Philipp Jakob Spener

Philipp Jacob Spener (Ribeauvillé, 1635. január 13. – Berlin, 1705. február 5.) német teológus, a német pietizmus megalapítója.

Apja a von Rappolstein grófok szolgálatában álló hivatalnok volt. Spener 1651-ben Strassburgba ment, ahol 1653-ban magiszteri, majd 1654-ben doktori címet szerzett teológiából. Frankfurt am Mainban papként működött, 1668-ban Drezdában udvari prédikátor, 1691-ben Berlinben prépost és élete végéig konzisztóriumi tanácsos.

 

Philipp Jakob Spener(1635-1705)

A PIETIZMUS ATYJA

Amint Spener 1666-ban az építészetileg látványos Strassburgból a Majna-parti Frankfurtba érkezett, alig hitt a város akkor frissen megválasztott főprédikátora a szemének. Színes kavalkádot talált a városban, valóságos karnevált. A vasárnapot már nem szentelték meg, az üzletek vasárnap is nyitva tartottak, játéktermek és komédiások zaja töltötte meg a főteret és a sikátorokat. A templom vastag falai sem tudták a vásári zsivajt kizárni az utcákra.
Nem csoda, hogy az elmélyült gondolkodású és komoly lelki-szellemi igényű teológus csakhamar arra szólította fel igehallgatóit, hogy a kockázás, kártyázás, poháremelgetés helyett inkább hasznos, építő könyveket vegyenek a kezükbe. Ostoba faviccek hangos mesélése helyett a prédikációk magvas gondolatairól vitatkozzanak. Kezdeményezésére - s nem kis ellenállás leküzdése árán - csakhamar megalakultak a házi bibliatanulmányozó körök, s megindult a város szent vágyakozása Isten felé, ahogyan azt fő könyvecskéjének címe hirdeti: Pia desideria. Ez lett az újkori protestantizmust megmerevítő lutheránus orthodoxia (=igaz tan) ellenpontozásaként, a puszta racionalista tanítás ellenében az érzelmi, imádságos, "kegyes", pietista megújításnak a programadó könyvecskéje. S hatása világméretű lett. Az addigra magát kifutotta reformáció reformációjának, a lelki megújulásnak áldott eszközévé Isten kezében. A kegyesség, a hit újra megtöltötte a házakat, "háziasult" az egyház. 1670-ben szervezte meg Spener a collegium pietatis nevet viselő lelkiségi kört, amelynek tagjai a hagyományos egyházi kereteken kívül foglalkoztak a Szentírás olvasásával és magyarázatával.

Ebben az időszakban dolgozta ki az ecclesiola in ecclesia (egyházacska az egyházon belül) gondolatát, amely a népegyházon belüli imádságos, spirituális réteg összefogását célozta. Ebből a kezdeményezéséből született meg az egyház reformjának terve. Reformjai révén otthon kezdett lenni a templom a polgárok hajlékában, s az otthonok rátaláltak a templomokban a nagyobb családi hajlékra.

Az egyházvezetés ugyan attól tartott, hogy Spener kegyes mozgalma egyházszakadást fog előidézni, pedig ez állt tőle a legtávolabb. Nem szakadást, hanem belső megújulást akart. Nem is szektásodást, hanem a szekularizálódott keresztyénség helyébe a cselekvő hitű keresztyénséget, Krisztus-követést kívánta tenni. Ma azt mondanánk: a dogmákkal szemben a spiritualitás elsőségét hangsúlyozta, a tannal szemben az életet, de nem játszva ki egyiket sem a másikkal szemben! Bent maradt élete végéig a népegyházban, ugyanakkor a harmincéves háború gyötrelmei következtében kiégett embereknek lelki felüdülést, feltöltekezést kínált, éltető forrásvizet vezetett a kiszáradt lelki sivatagba. Hűségesen tanulmányozta a reformátorok iratait, első renden Luthert, s hamar rádöbbent: mérföldekre távolodott el az egyház eredeti formájától. Keményen bírálta az elfajult viszonyokat: a nemtörődöm egyházi vezetést, a középszerűségbe dermedt teológusokat, a hitetlen népet. A reformáció kora után a legerőteljesebb belső megújulási mozgalmat indította el igehirdetése, reformtörekvése, gazdag imaélete.
1675 őszén jelent meg könyvecskéje, a Pia desideria. A Szent vágyakozás a pietizmus programadó könyvévé vált. 28 oldalával a jézusi mustármag erejét fejtette ki.
A felsőbbséget azért bírálta, mert elhanyagolták teendőjüket, hogy az egyház gondozói legyenek. A fő vétket azonban szemében a prédikátorok követik el. Az egyetemeken elsajátítják, megtanulják a gazdag keresztyén tanításokat, a teológia tudományát, de az elméletből alig lesz élet.

Az élő hit hiányzik sok lelkészből.

A keresztyénség mélyrepüléséért azonban a gyülekezetek is felelősek. Azokban is alig lehet találni élő hitet - folytatja kritikáját. -

Iszákosság, fölösleges tyúkperek, nyereségvágy, senkit nem tisztelő üzletelés, a szegények teljes mellőzése jellemzi Spener környezetének hétköznapjait. A mindennapi világ nagyon köznapi, nagyon alacsonyszintű. Igénytelenség mindenütt. A keresztyénség középponti üzenetét, a felebaráti szeretetet sehol nem lehet tapasztalni. Szinte megdöbbentő, mennyire mainak tűnik Spener mindennapi tapasztalata kora világáról!

Mi lehetett a kivezető út ebből a romlottságból, társadalmi méretű sivatagból, elsekélyesedésből?

"A Szentírás minden!" - adta meg a máig aktuális választ. Az a jövőkép, amit az Írás Krisztusban felmutat, töltötte el őt jövő-optimizmussal. S ez különböztette meg őt annyi más kortársától. Legtöbben csak szidni tudták a fennálló borzalmas viszonyokat. Ezzel minden "jobbító" szándékuk kifulladt. Ő azon dolgozott, hogy tényleges változás álljon be. Közel 20 évébe tellett, amire kicsiny reform-könyvének gondolatai valamennyire átmentek a tágabb közvéleménybe, s tényleges befolyásra tettek szert. Amikor 1705 február 5-én Berlinben elhunyt, a protestáns világban csaknem akkora ismertsége és befolyása volt, mint Luthernek a maga korában. Luther már azzal is megelégedett, hogy az "átlagember" valamit tudjon a katekizmusból, Spener a Bibliát adta közkézre, s számon is kérte olvasását.

A családfőkre, az apákra appellállt: "Nem különösebben nehéz dolog, hogy mindenki kezében ott legyen a Szentírás, de legalább is az Újszövetség, s azt naponta olvassa...". Luther jelszava ez volt: "Egyedül a Szentírás", Speneré: "A Szentírás minden!". Nem elégedett meg kegyes szólamokkal, külső mázzal. A bensőséges, valóban belső tartalommá vált, hatékony hit volt gyakorlati célkitűzése. "Ami nem építi a hitet, az nem lehet helyes értelmezés" - vallotta.
Munkássága során Frankfurtban szegényházak alakultak. Az ifjúsággal különösen is nagy gonddal foglalkozott, bennük a jövő csíráját látta. S nem mindegy, hogy konkolyt vagy búzát terem a jövő. Ez a szülőkön, a nevelőkön is múlik, ezért hatalmas a felelősségük.
Modern volt abban a tekintetben is, hogy igen kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat ápolt. Személye a brit puritanizmust összekapcsolta a kelet-európai végvári protestáns helytállás, vitézség keresztyén erényeivel.

"Az ember embernek farkasa" hobbesi elméletével szemben ő élte és vallotta: az ember lehet az embernek embere, felebarátja, egy mégoly farkastörvényű világban is. A farkasok is megszelídíthetők!
Szellemi-lelki befolyása mindmáig eleven. Bach és Händel Istenhez szárnyaló gyönyörű muzsikája őrzi a szent vágyakozás eleven hatását. Vagy Francke, Zinzendorf keresztyén nemzedékek sorát megújító törekvései is. A mi református teológiánkban a gyakorlati kegyességre, a családi, házi áhítatok túlélést jelentő bázisaira nem emlékezhetnénk hálaadó szívvel Spener nélkül.

A német Rilke a huszadik század fordulóján lelki elődjének nevezte. Az ateizmus, a harcos egyházellenesség dühöngésének idején egyházunkban az ún. pietisták, kegyesek voltak jócskán azok, akik átmentették az egyház Urának akaratából a közösségi élményt, a tartást jelentő egyháziasságot, az egészséges, életformáló kegyességet, a cselekvő keresztyénséget a mai utódokra. Így Spener nem csak az evangélikus testvéreknek, hanem a reformátusoknak, a spirituális igényű keresztyénségnek is nagy értékű, istenáldotta lelki reformátora volt.

(Akik életéről további részleteket szeretnének megtudni, ajánlhatjuk nekik további tanulmányozásra ezt az irodalmat: J. Wallmann: A pietizmus, Kálvin, Budapest: 2000.; T. Lane: A keresztyén gondolkodás rövid története, Harmat - Kálvin, Budapest: 2001)

Néhány gondolat a "Szent vágyakozás"-ból:

1. reformjavaslat: Isten Igéje minden! Tudjuk, hogy természettől fogva semmi jó sincs bennünk, ezért kell valami jónak történnie velünk, amit maga Isten tud csak előhívni. Ehhez Isten Igéje a leghatékonyabb eszköz, a hitnek ugyanis az evangélium által kell fellobbannia.
Ennek érdekében az egész Szentírást kell a gyülekezetnek tanulmányoznia, ismernie...
Az embereknek manapság kevés alkalmuk van arra, hogy a Szentírás értelmét felfogják
Még kevesebb alkalmuk van arra, hogy a megértett üzenetet begyakorolják. Nyilván vannak, akik odahaza is olvassák a Szentírást, s annyira gyakorolják benne magukat, amennyi épülésükre szolgál. Ez önmagában dicséretes dolog. De ez még nem elég.

Az egyháznak át kell gondolnia, hogy az előírt igehelyekről tartott prédikációk mellett másképpen is bevezesse az érdeklődőket az Írásba.

- Az Írás szorgalmatos olvasásával, kiváltképpen az Újszövetség tanulmányozásával. Nem eshet egyetlen családapának sem nehezére a Bibliát, de legalább az Újszövetséget keze ügyében tartani és naponta belőle felolvasni, s ha nincs tapasztalata az olvasásban, másokkal felolvastatni...
- Tanácsos lenne a gyülekezetekben bizonyos időkben a bibliai könyveket egymás után felolvasni, minden magyarázat nélkül. Ez nagy segítség lenne azok épülésére, akik egyáltalán nem vagy csak nagy nehézség árán tudják olvasni a Szentírást.

Talán nem lenne az sem haszontalan, ha a régi, apostoli összegyülekezést újra bevezetnénk: azaz prédikációtartás mellett más összejövetelek is tarthatók lennének, amint az apostol az 1Kor 14-ben leírja, ahol nem egy valaki áll fel tanítani a közösséget, hanem mások is hozzászólhatnak, akiknek erre adományuk és ismeretük van. Természetesen rendetlenkedés és viták nélkül kell az istenáldotta gondolatokat az előttük lévő igeszakaszról elmondani, s mások véleményét is megkérdezni. Ezzel az egész közösségét lehet segíteni.
Mindennek Isten dicsőségét és a lelki épülést, növekedést kell szolgálnia. Minden rendbontást és botránkoztatást kerülni kell. A gyülekezeti lelkésznek van a beszélgetések vezetésében fontos szerepe.
Maguk a prédikátorok is tanulnak ennek során, jobban megismerik gyengeségeiket, pótolnivalóikat. Így kölcsönösen növekednek belsőleg, s alkalmasabbak lesznek arra, hogy odahaza, saját kis házi gyülekezetükben, gyermekeiket és a velük élőket tanítsák. Mert hiányoznak az ilyen alkalmak, az igehirdetések sem érik el céljukat, gyakran üres beszédnek tűnnek, a hallgatók alig fognak fel belőlük valamit, még kevésbé jegyzik meg az elhangzottakat. Nincs idő a prédikációfolyam közben átgondolni a hallottakat, ha pedig valaki valahol leragad, kiesik a prédikáció menetéből.

2. reformjavaslat: lelki papság. A második legfontosabb dolog a lelki papság felállítása és szorgalmatos gyakorlása. Minden keresztyénnek, különbségtétel nélkül, nyitva állnak a lelki hivatalok, jóllehet ezek elrendelt és nyilvános gyakorlása az erre rendelt szolgák dolga. Szükség esetén azonban mások is gyakorolhatják azt. Amit nem feltétlenül kell nyilvánosan gyakorolni, azt mindenki a saját otthonában és mindennapi élete során gyakorolhatja.

3. reformjavaslat: helyes életvezetés. Az embereket rá kell ébresztenünk, hogy a hit nem elégedhet meg a puszta tudással, ismerettel, hanem annak életgyakorlattá kell válnia.
---
5. reformjavaslat: teológiai tanulmányok. Ha megfelelő embereket kívánunk az egyházi szolgálatra kinevelni, ezért a választékot az egyházi iskolákban és egyetemeken biztosítani kell... Javítani kell annak érdekében, hogy az akadémiák lehetőleg jók és anyagilag elérhetőek legyenek, az egyház veteményes kertjei, minden szinten, egyben a Szentlélek műhelyei is. A diákok külső életét ne jellemezze a világias szellem, a büszkeség, az ördögi rafináltság...
A professzor urak személyes példájukkal tehetnek a legtöbbet.
A diákoknak állandóan szembesülniük kell azzal, hogy az emberi élet arról is szól, hogy aki csak az etikettnek akar eleget tenni, s nem az igazán jó, kipróbált erkölcsnek, az inkább visszaesik, minthogy előbbre jutna. Ez leginkább a lelkészekre vonatkozik, mert a teológia habitus practicus, gyakorlati magatartás, életforma, ahol mindennek a célja: a hit gyakorlása, megélése...  Mivel pedig a teológia = habitus practicus, s nem puszta tudás vagy tudomány, ezért a tanulás, az egyetértés vagy az informáltság nem elég. Ehhez mindazok a gyakorlatok és eszközök hozzátartoznak, melyek ezt az életvezetést segítik, az egyéni és egyházi-közösségi épülés javára vannak.

Dr. Békefy Lajos PhD

........

A német Philipp Jakob Spener (1635‒1705) szerint is a jócselekedet Krisztus akarata.

A lelkészeket biblikusan képezzék, igehirdetésük reformátori, vagyis textusszerű legyen, a világtól és hamis egyháztól különüljenek el a hívők.

A hit mellett igen fontos az élmény és az érzés is. Spener berlini evangélikus lelkész, szobatudós teológiai doktor. Biblikus prédikációiban az evangélium bűnbocsátó és újjászülő erejét prédikálta. Az igét gyakorlati életre és megszentelődésre vonatkoztatta. A megtértek elhatárolták magukat a „világi” keresztyénektől.

Igehirdetése száraz, néha kellemetlen, ám Isten hatalmával beszélt a megtérés szükségéről. Az élőhitű keresztyének szorgalmasan tanulmányozták a Szentírást, gyakorolták a szeretetszolgálatot. Gyöngeségük volt, hogy a módszereket, külső megnyilvánulásokat „kirakatban mutogatták”.Spener hosszú bevezetés után jelenti be a témát, és aprólékosan megmagyarázza.

 

Francke Ágost Hermann (1663‒1727) Halléban evangélikus lelkész, egyetemi tanár, a pietizmus képviselője. Szerinte a megtérésnek formalisztikus lépcsői vannak, ilyen a bűnharc, majd kegyelem betörése. Biblikus, lendületes igehirdető, aki állandóan a Biblia eredeti szövegét tanulmányozza. Igehirdetésének célja, hogy a gyülekezet újjászülessen, magát a Szentlélek vezetésére bízza. Félretolja a homiletikai szabályokat. Lelkész csak megtért ember lehet. Árvaházat alapít és külmissziót indít.

Zinzendorf Nikolaus Ludwig (1700‒1760) Herrnhutban alapít hívő evangélikus gyülekezetet. Elindítja a Losung (= sorsvetés) bibliaolvasó vezérfonalat, amelyet napjainkig évnként kinyomtatnak. A szív vallásáról beszél misztikusan. Pogányok között külmissziói, térítői munkát végeznek.

Tersteegen Gerhard (1697‒1769) Zinzendorf kortársa, német evangélikus igehirdető és énekíró. Az evangéliumi megújulásokat (pl. reformáció, pietizmus, ébredés) jellemzi a színes,
népszerű, színvonalas énekkultúra.

Az ébredés szó expressis verbis (szó szerint) nem fordul elő a
Szentírásban, csak szimbolikusan, pl. Ézsaiás 9,2. „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot.” Efézus 5,14.: „Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból és felragyog tenéked a Krisztus.”

Lukács 15,24-ben az atya ilyen szavakkal fogadja tékozló gyermekét: „ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”.

Ébredésen azt értjük, amikor tömegek fogadják el személyes Megváltójuknak Jézus Krisztust. (Bütösi János.) A keresztyének sokaságát Isten Szentlelke érinti és mozgatja, Pál apostol bizonyságtétele szerint: „Mert nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség”.
(Filippi 1,21.) Isten a sötétségből az Ő csudálatos világosságára hívott el bennünket. (I Péter 1,3, 2,9.) „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgetett.” (Róma 13,12.)

......

 

 

A pietizmus atyja, Philipp Jakob Spener "Pia desideria"

(Kegyes kívánságok) c. könyvének rövid összegzése

 

az "Istenfélő kívánságok - Egy ébredés gyökerei" c. magyar kiadás alapján (Evangéliumi Kiadó [Primo], 1993, 79 o.)

 

1. Philip Jacob Spener német evangélikus lelkész (1635-1705) kb. egy-másfél évszázaddal a lutheri reformáció és 2-3 évtizeddel a harmincéves háború után a mai (protestáns) népegyházakra is általában jellemző siralmas hanyatlást látott az evangélikus (lutheránus) egyházban. 1675-ben született írásában, amely a pietizmus néven ismertté vált mozgalmat elindította, és amely eredetileg Johann Arndt "Igaz kereszténység" c. könyvének előszavaként jelent meg, többek között a kellő egyházfegyelem és "a szent papság" hiányát tette felelőssé e hanyatlásért (21. o.). Miközben az egyházban elterjedt az Igétől eltávolodó hitvitázás, a gyakorlat különösen messzire rugaszkodott a bibliai mércétől. Sok névleges keresztény élt botrányosan, s kevesen voltak, akik nemcsak a külső bűnöktől tartózkodtak - az általános vélekedés szerint erkölcsös életet élve -, hanem a világ szellemiségétől is, komolyan véve az önmegtagadást (22. o.). Míg az első keresztényeket mindenütt példás szeretetükről ismerték (50-51. o.), addig a "megreformált" egyházban szektás rajongónak nézték azt, aki nemcsak fölöslegéből kívánt segíteni a szegényeken, hanem áldozatosan, a két fillérre rúgó összes vagyonát odaadó szegény özvegyasszonyhoz hasonlóan - holott ennek elmulasztása a keresztény testvéreink iránti szeretetlenség bűnét jelenti (Mk 12,41-44; 33-34. o.). Bár az evangélikusok - akárcsak a legtöbb (keresztény) ember - nehezen veszik észre a maguk hibáit, a "hiúzszemű" ellenség (Bábel, vagyis a római katolikus pápaság) rögtön kiszúrja azokat (43. o.).

2. Spener a paráznaság, lopás stb. mellett a baráti társaságban való időnkénti berúgást is az olyan bűnök közé sorolja, amelyek miatt az ember elveszíti üdvösségét (32. o.). Ezért a gyakorlatért részben a hitből való megigazulás lutheri tanával való visszaélést okolja, mert - mint mondja - bár nem a cselekedeteink miatt üdvözülünk, "a Szentlélek nem lehet szándékos és uralkodó bűnök mellett bennünk" (36. o.). Ezen a világon nincs reményünk a tökéletességre, noha törekednünk kell rá. "Minél tovább jut egy kegyes keresztény, annál több hiányt lát magában. Így a tökéletesség elképzelésétől soha nem lesz távolabb, mint amikor a legjobban törekszik rá" (48. o.).

3. Végül hat javaslatot fogalmaz meg, melyek a következők: (1) "Gondoljunk arra, hogy Isten Igéjét gazdagabban szólaltassuk meg közöttünk" (53. o.). A teljes Szentírást hirdetni kell az istentiszteleteken, s naponta olvasni otthon, egyedül és kis csoportokban tanulmányozni, megbeszélni (innen eredeztethetők a mai bibliaórák és -iskolák). (2) "A lelki papság felállítása és gyakorlása" (56. o.). A lutheri egyetemes papság megvalósítása azt jelenti, hogy a gyülekezet élő hitű tagjait be kell vonni az aktív szolgálatba, kivédve a klerikalizmus mindig fenyegető veszélyét. (3) A kereszténységben nem elég a tudás, "hanem sokkal inkább szükséges a gyakorlat" - különös tekintettel a szeretet állandó gyakorlására (59. o.). Sokat segíthet ebben "egy másik értelmes megvilágosított kereszténnyel" való bizalmas, baráti kapcsolat, amely a rendszeres számadást is magában foglalja. (4) A "vallási vitatkozásban" kerülni kell a szenvedélyes hitvitákat (60. o.). Nem szabad kritikátlanul elfogadni bármilyen tant, de elsősorban a szeretetre és a szent életre kell törekedni. (5) "Olyan lelkészeink legyenek, akik maguk a legelőrehaladottabb igazi keresztények" (65. o.). Ennek megfelelően kell megreformálni a lelkészképzést, a pusztán elméleti tudomány dicsősége helyett a tanult igazságoknak a hívő életben való megnyilvánulását hangsúlyozva (vö. 1. javaslat). (6)

Az igehirdetés ne hivalkodóan ékesszóló, hanem ébresztő és építő legyen - egyszerűen, de erőteljesen szólaltassa meg Isten Igéjét (74. o.).

Hargitai Róbert