Visky Ferenc ref. lp.

 

Visky Ferenc (Egri, 1918. július 1. – Nagyvárad, 2005. október 5.) erdélyi magyar református lelkipásztor, teológiai és evangéliumi író. 

Életútja röviden
Szatmárnémetiben, a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban végezte középiskoláit (1936), de csak 1939-ben érettségizett (Gellért Sándorral az év márciusában Magyarországra átszökve) Debrecenben.

Teológiai tanulmányait a Tisza István Tudományegyetemen folytatta, ahol tanára volt Makkai Sándor, Karácsony Sándor, Révész Imre, Erdős József, Kállay Kálmán.
1945-ben tette le záróvizsgáit.

Teológusként kapcsolódott be a CE Bethánia mozgalomba.
1945-ben szülőfalujában, Egriben lett lelkész, itt indította el azt a hitbeli megújulási mozgalmat, amelyből a későbbi romániai CE Szövetség kinőtt.

1949-től Nagyszalontán, Ardai Aladár püspök mellett segédlelkész, közben hittant tanít
az Arany János Gimnáziumban.
1950-ben büntetésből Nyüvedre, innen 1956-ban Magyarkécre helyezték, ahol folytatódtak ellene az állami és egyházi hatósági zaklatások.

1958 májusában letartóztatták és a CE-mozgalom elleni koncepciós per elsőrendű vádlottjaként 22 évre ítélték.
Nagyváradon és Szamosújváron raboskodott,
1964-ben az általános kegyelmi rendelet alapján szabadult.

Ezután Hegyközpályiban volt lelkész, de továbbra is megfigyelés alatt állt.
1983-ban kényszer-nyugdíjazták, utána haláláig Nagyváradon élt.

 

***

Visky Ferenc református lelkész 1958-ban egy konstruált perben kimondott ítélet nyomán kerül a szamosújvári börtönbe. Ő is korunk hithősei közé tartozik.

A következő bátorítást olvassuk a „Bilincseket és börtönt is" c. könyvben:
„A rabokat ez a felírás fogadta, Dante Poklára emlékeztetően: »Akik itt beléptek, hagyjatok fel minden reménnyel!« Beljebb, a börtönné alakított, Martinuzzi Fráter György 1542-ben épült kastélyának főbejáratán olvashattuk a kőbe vésett antik felírást: »Dominus adiutor et protector meus, quem timebo?«
Ez pedig azt jelenti: Az Úr az én segítségem és védelmezőm, kitől féljek?
Íme, Dávid király 3000 éves zsoltárának verse biztatott minket.
Égi jeladásnak vettük..."  (Visky Ferenc)

 

***

"Visky Ferenc, "Méz a sziklából"
Áhítatok az év minden napjára"
"2013. november 15., péntek

"Avagy nem parancsoltam-é meg néked:
légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj,
mert veled lesz az Úr, a te Istened
mindenben, amiben jársz." (Józs 1,9)

Három biztatás van. Nem elég egyszer megszabadulni. Megszabadultunk - és újra meg újra megszabadulunk. A harmadik biztatás a járásunknak szól; mintha azt mondaná Isten:

"Ne maradjon pusztán a fejedben, amit hallottál - szálljon a lábadba!" Ne maradjon pusztán gondolati szinten bennünk az, amit a testet öltött Ige mond. Nem az a kérdés, hogy gondolkodunk-e róla, olvassuk-e a Bibliát.

Nem azzal a közhelyes kérdéssel van dolgunk, a szívünkben van-e az Ige. Nem ez az érdekes. Hanem: a lábunkban van-e? A kezünkben van-e Jézus? Ott van-e a mindennapjainkban, a konyhában, az iskolában, a műhelyben, az ágyunkban, fiatalságunkban, öregségünkben...?

A Jézussal való járásra biztat ez az Ige.

Arra bátorít, amihez semmilyen emberi bátorság nem elég. Péter nem akarta megengedni, hogy Jézus megmossa a lábát. Nem azért tiltakozott, mert hideg volt a víz, hanem mert valamit megsejtett. Tudta, hogy ez halált jelent. A Vele-járás, a követés és a halál elválaszthatatlanok egymástól. "Te kövess Engem és megmutatom, milyen halállal dicsőíted meg az Istennek Fiát.""

 

...

 

„Nagyon sokan megtudták a zsidók közül, hogy Ő ott van, és odamentek; nemcsak Jézus miatt, hanem azért is, hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halottak közül.”
János ev. 12,9

Olvassuk, hogy nagy sokaság értesült arról, hogy Jézus ismét Bethániában van. Hogyan terjed a jó hír? Nem Lázár indult el, nem a nővérei keltek útra ennek a hírnek a továbbadására.

Az értesülés azokon át terjedt, akik jelen voltak a feltámasztásnál.
Nem ők voltak a feltámasztottak, de mégis valami fény maradt rajtuk belőle. Az, ami odavonzotta Jézushoz a sokaságot, magának a feltámasztásnak a ténye volt.

A szóbeli értesülést az életbeli közlés előzte meg. És ez soha nem lehet másként, sem magánéletünkben, sem a szószéken, sem az egyházban.

A reformáció nem tömegjelenség - noha gyakran ezt a benyomást keltjük, teljesen alap nélkül.
A reformáció emberekben kezdődött. Pontosabban: emberekben folytatódott.
Nem a 16. században pusztán, hanem amióta evangélium van a világon.

A reformáció a Szentlélek Isten bibliai, töretlen, szakadatlan, soha meg nem álló, és senki által meg nem állítható munkája.
Közhelynek számít: mindig reformálni kell. (SEMPER REFORMANDA EST)

De mindig elfelejtjük hozzátenni, hogy ehhez személyes megújulásra van szükség.
A sírból nem egy elvont Lázár támolygott ki; nem egy fantom, hanem egy valóságos ember jött elő.

Isten beszéde mindig egy embert - az embert szólítja meg; az embert támasztja fel a bűn halálából; és ez az ember tanúsítja, hogy Jézus ott van. Nem csupán Lázár van ott.
Mert ez önmagában semmit se jelentene, még ha a feltámadott Lázárról is van szó.

Azért, csakis azért támadhatunk fel a bűnnek halálából, csakis azért juthatunk új életre, hogy nyilvánvaló legyen bennünk, általunk: Jézus ott van!

Ma, nagy fájdalmunkra, a személyekben megkezdődött, személyekben folytatódó, személyes reformáció helyett egy arctalan tömeg - mozgalmat találunk.
Egyre inkább eltömegesedik az egyház munkája; egyre inkább sportstadionos látványosság, úrvacsorás demonstráció lesz - de ennek a tömegreformációnak semmi köze nincs ahhoz, ahogyan a megújulást, mi Urunk elgondolta, és Lelke által ebben a világban megjelenítette.
Ennek a tömeges jellegű kvázi - reformációnak mindig az ember van a hátterében, de sohasem úgy, mint akinek az orcája szégyenpírtól ég, hanem mint az Isten dicsőségének megrablója.
Pedig az ember az igazi megújulásban nem feltűnik, hanem eltűnik, sőt, letűnik!
Ha feljön a Nap, eltűnnek a csillagok, mondja a régi közmondás.
Mennyivel inkább áll ez mindnyájunkra, hogy ha feljön a Nap, ha feljön Krisztus, akkor eltűnünk mi, tévelygő csillagok. Bárha így történne ez.

Einsteint megkérdezte egy nagyon buzgó, a világ sorsáért aggódó fiatalember: - Mondja, mekkora esélye van annak, hogy a Földnek nekiütközzön egy meteorit, és a Föld felrobbanjon? - A tudós így felelt: - Minden esélyünk megvan erre, de ne nyugtalankodjék, fiatalember, ne okozzon ez magának különösebb gondot, mert ha felrobban a Föld, azt a világegyetem egyáltalán nem fogja észrevenni, minden halad majd tovább a maga pályáján.

A sokaság értesült Lázár feltámasztásáról, ami eltörpül a mellett, hogy Jézus ott van.
Bármi történik is velünk, bármi történik is általunk, mindaz semmi, ha nincs ott Jézus.
Ha nem Jézus van ott, akkor semmi nem történik.
Ó, könyörüljön meg rajtunk Isten, hogy valóban Ő történjék, mert Jézus Krisztus esemény; és annyiban él az egyház, s annyiban él az én nyomorult életem és hitem, amennyiben Ő történik általam, általunk!"

„Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Efezus 2,8-9

Visky Ferenc, Méz a sziklából
Áhítatok az év minden napjára

***

Visky Ferenc

A Krisztus himnusz!

A parancsoló teremtés – az aranylánc, és hasonlóság Jézushoz

Elhangzott: 97-ben a Bp. Salétrom utcai református templomban, a Bethánia CE Szövetség országos csendesnapján.

"Annakokáért az Isten is felmagasztala Őt és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név felett való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére."

Fil. 2:9-11, Jel. 19:16

A régiek Krisztus himnusznak nevezték ezt a bibliai szakaszt. Méltán. Ne felejtsük el, ne merüljön feledésbe ez a himnusz. Sajátos körülmények között született. Börtönben írta Pál. Kilátása volt rá, hogy halálra ítélik. Hattyúdalának is fel lehet fogni e himnuszt és ilyeténképpen is győzedelmes himnusz ez.

A himnusznak 3 tétele van:
1. Krisztus felmagasztalása.
2. Előtte való meghajlásunk.
3. Dicsőséges nevének a megvallása.

Ez a három tétel végeredményben egyetlen egy tételből fakad. Így kezdődik: "Annakokáért..." - van rövidebb fordítás is, "Azért... felmagasztalta Őt". Miért? Keressük a választ erre a kérdésre. Ez a kicsike kifejezés nagyon határozott, nagyon nyomatékos, nagyon fontos jelentéssel bír. Nos hát kezdődjék el ennek a himnusznak a tanulmányozása, mintegy megtanulása. Érezzünk rá ennek a himnusznak a mély-ségeire. Ennek a himnusznak az utolsó három versét olvastuk fel, de hatból áll. Arra, hogy miért? - a felelet a három első versben van. Ismerjük ezt a három első verset is, legalább is szöveg szerint.

"Annakokáért az az indulat legyen bennetek... ami Krisztus Jézusban is volt: - Amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, azt hogy Ő Istennel egyenlő... - Önmagát megalázta..., - engedelmeskedett egészen a keresztfának haláláig."

Így folytatódik: Annakokáért...: Nos, hát ez a szó: "annakokáért" az előző három versre mutat. Az Ő felmagasztalása elválaszthatatlan a meg-aláztatásától. Nem értjük addig a felmagasztaltatását, amíg valamiképpen nem sejtünk meg valamit ebből a szent titokból, mit jelent a megaláztatás.

Pál az Efézusi levélben írja: Az pedig, hogy felmagasztaltatott, mit is jelentene mást,
minthogy előbb alászállt a föld alsó rétegeibe. Nem kisebb hát a megaláztatása, mint a
felmagasztaltatása. Sőt akkor értem meg és csak annyiban értem meg a fel-magasztaltatását,
amennyiben részem van valami-képpen az Ő megaláztatásában. Ó, Isten gazdagságának és
tudományának a mélysége. Ó, Isten meg-aláztatásának és felmagasztaltatásának a mélysége!
Ennél kevesebb nem lehet egyetlen igehirdetés kiinduló pontja sem.
Minden ünnepnek a nyitánya nagypéntek.

Minden nap nagypéntek. Idézem Kierkegaard (az egzisztencializmus előfutára, gondolkodását pesszimisztikus szemlélet és mély vallásosság jellemzi) dán filozófus nevét. A mi kiinduló pontunk mindig ez. Csak onnan tájékozódhatunk igazán, mélységesen, romlatlanul. Ha nem a kereszt ez a mély pont, a világnak a legmélyebb pontja, a mi kiindulásunk, akkor mérhetetlen tévelygés vár reánk. Arról van szó testvéreim, hogy az Ige testté lett. Az Ige Ádámmá lett. A második, bűntelen Ádámmá. Ő az elbukott bünös ember testét és emberi formáját vette magára. Mint történt? Nem tudjuk! Megtörtént?
Tudjuk! Testvéreim, hogyne tudnánk.

A természet is tudomásul vette ezt az alább-szállást. A kősziklák megrepedeztek, a földnek a
kér-gei elmozdultak földindulásban egymástól. A nap elfogyatkozott. A természetben is olyan
változás történt, hogy ez az egyetlen, kozmikus földindulás, amelynek kiváltó oka nem
természeti jelenség volt. Ilyen földindulás soha nem lesz. Ez megis-mételhetetlen. Egyszer s
mindenkorra, azaz ennek a természeti törvénynek ellenére bekövetkezett. A koz-mikus
megrendülésnek a folytatása nem a földben van, az emberben van.
Megrendült a lator, az egyik legalábbis. Meg-rendült a pogány százados. Mindenki
megrendült, aki kapcsolatba került ezzel a ténnyel, a Krisztus alábbszállásával. Az Isten népe
megrendült nép. Ennek a megrendülésnek kell folytatódnia bennem, bennetek. Ennek a
megrendülésnek soha nincs vége a hívő ember életében. Azért hajlunk az ige fölé, hogy újból
és újból belerendüljünk ebbe a mélységes titokba, hogy megalázta magát és szálla a
földnek alsóbb rétegeibe. Az Ő alábbszállása nem semleges közegben ment végbe. Nem
valami akrobatikus mutatvány, nem valami démoni ajánlatnak, maga mutogatásnak az
elfogadása: Szállj alá a templom ormáról! Nem! Hanem ez az alábbszállás, ez bennünket,
egyensúlyunkat, a mindenkori hívő emberi állapotunkat megrendítő valóság. Soha nem
kellene kinyitnom a számat, elvállalni egy szolgálatot, ha abban a szolgálatban nincs ott az a
mélységes megrendülés, hogy "szállt alá a poklokra", és a hívő ember átélheti, kicsoda más
élhetné át ennek egy parányi részét ha nem mi, hogy mit jelent az én életemre nézve ez a
megrendülés. Kedveseim, közöm-bösen senkit nem hagyhat. Jaj, ha a hívő ember eltompul,
közömbös marad a szent megrendülésre nézve. Úgy mondja ezt az előbb említett filozófus
testvérünk: Az, hogy az Isten emberré lett, az hogy a testet öltött Ige a mélybe száll, lehet-e ez
számodra közömbös. Hát egy isteni hóbortról van szó, amikor ez történt?

Nem, testvérek!
Anselmus (olasz szár-mazású canterburyi érsek, filozófus) a középkori realizmus képviselője, a skolasztika világának, a középkornak egyik drága képviselője és testvérünk az Úrban, megírta a Cur Deus Homo - Miért lett az Isten emberré c. művét, Ebben a könyvben végig követhető refrén: "Te még nem gondoltad meg a bűnnek a súlyát...!" Azért vagyunk itt, hogy meggondoljuk a bűnnek a súlyát, ha egyáltalában meg tudjuk gondolni, meg tudjuk érezni a bűnnek a valóságát.
A keresztyén ember jövőképe, arcának egyik nyilvánvaló vonása a megrendült állapot. Ha ez a jövőkép nem ezzel a megrendüléssel kezdődik és folytatódik, akkor nincs jövőképünk:

Képünk lehet, de jövőnk nem, és jelenünk sem. Adja a kegyelem Ura, hogy megrendülten  tudjuk vallani Pállal, az egyház atyákkal, mindazokkal, akik ebbe a szent kegyelmi vonulatba tartoznak, a megrendülteknek a vonulatában.

A kürosi Teodoretus testvérünk írja az első századokban: "Megmaradt annak, aki volt és felvette azt, ami nem volt!" Szent titok ez. Ez a megrendülés velem kezdődik. Ha én nem rendülök meg, akkor nincs jogom elvárni, hogy ez a gyülekezet megrendüljön. Ha én nem rendülök meg, akkor nincs jogom elvárni, hogy bárki belerendüljön ebbe a szent titokba. Ez a megrendülés annyira egzisztenciális, ahogyan Pál mondta utolsó levelében: "a bűnösök között első vagyok én!" Annyira első vagyok én és annyira egyetlen a szónak a jelentésében, hogy nem tudom ki a második. Ha így van ez és nem lehet ez másként, akkor ez a megrendülés legyen a mi osztályrészünk szüntelen.

Így olvassuk tovább: Az Isten is fel-magasztalta Őt. Kimeríthetetlen az alábbszállása,
kimeríthetetlen a felmagasztaltatása. Erről a fel-magasztaltatásról az igében az van: az Isten is
felmagasztalta Őt. Ezt az "is"-t lehet rosszul értel-mezni. Oda tehetem magam, hogy én is,
Istennel együtt kollaborálva. Nem! Testvérek ez azt jelenti, hogy egyedül Isten magasztalta
fel a Fiát, és a mi részünk nem az, hogy besegítünk ebbe a felma-gasztaltatásba. Nem! Sem
ember, sem angyal, sem semmi más teremtmény nem segített Istennek abban, hogy
felmagasztalja az Ő Fiát. Ha meg is fordul ilyen gondolat az agyunkban, - mert az agyunktól
minden kitelik -, ezért Kálvin az agyunkat fabrica idolorum-nak, bálványokat gyártó
műhelynek vagy üzemnek nevezte. A hívő ember agya, gondolkozása is még mindig kész
arra, hogy bálványokat gyártson magának.
Ennek a himnusznak, ez az első tétele, ahogy olvassuk a Zsidókhoz írt levélben "Dicsőséggel
és tisztességgel koronáztad meg Őt". Ő koronázta meg dicsőséggel és tisztességgel. Urrá
tetted Őt kezeid munkáin, Ő koronázta meg. Aki nincs megko-ronázva, azt meg lehet
koronázni, de azt, akit az Atya megkoronázott, azt megkoronázni többé nem lehet. Drága az
Énekek Énekében az, amikor azt olvassuk, hogy: "Sionnak leányai, Jöjjetek ki és nézzétek
Salamon királyt a koronában, mellyel megkoronázta őt az ő anyja az ő eljegyzésének napjára
és az ő szíve vigasságának napjára." Ha ez áll Salamonra: Sion leányai jöjjetek ki, nézzétek
ezt a megkoronázott Salamont, mennyivel inkább áll ez az Isten népére. Mert az Isten népe a
Sionnak leánya. Leányai vagyunk ennek a szent Sionnak. Mennyivel inkább elkötelez
bennünket, - bár előkép gyanánt van - én úgy érzem - ez az Énekek Énekbeli kijelentést,
mennyivel inkább áll az, hogy Isten népe, ti konferenciázó nép, ti együtt levő nép, -
mondhatjuk itt a neveket, hogy ilyen szövetség, meg olyan szövetség, csak azt tudjuk
mondani a Szent Lélekre hangoltan, - hogy jöjjetek ki nézzétek, hogy kit koronázott meg a
dicsőség koronájával az örökkévaló Isten. Nem te koronázod meg, nem a mi bizonyságtételünk koronázta meg Őt. Hanem az Atya.

Nekünk egy maradt. Nem az aranykorona maradt nekünk, hogy a fejére tegyük. Az, amit mi a fejére teszünk, az mindig a tövisből font korona lesz. Ez maradjon nekünk, hogy alázatban tudjunk mindvégig megmaradni.

 

Áldott egyháztörténeti emlék az, hogy Savanarola XV. századi Firenze igehírdetője, drága testvérünk, megszavaztatta Firenze népét, hogy válasszák meg demokratikus úton királlyá Jézust.

A nép megszavazta, senki nem volt tartózkodó, senki nem volt ellene.

Fölírták Firenze kapujára: Rex Firenze Jesus Christus - Firenze királya Jézus Krisztus! - a Borgia pápák idejében ( spanyol eredetű, hirhedt itáliai arisztokrata család a 15-16. sz.-ban) nagy dolog volt.

Ebben a kedves gesztusban volt valami naivság. Mert Jézust nem demokratikus úton választottuk meg királlyá. Nem mi választottuk, hanem Ő, a király választott bennünket. Így hát testvéreim, ebben a himnuszban nyilvánvalóvá válik, kihangsúlyozódik, ami a 2. Zsoltárban is benne van: "Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon".

Jézus Krisztus nem valami "rock opera" szuper sztárja. Jézus az, aki emberré lett, aki  leszállt közénk. Lehetne sorolni a jelzőket, amivel illetjük az Ő királyságát, az Ő felmagasztaltatását. Ilyen Urunk van nekünk, aki felmagasztaltatott, felemeltetett az Atya jobbjára. Ágostontól tanuljuk: - ez passzívum -, nem önmagát emelte fel, az Atya emelte fel Őt.
Ha én emelem fel magamat, ha te emeled fel magadat, alázuhansz. Engedje az Isten népe,
hogy az Ő keze által felemeltetett nép legyen. Ebbe a felemeltetésben ott van a szent méltóság
tudata is. Ő őriz bennünket méltóságosan, a nyomorúságaink, a kisértéseink, fájdalmaink,
betegségeink közepette. Ezt a felemeltetés méltóságot, szent méltóságot és alá-zatot ad.
A börtönben az egyik lelkipásztor testvéremet halálra ítélték és utolsó szó jogán ennyit
mondott: Bíró úr! Az az utolsó kivánságom, hogy amikor a nyakamra fogják tenni a kötelet,
jöjjön oda, tegye az újját a pulzusomra és ha pulzusom gyorsabban ver a normálisnál, ne
higgyen nekem!
Ez Isten népének szent méltósága a szen-vedésben, és a halálban. Ennek a himnusznak ez az
első tétele.

Második tétele úgy szól, hogy "olyan nevet ajándékozott neki...". Ő ajándékozott, nem az
angyalok adták ezt a nevet. Nem ők találták ki, hogy nevezd ezt a nevet Jézusnak, nem a
próféták adták ezt a nevet, nem Mária, nem József.

Senki másra nem bízta rá Isten. Keresztelő János nevét az apja írta egy táblára, hogy ez legyen a neve. Isten a maga újjával írta le ezt a nevet, adta át ezt a nevet az angyalnak, a küldöttnek a küldetésébe: mondd meg Máriának, mond meg a világnak, hogy ennek a neve Jézus Krisztus. Ő ajándékozta.

Tehát Jézusnak a neve ajándék. Elsősorban hívják nevét csodálatosnak, mondja az ige, ez a név olyan név, amely szabadító név. Isten ajándékozta, és ez azt jelenti, hogy ez nem egy név, ez "A név".  Ez az egyetlen név. Ilyen név nincs és soha nem is lesz, azért csudálatos, mert egyetlen szabadító. És egyetlen szabadítás az övé, rajta kívül más nincs.

Mi most egy olyan világban élünk, amikor ismét megelevenedik az u.n. vallás keveredés: a szinkretizmus, az ami megvolt a keresztyénség kezdetén is.

Ma egy modern szinkretista folyamatnak vagyunk tanúi, ti is fiatalok, meg az öregebbek is.

Ma elvitatódik Jézus névnek az egyetlensége.

E név mellé odakerülnek a vallás alapító nevek.

Ma sokan hirdetnek egy bizonyos szinkretista ökumenizmust. A napokban hazajött Grátz-ból egy ottani ökumenikus konferenciáról a mi imaközösségünkbe tartozó leány testvérünk. Elmondta, hogy mit látott ott. Sok keresztyén felekezetnek meg volt a maga standja, a pavilonja. De ott volt a feminista mozgalomnak a standja, ott volt a homoszexuálisok, ott volt a lesbiánusok standja a többi mellett.

Egy olyan világban élünk, testvérek, amikor egy iszonyú keveredés van.
De az Isten nem összekeveri a dolgokat. Isten szétválasztja.

Csak mély bűnbánattal tudjuk megvallani, hogy ebben a keveredésben jelentősen benne van az egyházban lévő "nem egyház"! Szomorú példákat lehetne erre elmondani.

Kedveseim, ez a név nemcsak annak ajándék, aki kapja, hanem annak is ajándék, akinek Ő
tovább ajándékozza. Nekünk is ajándék. Tehát, mi megajándékozottak vagyunk. Közöttünk
senki sincs akinek ne lenne ajándék, mégpedig az egyetlen ajándék, akiben minden benne
van. Megajándékozott bennünket! Megajándékozott bennünket a Jézus Krisztus nevével.
Ebben a névben benne van az az ajándék is, hogy segítségül hívhatom ezt a nevet. Élhetek ezzel a névvel. Segítségül hívhatom, igénybe vehetem. Nincsen olyan terület, ahol igénybe ne vehetném a Jézus Krisztus nevét. A szövegnek az eredeti jelentésében benne van a segítségül hívásnak a dallama is.

Úgy kell érteni a segítségül hívást, hogy mint a sikolyt, valami szent kiáltásként, amikor hívom az Ő nevét. Bárcsak adná a mi Urunk a mi jövőképünkbe is mélységesen odatartoznék az, hogy az Isten népe szüntelenül kész segítségül hívni az Ő Urát, az Úr Jézus Krisztust. Ez a jövő képünk, nem valami kultikus liturgikus epitézis, ahogy az ortodox egyházban nevezik. Ahhoz nincs bátorságom, hogy kizárjam ennek a lehetőségét, ott is van valami ilyenszerű. Azonban ez a segítségül hívás nem valami langymeleg, nem valami közömbös, hanem ez a segítségül hívás az emberi egzisztenciánknak legmélyéből fakadó sikoly, szent kiáltás: "Jézus Istennek Fia! Könyörülj rajtam!"

 

A harmadik tétele ennek a himnmusznak, hogy az, hogy az Ő nevére minden térd meghajoljon, a mennyeieké, a földieké és a föld alatt valóké. Minden név! Ebben a mindenben
ki az első? Én vagyok az első! Előbb az én térdemnek kell meghajolni Ő előtte és
mindazoknak, akik ismerik Őt. Ó, testvérem, vizsgáljam csak meg a térdeimet, ha a
közösségünkben, az egyházban sok a meghasonlás, az irigység, a civódás, a versengés, akkor
vajon elég mélyre hajolt-é az én térdem, hogy az ilyen dolgoknak ne legyen helye az Isten
világában.
Amikor Pál itt felsorol három réteget, akkor ebben benne van az egész mindenség. Benne van
a menny, a föld és benne van a démoni világ, a földalatti világ.
Mit jelent az felső emeleten ennek a névnek a jelenléte és a meghajlás. Erről csak annyit,
hogy ebben a világban sok isten van, sok olyan van, amit istennek kiáltanak ki, de mindazáltal
nekünk egy Istenünk van az Atya, és egy Urunk van a Jézus Krisztus.
Ha veszük a következő területet, abban benne van mind az, ami földi. Benne van a tested, a
tanulmányod, benne van az időd, a családod, az öregséged és betegséged. Értitek, hogy
mennyire gyakorlati módon van jelen ebben a himnuszban a Jézus Krisztus Urasága. Azért
hát ne csüggedjen Isten népe. Lehetek akármilyen szegény, elesett, a genetikának is meg kell
hajolni az Ő hatalma előtt. Ebben benne van az egyetemes világ. Nem tudom milyen
örökséget hoztunk magunkkal. Benne van mind az, ami vízszintes síkon érint bennünket.
De nem uralkodhatnak rajtunk. Lehetnek anyagi prob-lémáink, de kétségbeejtő problémáink
nem. Rajtad nem uralkodhat a betegség, nem azt mondom, hogy nem lehetsz beteg, de nem
uralkodhat rajtad.
Nem uralkodhat rajtunk sem az ifjúság tüze, sem pedig az öregkornak a lassú megfáradása.
Jézus Krisztus a földön is Úr. Az Isten népe szabaduljon meg minden evilági praktikától.
Vegye igénybe ennek a Krisztusnak az Uraságát ebben a földi viszonylatban is.
Harmadik a démon világ. Amikor Pál ezt írta akkor igaz volt reá, hogy nem levegőt
vagdosott és nem is ok nélkül írta le, amit leírt. Filippi városa a római impérium közvetlen
hatalmi körébe tartozó város volt. Ennek a városnak volt Just Italicuma; úgy kezelték, mint
egy Rómához tartozó provinciát. Rengeteg előnye volt ennek a városnak. Ennek a váronak
ilyen neve volt, hogy Júlia, Cézár, pogány istenségnek és uralkodóknak a nevei is ott voltak a
nevei között. Amikor Pál azt írta, hogy erre a névre hajoljon meg a föld alatt valóknak a térde,
benne volt a római császár is, akik istenségek is voltak. Benne voltak a múltnak zsarnokai,
minden világhatalom. Benne van minden politikai erő ma is. Merjük ezt ma is vallani
testvéreim?

6
Merjük azt is elhinni, hogy mi ezeknek a sötét erőknek parancsolhatunk. Nem ok nélkül
kaptuk mi erre a felszólítást. Mert talán merésznek tűnik, a szellemi hatalmak nem fogank
takarodót fújni sem a jóga sem a pszichológia előtt. Sem a transzcendentális megditációnak,
sem a tudatnak vagy a tudat tágítási programoknak, sem a parapszichológiának, sem
semmiféle pszichológiai írásmagyarázásnak, ma divatos dolgokat mondok.
A sötétség hatalma csak akkor fúj takarodót, amikor valaki segítségül hívja ezt az
egyetlen nevet, ezt a megismételhetetlen nevet.
A hívőket exclusívoknak mondják, kizá-rólagosaknak mondják. Igen azok vagyunk!
Exclusívok vagyunk a szónak ebben az értelmében: "Nem adatott más név, amely által
kellene megtartatnunk". Exclusívok vagyunk!

A végén így fejeződik be ez a csodálatos himnusz: "az Ő nevére minden térd meghajoljon
és minden nyelv vallja..." Mi a sorrend? Az hogy először meghajoljon, azután valljon. Nem
lehet úgy, hogy nem hajolok meg hanem vallom. Ha nem hajolok meg és úgy vallom, akkor
testvéreim ez nem más mint valami hívő gőg, de van olyan is hogy meghajolok, de nem
vallom. Ez gyávaság, ez megalkuvás. Ez a kettő nem maradhat el egymástól.
Adja a kegyelemnek Ura, hogy ez a kettő odatartozzék a mi jövő képünkhöz, a mi mindennapi
képünkhöz, hogy az Isten népe meghajolva vallja, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségére. Ha
nem így vallja, akkor a maga dicsőségére vallja. Akkor vallja az Atya Isten dicsőségére, ha
meghajolva vallja. Az Úr adja meg nekünk ezt a szent megvallást kegyelméből. Ámen.

***

A parancsoló teremtés
- az aranylánc, és hasonlóság Jézushoz -

"Mert akiket eleve ismert eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak
legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között." Róma 8:29.
*
A Krisztus arcához való hasonlatosságunkról beszélni is lehetetlen, ha nem könyörögne
értünk szüntelen a Szent Lélek. Ugynakkor bizonyos öröm is jelentkezik, mert ahány
testvérrel találkozunk, any-nyiszor találkozunk Jézussal.
*
A XVI. század központi igei felismerése a hit által való megigazulás volt, a pontosabban a
Jézus Krisztus hite által való megigazulásunk. Az igében és a felismerésben is ott van egy
másik döntő kérdés, folytatásként, éspedig az, hogy hasonlatosak le-gyünk Őhozzá.
Egyforma érvénnyel jelenik meg előttünk a két súlyos kérdés, elsőként
a justificatio, a megigazulás, és másodikként
a sanctificatio, a megszentelődés kérdése.

7
Arról van szó, hogy "amiképpen hordtuk a földinek ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek
ábrázatát" is. Nem majd ott fogjuk, hanem már itt. Meglepő tehát és ennek nagyon
örülhetünk, miközben nagyon gyakran szó van a kettős eleve elrendelésről, éppen Kálvin
tanításaiban a kettős predesztinációról, valamiképpen itt is találkozunk ismét egy kettős
predesztinációval, mert elrendeltettünk arra, hogy az ő igazsága által megigazuljunk, de
elrendeltettünk arra is, hogy az ő ábrázatához hasonlatosak legyünk. Atyáink, különösen a
XVII. századbeliek észrevették az Isten Lelkének irányítása alatt a Szentírásnak ezt a központi
igazságát is.

A 29. versből adódóan elnevezték azt a sorozatot, amelyről hallani fogunk, arany láncnak.

Nagyjából hat aranyláncszemből tevődik össze a 29. vers, de még a 28. vers utolsó mondata
is ide kapcsolható: "az ő végzése szerint hivatalosak vagyunk".
Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a nagyon szép ékszert.

Csak a hívő embernek van ilyen nagyon szép ékszere. De mennyire használjuk és mennyire értékes nekünk ez az aranyékszer?

1. láncszem: "Az Ő végzése szerint" - az Ő dekrétuma szerint. Itt az a szó van, amit
ismerünk: protezis. Nem a legjobb csengése van ennek a protézis szónak, különösen
hatvanon felül. Ámde örülhet a mi szívünk, mert áldott protézis az Ő végzése. Ezt a protézist
nem lehet megbánni, nem kellemetlen, nemcsak az öregeknek, hanem a fiatalabb
nemzedéknek is ajánlott.

2. láncszem: "az eleve ismerés". Itt is van valami, ami bizonyos kapcsoló pontot jelent a mi
nyelviségünkben, ugyanis a protézist, a kegyelmi protézist követi a kegyelmi prognózis, -
orvosi kifejezések ezek. Íme a Szentírás: a 29. vers azt mondja, tehát mi elrendelésünkben
megélhetjük a prognózist, ami ebben a szövegösszefüggésben közösségvállalást jelent. Ő
vállalt engem! Jézusnak oka lett volna, hogy ne vállaljon engem. Nemde? Viszont mennyi
okom lenne, hogy vállaljam őt. De nem megy ez olyan könnyen.

3. láncszem: "eleve el is rendelt". Itt van ez a predesztinációs kifejezés, ami annyi teológiai
vitára adott alkalmat, de itt is van valami, ami ezt a decretum horribile-nek nevezett parancsot enyhíti, ha arra gondolunk, hogy ennek a hátterében egy olyan kifejezés van, ami benne van a különben ismert szóhasználatunkban, a horizontban.
A harmadik láncszem azt jelenti, hogy ő nem hagyott ki engemet a horizontjából, a látási síkjából.

Úgy mondja ezt drága testvérünk, Pascal: "a végtelen lehetőségek közül éppen engemet választott!" Választhatott volna mást - nemde - a végtelen lehetőség közül, hogyan esett éppen rám a választása, a létezésben és az üdvözítésben. Ki tudná ezt megmagyarázni?

4. láncszem: "el is hívta azokat". Ebben a szép ékszerben ez a láncszem, hogy "el is hívta",
nemde azt jelenti, hogy megszólított bennünket. Nem hagyta ezt a titkot ismeretlenül. Ez a
megszólítás azt jelenti, hogy tudtomra adta, hogy van még előtte három láncszem. Azt nekünk
megmondta és úgy, ahogy betöltötte Pál szívét, ahogy utolsó levelében, a Timóteusi levélben
a börtönből írja: "hívott minket szent hívással, nem cselekedeteink szerint, hanem saját
végzése és kegyelme szerint, ami adatott nekünk az Úr Jézus Krisztusban". Hívott, néven
szólított. Ismeri az én nevemet, tud rólam, hiszen ez a hívás: "a nem lévőkből való
előszólítás", akik nemcsak egyszerűen előszólíttattak, hanem egy bizonyos céllal szólíttattak
elő, hogy hasonlatosak legyenek az Ő ábrázatához. Ez azt is jelenti, hogy érvényes a létünk.

8
Milyen ez a hasonlatosság? Először a hason-más nem jelent lényeg szerinti azonosságot, nem
azonosság, hanem utalás, ráutalás az eredetitre, az igazira. Azt jelenti ez, hogyha valaki
meglát bennünket, akkor Jézus jusson eszébe és ilyen értelemben ennek a hasonlatosságnak
mi tulajdonképpen árnyéka vagyunk, noha az igazinak az árnyéka vagyunk és sohasem
gondoljuk azt, hogy adekvát ez a kettő és egyenlőséget lehet tenni Ő és én közöttem. Ez
alázatban tart.

Mezőpanitban ősszel volt egy konferencia és ott egy öreg nyolcvanon jóval felül levő
atyánkfia, aki kollektiv gazdaság elnöke volt, de nagyon nagyon hűséggel szolgálta az Urat.
Rengeteg feszültsége volt az államhatalommal s a feszültségeiből elmondta az egyiket.

Az volt a véleménye róla a felső hatalmasságnak: "jó, hát legyen keresztyén, higgyen, de ne mondja senkinek!" Erre a testvérünk azt mondta nekik, hogy neki tulajdonképpen nem kell beszélnie Krisztusról, "mert tudják elvtársak, ha engemet meglátnak a falu végén az emberek, akkor ott már mindenkinek Jézus Krisztus jut az eszébe".

Vajon, ha rám néznek, akkor ki jut eszébe az embereknek? És ez az atyánkfia szent bátorsággal merte mondani ezt és azt is hozzátette: az Istent senki sem látta, ellenben bennünk akar láthatóvá válni.
A mi Urunk Jézus Krisztus adja meg nekünk is ezt a kegyelmet. Nem vagyok azonos Vele de méltatott arra, hogy Rá utalhatok és ez tartson alázatban.

Másodszor azt jelenti: olyanok leszünk, mint Ő. Hát most nem vagyunk egészen olyanok,
van egy kis hiba. Van egy kis különbség és nekünk ezt a különbséget nagyon világosan kell
látnunk. Ez nagyon reálisan jelen volt az első gyülekezetek életfelfogásában. Amikor nem ok
nélkül azt írja Pál a törvényeskedő galatáknak: "Atyámfiai, akiket ismét fájdalommal szülök,
hogy kiábrázolódjon bennetek a Krisztus". Ha a szülőnek fájdalma van, ha a szülő vállalta
ezeket a szülési fájdalmakat, akkor nem kellene, hogy inkább fájjon annak, akin végbemegy
ez a szülés? Nem lehet ezt a kérdést úgy megközelíteni, hogy ne fájjon nagyon nekünk ez az
állapotunk, hogy hol tart az Isten népe? Vajon észreveszi-e rajtunk ez a világ az Ő ábrázatát?

A börtöni üdülésünk idejéből való (nem kell mindig idézőjelbe tenni hogy "üdülés", mert volt ott alkalom felüdülni is):

Együtt voltunk ortodoxokkal, szerzetesekkel és az egyik szobában találtunk egy nagyon beteg ortodox szerzetes főnököt, aki állandóan csak feküdt az ágyon, mert már olyan állapotba került. Mentünk hozzá vigasztalási gondolatokkal és kiderült, hogy ő vigasztal minket. Kérdeztük: Szenved nagyon? Nehéz hordozni ezt a keresztet a börtön körülmények között? Azt mondta: "Nagyon szenvedek, de nem amiatt, hogy nincs elég étel, hogy fázom, hogy a börtönben vagyok. Az én szenvedésem az, hogy nem vagyok olyan, mint Jézus Krisztus!"

Szenvedtél te már ilyen formában?

A világnak szüksége van Isten fiainak a megjelenésére, Krisztus képmásaira, de ne feledjük
el, hogy végül is Krisztusra van szüksége és nem a képmásokra. A képmásokra csak
annyiban van szüksége ennek a világnak, amennyiben hitelesen kiábrázolják őt.
Nagyon szívvidámító történetet mondott el az egyik börtönbeli kollegám, aki 14 évet ült az
árnyékos helyen. Egy alkalommal meglátogatott egy falut, egy gyülekezetet. Nem ismerte a
lelkipásztort és ahogy megy az utcán, nem tudta, hogy merre van a parokia és egy kis fiúval
találkozott - ez román kontextusban van, de jó ez magyarban is - és kérdezte a gyereket, hogy
merre van a lelkészlak? A gyerek azt mondta, hogy elvezetem én a bácsit. Közben
beszélgettek. Kérdezte a gyereket: Jársz-e templomba? Hallottál-e Jézusról? - Á, nemigen
hallottam én, nemigen járok én templomba se. Akkor ő, a lelkipásztor el kezdett beszélni
ennek a gyereknek az Úr Jézusról és a gyereknek az arca felvidámult és ezt mondta: - Bácsi, milyen jó lenne, ha lennének kicsike Jézusok és ha mi látnánk a kicsi Jézusokat, keresnénk a nagyot. Látnánk a kicsit és elfogadnánk a nagyot. Ez a gyermekien kedves mondat nagyon megítélő a mi számunkra is.

Tulajdonképpen mit jelent a Jézushoz való hasonlóság a gyakorlatban?

Az ószövetségi zsidó nyelvben az arc kifejezés többeszámú: panin - azt jelenti, hogy Istennek nemcsak egy arca van, hanem - ha az arkangyaloknak 4 arca van - Ő is megengedheti magának, hogy több arca legyen és ez legyen előttünk is nyilvánvalóvá.

Nézzük ezeket a vonásokat.

1. Arcának egyik vonása: Tanuljátok meg éntőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok. Így látták a próféták is: Kínoztatott, üldöztetett, mint juh viteték a mészárszékre, száját nem nyitotta meg, mindvégig alázatos volt és engedelmes a keresztfának haláláig! Engedelmes!  Ez az engedelmes, szelíd alá-zatos arc, egyik olyan lényegi vonása, amelytől még nem tekinthetünk el.

A keresztyén rabszolgát veri a pogány gazdája. Várja, hogy mikor jön ki a sodrából, mikor fog panaszkodni, jajgatni. A szolga nem szól, tűri csendben, alázatban. Rákiált, miért nem ordítasz már? Azt mondja a szolga: nincs rá időm. Hát mit csinálsz? Imádkozom érted! Nem azt jelenti ez a szentség, hogy nincs hatalma, hogy tehetetlen? Ez az alázat épp az ellenkezőt jelenti: tulságosan sok hatalma van ahhoz, hogy rendelhet maga mellé 12 légió angyalt. Aki rendelhet magának a védelmére, az nem él a szabadságával. Az alázat nem bárgyúság, az alázat egy félelmetes hatalom. Mert ott, ahol te alázatban maradsz, ott Isten maga az, aki színre lép és rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.

Ágoston: "Ha kérdeznék tőlem, hogy miben látom a hívő ember lényegét, akkor azt mondanám, először, hogy legyen alázatos, másodszor, hogy legyen alázatos és harmadszor is - ha még jönne, hogy valami egyebet mondjak, nem tudok egyebet mondani -, a hívő ember legyen szelíd és alázatos, mint az Ő Ura."

2. Szolgai forma. Jézus Krisztusnak, az ő ábrázatának a szolgai létformáját is ajándékba kaptuk. Ez létforma. A szolgálat nem azt jelenti, hogy mivel a másik rászorult, és a szomszédom, azért szolgálok neki. A szolgálat nem azt jelenti, hogy megjutalmaztatom,  hanem azt jelenti, hogy a szolgálat Istentől ránkhagyott, nekünk ajándékozott létmód. Nem tudunk nem szolgálni. És ez a mi Krisztus-képűségünk, ez a szolgai forma, ez nem azt jelenti, hogy szolgaként szolgál a szolgáknak, hanem Úrként szolgál.

Úgy mondta ezt Luther: A keresztyén embernek abban áll a szolgálata, abban áll a szabadsága, hogy minden dolognak szabados ura és ugyanakkor alázatos szolgája. Egyszerre van a helyes értelemben vett uralkodás és egyszerre van a szolgálat.

3. Jézus arcának a harmadik vonása a közösségi létforma. Akiknek szolgál, vállalja a velük való közösséget. Sőt azt mondja Péternek, ha nem engeded, hogy megmossam lábadat, akkor nem vagyunk közösségben. Milyen drága dolog, hogy Jézus Krisztus nekünk adja a koinonikus, közösségi létformát, vállal bennünket, nemcsak itt, a mennyben is. Azt akarom, hogy akik hisznek bennem, az enyéim, ne csak itt hanem velem legyenek a mennyben is.

4. A Jézus arca szenvedő arc is. Van Jézusnak szenvedő arca is.

Pascal mondja: "Jézus Krisztus agonizál, szenved bizonyos értelemben mind a világ végezetéig". És ezzel az agonizálóval is szabad a közösséget vállalni. Pál annyira vállalta, hogy azt tudta mondani: arra vágyom, hogy kiábrázolódjék bennem a Krisztus és nemcsak az Ő feltámadásával legyek egy, hanem az Ő szenvedéseiben is része-sülhessek. Ez az arcvonás érthető megállapítás.

Pascal: A feltámadásában is ott vannak Jézus testén a sebei. És azt érti ezen: a feltámadott Jézust a tanítványai a sebeiről ismerték fel, és Ő az övéit, a tanítványait az ő sebeiről fogja felismerni.

Nem merem én ezt tovább mondani testvéreim olyan súlyos kérdések vannak éppen a szenvedő Jézus Krisztus arcával való azonosságunk vonatkozásában.

Kálvin nagyon világosan látta ezt a kérdést: A hasonlatosság nem jelent mást, mint a kereszt hordozására való rendeltetést.

5. A dicsőséges, fénylő arc. Mózes és Illés beszélik az Jézus halálát a megdicsőülés hegyén és Jézus Krisztusnak az arca fénylik, mint a nap. Képzeljük csak el milyen lenne az, hogy beszélnek nekem az én halálomról, és közlik, hogy kivégeznek délután háromkor. És amikor én ezt  hallgatom, akkor sugárzik az arcom. Ó testvéreim van ilyen sugárzás. Isten kegyelme megadhatja, mint ahogy sokaknak meg is adta. Vagyis arról van szó, hogy Ő úgy részesít bennünket az ő dicsőségében, hogy mindenki látja rajtunk, mint Mózes arcán a sugárzást. Csak ki nem látja? Az, akinek sugárzik az arca. Az csak sír, az csak vergődik, hogy Uram nem sugárzik az arcom, nem a te dicsőséged sugárzik rajta. De nem is nekünk kell azt látni, hanem másnak. Ahogy egy atyámfia mond-ta: - nagyon precizen és szépen -, "a bennünk levő isteni átváltozik bennünket meghaladó istenivé".

Végül, mit tehetünk praktikusan azért, hogy Hozzá hasonlatosak legyünk, hogy a Jézus arcát hordozzuk? Valójában mit is tehetünk érte? Semmit! Mert ez, hogy "legyünk", ez nincs a mi hatalmunkban. Ez nem a mi "legyünk" kifejezése. Az igében így van, hogy "Legyenek!"
Ez a legyen a "teremtő" legyen, ami az Ő szájából jön ki. Hitben, reménységben elfogadhatjuk! Mert Ő mondta azt, hogy legyen. Ez a legyen pedig teremtő parancs. Ez a legyen: teremtés. Amikor hallod, nincs jogod azt mondani, hogy nem hiszem el. Nincs jogod nem vállalni ezt a "legyent". Nem látod, de vállald, mert Ő mondta. És akkor reménységünket méltán tarthatjuk egyenlőnek a tényleges birtoklással.

Senki sem lehet a menny örököse, ha nem lett előbb hasonlóvá Isten egyszülött Fiához. Így lett elsőszülött sok atyafi között. Úgy első, hogy nincs második. Ő minden mindenekben. Ez a mi Jézus-ábrázatunk. Ágostonnal együtt imádkozhatjuk:

"Uram, add meg, amit parancsolsz!
Parancsold nekünk a Jézus arcát".

Ámen.

(A szerzőt a romániai bethánistáknak nevezett magyar reformátusok között 1958-ban tartóztatták le és hitéért 22 évre ítélték, melyből kegyelemmel 1964 nyarán szabadította ki az Ura. A húsz börtönviseltnek - köztük az ő - visszaemlékezéseit tartalmazó, nálunk is kapható, nagyon megrázó dokumentum kötet címe: Bilincseket és börtönt is.)

http://www.ce-union.hu/HAO/64.pdf