen az első évszázadokban voltak Pál apostol szavai jellemzőek a keresztyénségre: „nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők” (1Kor 1,26). Az egyszerű embereknek könnyebb volt a keresztyénséghez csatlakozni, mint a magasabb rangúaknak vagy pl. a katonáknak. Ennek okát egyrészt a császárkultuszban kereshetjük, amely mindenkinek kötelező volt, de az előkelők esetében jobban feltűnt, ha abban nem vettek részt. De egyébként is: aki keresztyén lett, az nem igen maradhatott magas poszton. Az egész Újszövetségből az látszik, hogy a keresztyén üzenettől minden etnikai vagy szociális megkülönböztetés távol áll (Kol 3,11). Feltűnő, hogy kezdetben sok nő lett keresztyénné. Majd lassan kezdett megjelenni a gyülekezetekben az értelmiségi és az előkelő réteg is.
Nehéz kérdés az, hogy mivel magyarázható a keresztyénség gyors elterjedése. Elsősorban kétségtelenül maga Isten az, aki utakat nyitott evangéliumának (ApCsel 14,3). Ha pedig emberi szemmel nézzük a dolgokat, akkor a következőket mondhatjuk:
-Bizonyos értelemben kedvezőek voltak a külső körülmények: adott volt egy birodalom, amelyben szabadon lehetett utazni, egy nemzetközi nyelv, jó közlekedési lehetőségek és egy nemzetközi kultúra. Természetesen ez más vallások számára is előnyt jelentett!
-Vonzó volt a példamutató keresztyén élet: a keresztyén etika és életstílus ellentétben állt a kicsapongásokkal, amelyek nemcsak a hadseregben, a vezető réteg tagjai között és a császári udvarban, hanem a misztériumvallásokban is rendszeresek voltak.
-Egy kegyetlen társadalomban nagyon feltűnt a keresztyén gyülekezet szociális érzékenysége, a diakónia és a jótékonyság.
-Nagy hatást keltett a vértanúság, a „martyrium”, hiszen a nyilvános kihallgatásokból gyakran evangélizáció lett!
-Az I. században Pál apostol után nemigen volt „főállású” missziónárius, hanem minden keresztyén missziónárius lett.

Többször próbálták a keresztyénség gyors győzelmét azzal magyarázni, hogy a régi vallásosság csak külsődleges vallás volt, amelyben az emberek nem találtak igazi feleleteket az élet kérdéseire. A keresztyénség viszont választ adott az akkor élő emberek aktuális kérdéseire:
-sokan kerestek megváltást és üdvösséget a misztériumvallásokban – erre a vágyra a keresztyénség új választ adott;
-az emberek féltek a haláltól, a hanyatlástól – a keresztyénség az örök élet evangéliumát hirdette.

Mindebben van némi igazság, azonban rá kell mutatnunk két dologra:
1.Ahogy már láttuk, emberileg szólva sok más megoldás is kínálkozott: a filozófiák és a misztériumvallások szintén az élet legmélyebb kérdéseivel foglalkoztak. A keresztyén evangélium nemigen „felelt meg” a hellenisztikus világképnek, hiszen az evangélium „nem ember szerint való” (Gal 1,11), a görögöknek „bolondság” (1Kor 1,23). A hellenisztikus kor emberének éppen az emberi testtel gyűlt meg a baja: a lélek tiszta és istentől származó, de a test csak börtön. Ezért nem csoda, hogy amikor Pál apostol a test feltámadását hirdette Athénban, akkor hallgatói éppen ezen akadtak fenn: „Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: „Majd meghallgatunk erről máskor is”.” (ApCsel 17,32) A görögnek a halottak feltámadása egyáltalán nem kellett, pedig a keresztyén reménység éppen a halottak feltámadásában van: „Hiszen ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,13-14).
2.Ha sok külsőség volt is a hagyományos vallásokban, azért ez nem jelenti azt, hogy az emberek azokhoz már nem ragaszkodtak, sőt gyakran az üres tradicionalizmus lett az evangélium legkeményebb ellenfele! Gondoljunk csak az ApCsel 19-re, ahol Pál apostol Efézusban az ötvösökkel került ellentétbe! De számtalan más iratból is tudjuk, hogy a vallásosság meglehetősen erőteljes volt. Az ApCsel-ben sokféle szentéllyel és oltárral találkozunk Athénban (ApCsel 17,16.22.23), amely az elterjedt hagyományos vallásosságra utal. Varázslásról is olvasunk, pl. Efézusban sok varázsló volt (ApCsel 19,13kk.), ami csak úgy magyarázható, hogy igény is volt rá. Vallásos magatartással találkozunk akkor is, amikor Pál apostolt a hajótörés után egy mérges kígyó megharapta (ApCsel 28,1kk.).
Kálmán:
II.6. A keresztyének üldözése a római birodalomban (64 -311)

A keresztyénüldözés egyidős a keresztyén egyházzal. Amikor Luther 1539-ben az egyház ismertető jeleit felsorolja, az üldözést is említi. Már Krisztus is mondta: "Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn 15,20).
Ha az egyház már nem okoz megütközést és látszólag összeforr a világgal, akkor az egyházzal baj van. Kezdetben nem a római állam, hanem a zsidóság támadta a keresztyéneket Jeruzsálemben (Jézus után Istvánt és Jakabot végeztették ki), de aztán Kis-Ázsiában és Makedóniában is gyakorivá vált (ApCsel 18-19; 21; 23) a keresztyének üldözése.
Amikor a kívülállók számára is világos lett a zsidók és keresztyének közötti különbség, pogány részről is megindult az üldözés, ami 64-től 311-ig tartott. A keresztyénüldözést több szempontból lehet megközelíteni. A következőkben áttekintjük azt a vallástörténeti hátteret, amelyben a keresztyénség élt; az "új vallásra" adott társadalmi reakciót; az egyház és az állam kapcsolatát, ill. a jogi helyzetet; és végül a keresztyénüldözés történetének vázlatát tárgyaljuk. (folyt. köv.)
Kálmán:
II.6.1. Az üldözések vallástörténeti háttere


A római-hellenisztikus társadalomra általában jellemző volt a vallási tolerancia: a különböző vallásokban egyfajta előnyt is láttak (ld. ApCsel 17,18kk.). Ez régi hagyomány volt már a római társadalomban is. Az államvallásban való részvétel kötelező volt, de amellett szabad volt más isteneket is imádni. Ez a kettő általában nem ütközött egymással, csak akkor jelentett problémát, ha valami nagy szerencsétlenség történt: pl. Kr.e.213-ban Róma feltűnően nagy veszteségeket szenvedett a háborúban. A nép úgy érezte, hogy valami miatt nem volt jó az istenekkel való kapcsolat, ezért mindenütt a saját istenüket kezdték el imádni, még Róma főterén is. A hivatalos római istenimádásnak már nem látták értelmét, sőt nyíltan tagadták is.
A római hatóságok úgy gondolták, hogy a szerencsétlenség abból fakadhatott, hogy baj volt a római istenekkel való kapcsolatukkal. Ennek kapcsán érdekes módon nemcsak a római vallás papsága háborodott fel, hanem az államvezetés is. A rendőrség fellépésével nemcsak kényszerítették a népet a hivatalos istenimádásra, hanem a római szenátus megtiltotta minden "idegen" vallás nyilvános tiszteletét, és megparancsolták, hogy mindenféle "idegen" vallásos iratot, imakönyvet, liturgiai kézikönyvet be kell szolgáltatni a hatóságoknak. Ilyen esemény többször volt a római történelemben. Ebből is látszik, hogy a hatóságoknak elvileg mindegy volt, milyen vallást gyakorolnak az emberek. A hatóság csak akkor lépett fel, amikor az államvallás elhanyagolásával maga az állam került veszélybe. Ilyen esetben az idegen vallásban államellenes összeesküvést láttak. Így léptek fel pl. Kr.e. 186-ban a Bacchus-rítusok ellen, amikor több ezer embert kivégeztek.
A tolerancia abból is látszott, hogy a római hatalom maga is többször "új istent" vezetett be az államvallásba, pl. Kr.e. 205-ben a Cybele-kultuszt. A lényeg az, hogy ez az "újdonság" állami ellenőrzés alatt zajlott, ugyanis ahol nincs ellenőrzés, ott mindig fennáll az összeesküvés veszélye. Minden vallásos intézmény állami ellenőrzés alá került. Ráadásul az államvallással kézben is tartották a népet, mert amikor a vallás és a politika összeolvad, könnyen be lehet bizonyítani, hogy pl. egy hadjáratot az istenek akarata szerint kell megindítani. (folyt. köv.)
Kálmán:
II.6.2.Keresztyének a hellenisztikus társadalomban – a római nép és értelmiség ellenállása


„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). Ezekkel a szavakkal jellemezhető a keresztyének helyzete a római társadalomban. A mondat első része tetszett az államnak, a második része nem. A keresztyének egyrészt hű állampolgárok voltak a római birodalomban: „Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat a hatóságoknak és a felsőbbségeknek; engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre” (Tit 3,1). Másrészt viszont eleitől fogva meg voltak a határai az engedelmességnek: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Ez utóbbi a Római Birodalomban ismeretlen volt, hiszen az állam és az istenimádás között nem lehetett ellentét! Ezzel függött össze, hogy a római állam elvileg toleráns volt az új vallásokkal szemben is, de a keresztyéneket mégis üldözték. Nehéz pontosan megállapítani, hogy miért és hogyan történt a keresztyénüldözés. Ezzel kapcsolatban több dologra kell rámutatni:
1.Az üldözéseket általában nem a császárok indították, hanem a nagy birodalom egy-egy részén történtek, mikor itt, mikor ott, és hosszabb-rövidebb ideig tartottak. Általában a helyi vagy tartományi hatóságoktól függött, hogy kitörtek-e az üldözések vagy nem. Az egész birodalomra kiterjedő általános üldözések, amelyeket az állam ill. a császár indított, csak később, a III. században jellemzőek. Akkorra a keresztyénség már nagyon elterjedt. Mennél több keresztyén volt, annál keményebbek voltak az üldözések.
2.Nem egyszerű különbséget tenni „rossz” és „jó” császárok között: volt nagyon rossz császár, erkölcsileg és a kormányzásra nézve, mint pl. Commodus (180-192), aki azonban nem üldözte a keresztyéneket. De volt nagyon ügyesen kormányzó is, mint Diocletianus (284-305), aki nagyon keményen lépett fel ellenük. A „jó” császárok kormányzása alatt többen haltak vértanúhalált, mint a rossz császárok idején.
3.Általában nem a császárok, hanem az értelmiség vagy a nép kezdte az üldözéseket. Vajon mivel vádolták a keresztyéneket?
Az értelmiség először is lenézte a keresztyéneket, mert azok gyakran a társadalom alsó rétegeihez tartoztak. Továbbá: a keresztyének feladták régi kapcsolataikat és beléptek egy másik közösségbe, amelynek a régi államvallás, a hellenisztikus kultúra és azok híres képviselőinek életstílusa már semmit nem jelentett. Egy példa: a római-hellén társadalomban a céhek nagyon fontosak voltak. A közös összejövetelek pedig részben vallásos jellegűek is voltak. A keresztyének azokon nem vehettek részt. Ez gyakran azt is jelentette, hogy a kereskedelmi kapcsolataik is megszakadtak! (vö. 1Kor 10,14-22 és Jel 13, 11-18).
Ebből fakadt a vád, hogy a keresztyének „gyűlölik az emberiséget”. Mindez sértette az értelmiséget: ezek a keresztyének minden tudományos képzettség és szakértelem nélkül azt gondolják, hogy valami okosat mondhatnak Istenről és a világ kormányzásáról. Olyan kérdésekbe szólnak bele, amelyről a leghíresebb filozófusok is csak óvatosan és bizonytalanul szólnak.
A nép durvábban támadta a keresztyénséget. A keresztyének kénytelenek voltak az istentiszteletüket titokban tartani, ami sok félreértés és képtelen híresztelés forrása lett. Tudtak valamit a keresztyén tanításról és liturgiáról, de pontosan nem ismerték. Ezért azt gondolták, hogy valamit titokban elrejtenek. Így egy torzkép alapján gyűlölték a keresztyéneket és emiatt üldözték őket. Elsősorban megismételték azokat a vádakat, amelyek már a zsidóság ellen is használatban voltak:
-a keresztyén vallás csak állítja, hogy „képnélküli”, valójában a keresztyén Isten egy szamárfejű ember;
-ha komolyan vették azt, hogy a keresztyénség képnélküli vallás, akkor istentelenséggel és babonasággal vádolták őket;
-már a zsidókat is vádolták azzal, hogy rituális gyermekgyilkosságot követnek el ( a körülmetélés gyakorlatára gondolva?); ezt a vádat a keresztyénekkel szemben is alkalmazták és részletesen le is írták annak menetét.
Továbbá:
-a mozgalom vezetőjét mint államellenes bűnözőt Pontius Pilatus alatt kivégezték;
-megvádolták őket, hogy emberhúst esznek. Ezt a vádat az úrvacsora szereztetési igéjére alapozták: „Ez az én testem, ez az én vérem”;
-erkölcstelenséggel is vádolták őket: a „szeretetvendégség” mögött csak orgiát és szexuális kicsapongásokat sejtettek; szerintük a keresztyén csók is erre mutat.
Így alakult ki az a légkör, amelyben minden szerencsétlenséget és balesetet a keresztyének számlájára írtak. Tertullianus így írt erről: „Ha a Tiberis kiönt a város faláig, ha a Nilus nem önt ki, ha az ég csatornái bezárulnak és nem esik az eső, ha földrengés van, vagy ragály és éhhalál támad az emberekre, tüstént ordítják: az oroszlánok elébe a keresztyénekkel. Minket okolnak értük, mondván: nem tisztelitek az isteneket s nem áldoztok a császárnak. Ezekért zúdítják ránk a vádat, hogy istentelenek és felségsértők vagyunk. De számunk azért mégis mindig növekszik, valahányszor letipornak; a keresztyének vére magvetés.”
A nép téves információk alapján szörnyű torzképet kapott a keresztyénségről: ha tényleg gyermekgyilkosságról és vérfertőzésről van szó, akkor helyes dolog a keresztyéneket üldözni! (folyt. köv.)
Kálmán:
I.6.3.A keresztyének és az állam; institutum; coexercitio; császárkultusz; Plinius levele; Traianus rescriptuma

A keresztyénekre nézve az egész korszakban jellemző volt a jogi bizonytalanság, annak ellenére, hogy a római jog is híressé tette a birodalmat. A római büntetőjogban nem volt olyan törvény, amely alapján a keresztyéneket üldözni lehetett volna; olyan rendeletek sem voltak, amelyek az államvallás elleni bűnökről szóltak volna. Nincs olyan általános császári rendelet vagy dekrétum sem, amely a keresztyénüldözéssel lett volna kapcsolatos.
Az állam a keresztyénségben először egy zsidó szektát látott. Amikor nyilvánvaló lett, hogy külön vallásról van szó, úgy tekintették, mint bármelyik más „idegen” vallást. Az ellenséges hang egyre erősebb lett – mondván, hogy a keresztyének felségsértők, államellenesek, új babonákat terjesztők (Suetonius) stb. Az első században éppúgy, mint korábban, a hatóságok csak akkor léptek fel, amikor az új vallás az „állambiztonságot” veszélyeztette. Ez azt jelentette, hogy a keresztyén vallás mindig gyanús volt, mindig figyelték híveit a korabeli rendőrök. Majdnem törvényen kívüli helyzetben voltak.
Az első században egy jogi újdonságot is bevezettek, az ún. institutumot: ha egy bűncselekményt be lehetett bizonyítani, az egyben bizonyítékot jelentett más bűncselekményekre is. Ha valaki keresztyén, akkor biztos gyermekgyilkos, paráználkodó, vérfertőző is.
Egy másik jogi lehetőség volt az üldözésre a coexercitio: a helytartónak joga volt arra, hogy a rendet, a nyugalmat rendőrségi fellépéssel és büntetésekkel fenntartsa. Ezt a felhatalmazást a keresztyének ellen is használni lehetett: a népharagból többször pogrom lett. Ha a nép keresztyéneket támadott meg, az felkelésnek számított, és akkor már megvolt az indok az ellene való állami fellépésre, amely általában nem jelentett segítséget a keresztyéneknek.
Még egy harmadik jogi lehetőség is fennállt, amely jóvá hagyta az üldözést: ha a császárkultuszt visszautasították, ezt mint felségsértést és hazaárulást értelmezték.
Mindebből látszik, hogy eleinte a hatóságok részéről nem volt tervszerű üldözés. Ez csak 249-től változik meg, s ettől kezdve tör ki többször is általános keresztyén üldözés. Előtte az üldözések mindig helyi jelenségek voltak. Ezért kevés információnk van arról, hogy ezek hogyan is zajlottak, de ez nem jelenti azt, hogy ezek elhanyagolhatók lennének. Valószínűleg nagyon sok „névtelen” keresztyén lett áldozata a helyi üldözéseknek is. Lényegében minden keresztyént fenyegetett az üldözés.
Tanulságos dokumentum az a levél, amelyet 110 körül az ifjabb Plinius, Bithynia helytartója írt Traianus császárnak (98-117), aki császári válaszban reflektált erre a levélre. Plinius tanácsot kért a „keresztyén kérdésben”, mivel az ő területén már sok keresztyén volt, s nem tudta pontosan, hogy hogyan kellene fellépni. Levelében leírta, hogy mit csinált, ha keresztyéneket jelentettek fel: „Megkérdeztem, hogy keresztyének-e? Ha bevallották, hogy azok, halálbüntetéssel fenyegetve másodszor és harmadszor is megkérdeztem. Ha megmaradtak vallástételük mellett, halálra ítéltem őket. Mert akármilyen legyen hitvallásuk, nem kételkedem, hogy makacsságuk büntetést érdemel.”
A bánásmód valószínűleg általánosságban is ez volt: a tény maga, hogy valaki keresztyénnek vallja magát, már éppen elég okot adott a halálbüntetésre. Mivel a keresztyének nem vettek részt az államvallásban, ezért nem érdekes, hogy mi a tanításuk, milyen az életvitelük – az egész „makacsság és ragályos babona.” Az is kiderül Plinius leveléből, hogy gyakran „névtelen feljelentések” is érkeztek, illetve arról is olvashatunk, hogy amikor kihallgatták az embereket, azok gyakran tagadták, hogy keresztyének lennének, vagy azt mondták, hogy már nem keresztyének.
Traianus császár válaszából (rescriptum) leírja, hogy névtelen feljelentés alapján, senkit nem szabad üldözni: ez „méltatlan korunkhoz.” Továbbá azt mondja, hogy csak személyek ellen szabad fellépni és nem csoportok ellen. Ha a perbefogott megbánást mutat, áldozatot mutat be az isteneknek és a császár képe előtt, akkor minden további eljárást meg kell szüntetni. Ez az útmutatás lényegében a második század végéig maradt érvényben. A levélváltásból világos, hogy nem az a kérdés, hogy a keresztyéneket üldözni kell-e, hanem csak az, hogy hogyan. Az is látszik, hogy a hatóságok a keresztyéneket először nem keresték, hanem a nép jelentette fel őket. A per lényege mindig az volt:
keresztyén-e vagy nem. Ha valaki keresztyén, akkor istentelen, istentagadó, felségsértő, ezért veszélyezteti az államot. Bár sok más vád is volt (ld. fentebb) – a perben ez volt a lényeg. Feltűnő az is, hogy a Krisztus megtagadása és egy császárnak bemutatott áldozat után elejtették a vádat, ezért ez nagy kísértés volt a perbefogottaknak, mert a büntetések kegyetlenek voltak: keresztre feszítés, lefejezés, cirkuszi vadállatok elé való dobás, kényszermunka bányákban (amely a gyakorlatban halált jelentett), lányok és nők esetében gyakran bordélyházba kényszerítés. (folyt. köv.)
Navigáció