Segítőkész, dolgos, elérhető – sokan így ismerik Kelemen Jánost, aki 2023 januárjától tölti be a Dunamelléki Református Egyházkerület üzemeltetési főigazgatói tisztét. Munkatársaival feladata az egyházkerület tulajdonában lévő ingatlanok, köztük a Ráday Ház, a mátraházi, valamint a galyatetői konferenciatelepek fenntartható üzemeltetése. Ám mielőtt munkájáról beszélgetnénk, arról kérdezem, milyen út vezetett számára idáig.

Sóvidékről a szabászatba
Erdélyben, a festői Szovátán nőtt fel – kezd bele történetébe. A kilencvenes években nagybátyját követve jött Magyarországra, hogy alkalmi munkát vállaljon egy építkezésen.
„Hiánygazdaságból érkezve elhatároztuk, hogy dolgozunk egy hónapot, veszünk egy kólát meg egy farmernadrágot és aztán hazamegyünk. Először cementes vagonokat pakoltam a Balatonnál, végül ácsként dolgoztam, aztán az eredeti szakmámban kerestem munkát. A budapesti Akácfa utcában dolgoztam néhány évig férfiszabóként. Ez már a butikos világ vége felé volt. Javasoltam, majd elindítottam a konfekciógyártást, így elkezdtük fázisokra osztani a munkafolyamatokat megnövelve a termelékenységet. Persze, rendelésre is varrtunk ruhákat, többek közt magas szintű állami küldöttség tagjainak   egy spanyol királyi fogadásra, de rendszeresen jártak hozzánk híres énekesek, és egy népszerű showmannek is készítettünk öltönyt. Már jó ideje nem készítettem ruhát, de azért a lányaimnak meg a kisunokámnak varrok néha valamit. Nagy becsben tartják ezeket a ruhadarabokat.”

Ezt követően saját műhelyt nyitott az Üllői úton. Vállalkozói képességeit aztán még tovább kamatoztatta, egy barátja hívására egy bukaresti informatikai céget indított el, vállalkozásszervező közgazdász diplomát szerzett, majd  a magyarországi anyavállalat  vezérigazgatója lett. Sikeres volt, valami mégis hiányzott az életéből – idézi fel.

Egy pillanat műve volt
„Harmincnyolc éves voltam, amikor megkérdőjeleztem, hogy biztosan ennyi-e az élet. Életünket a munka határozta meg. Nem volt időnk semmire, minden arról szólt, hogy bebizonyítsuk magunknak és a környezetünknek, hogy képesek vagyunk megállni a helyünket, ahogy szokták mondani, visszük valamire. Ezért minden lehetőséget megragadtunk, hogy minél több pénzt keressünk, egzisztenciát teremtsünk, nagy házat építsünk. Egyre több munka, egyre kevesebb idő a családdal, egyre kevesebb idő a pihenésre. Sem a feleségemmel, sem a lányaimmal nem töltöttem minőségi időt. Nem volt semmi más az életünkben, csak a munka. Azt reméltük, hogy ez a kulcsa a boldogságnak, ez fogja megadni előbb-utóbb azt a békességet, elismerést amire vágytunk, amire minden ember vágyik. Egyszer csak belém hasított, hogy az életnek így nincs értelme. Ott volt bennünk egy hatalmas űr, amit nem tudtunk betölteni, és éreztük, saját erőnkből nem is fog sikerülni. Elkezdtük keresni a segítséget, a válaszokat. Voltak zsákutcák is. Isten kegyelme, hogy visszavezetett a gyökerekhez. Kisgyermekként nagymamámtól tanultam imádkozni, konfirmáltam, de csak huszonöt évvel később lett értékké mindez. Ekkor már Pilisszentivánon laktunk, úgyhogy elmentünk a szomszédos solymári református gyülekezetbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket. Talán már első alkalommal kiállt a gyülekezet elé egy férfi, aki az első kecskeméti férfiaknak szóló Cursillót hirdette. Életemben nem voltam még sem csendesnapon, sem hasonlón, de bennem volt a vágy valami többre.”

„Mikor láttam, nagyjából miről van szó, azt mondtam magamban, hazamegyek, nekem ez nem kell. De akkor Lovas Andrásnak volt egy úrvacsorai igehirdetése, ami a feje tetejére állította a világomat. Egy pillanat alatt kitisztult minden, megértettem, miért vagyok itt, miért az a feleségem, aki, miért azok a szüleim, akik. Mélységesen tiszta pillanat volt ez, ami aztán el is tűnt. Azt ismertem fel, hogy a helyemen vagyok – itt, a Cursillón is.

Kicserélték apát
Miután hazatért, a családja számára azonnal nyilvánvaló lett, hogy valami történt vele, mert egészen máshogy kezdett viszonyulni hozzájuk. „Például a legegyszerűbb dolog, hogy elvittem a tányért magam után. Értékelni kezdtem a feleségem munkáját. Addig az volt bennem, hogy én hozom haza a pénzt – erdélyi hagyomány, hogy ez a férfi dolga. De aztán észrevettem, hogy ahhoz, hogy én az lehessek, aki vagyok, Ildikó mennyi áldozatot hoz. Ő látja el a gyerekeket, folyamatosan ő van velük, ő foglalkozik velük. Azonnal észrevette, hogy valami változás zajlik bennem. Nem volt kérdés számára, hogy ő is el akar menni oda, ahol jártam. Elkezdtük együtt olvasni a Bibliát, együtt imádkozni, esténként beszélgettünk, mint egy család. A lányaink akkor már kiskamaszok voltak, ők ma is nagy örömmel gondolnak vissza erre az időszakra, ami felfrissülést hozott a családunk életébe. Aztán a napi igeolvasás közben egymás után olyan üzenetek jöttek, hogy a feleségemmel arra gondoltunk, miért ne lehetne nekünk még egy gyerekünk. Így született meg Beni fiunk, aki most tizenöt éves, és az Istennel való szövetségünkre emlékeztet.”

Nem sokkal az emlékezetes hétvége után a családfő felmondott az állásából, és rögtön elkezdett szolgálni az akkor induló református Cursillóban, amelynek azóta titkársági elnöke. Nagy szerepe volt abban, hogy Erdélyben is megjelent a mozgalom, mint mondja, annyi mindent kapott onnan, hogy szeretett volna valamit visszaadni. Kárpátalján, Felvidéken és Magyarországon kívül csak Erdélyben azóta ezerötszázan jutottak el a sokak életében mély változást elindító hosszú hétvégére, köztük számos férfi is.

Amikor a férfi megtörik
„A férfiak egymás előtt könnyebben felvállalják azokat a gyengeségeket, amelyekről nők társaságában nem szívesen beszélnek. Jellemző ránk az is, hogy szeretjük kézben tartani a dolgokat, mi, erdélyiek különösen nehezen tudunk segítséget elfogadni, mert az az alapvetésünk, hogy bármilyen problémát nekünk magunknak kell tudni megoldani. Ha kínkeservvel is, de végigküzdjük anélkül, hogy segítséget kérnénk.”

Az Istenre szorultságot elfogadni sem mindig könnyű – fejtegeti. „Sok férfi jó embernek gondolja magát, és nem értik, hogy miért van szükség Krisztusra. Pedig, ha nincs bűnöm, nem látom a hibáimat, akkor nincs szükség megváltásra sem. Amikor belátjuk, hogy én is tévedek, én is bűnös vagyok, vagy hogy ezt nem tudom megoldani, hiába vagyok férfi, akkor esünk térdre, és akkor indul el az Istennel való kapcsolat. Amíg abban a burokban élünk, hogy mi feláldozzuk magunkat a családunkért, nem tudunk elég gyengék lenni ahhoz, hogy Isten kegyelmét elfogadjuk.”

Ledőlt a bálvány
Van, amihez több idő kell. Egy ideig mindennek a pénz volt a mérce számára. Ebből meg kellett, hogy szabaduljon – vallja meg. „Még mindig van gyógyulni valóm, de el tudtam engedni ezt. Ez nem azt jelenti, hogy felelőtlen lehetek, hanem az a fontos, hogy a pénz oda kerüljön, ahová való. Nekem korábban a pénz Isten helyére került. Az volt a mérce. Eljössz egy idegen országba, és ott be akarod bizonyítani, hogy te meg tudsz élni, nagy házat építesz, mindennel meg akarod mutatni, hogy életképes vagy. Ezt a bálványt kellett ledönteni. Ez akkor történt meg, amikor egy időben anyagilag koppantunk a padlón, és megtapasztaltuk, hogy el lehet fogadni segítséget, és Isten onnan is fel tud emelni. Ráébredtem, hogy nem a pénz tart meg, hanem Isten kegyelme.”

Komplexusok erdélyi magyarként
Ekkoriban erdélyi származása teherként nehezedett rá. „Az, ahogy beszélek, ahogy gondolkodom, amilyen vagyok, az hátrány, az nem jó itt – egészen addig, amíg ez helyére nem került: ez vagyok én, engem az Isten ilyennek teremtett, ezzel a háttérrel, ezzel az úttal.” Sok időbe telt az is, mire itt otthon érezték magukat – teszi hozzá. „A rendszerváltás után eleinte mindenki tárt karokkal fogadta az erdélyieket. Persze, ilyenkor mindenféle ember jön, sokan vissza is éltek a vendégszeretettel. Ezért amikor mi Magyarországra érkeztünk, akár albérletet, akár munkát kerestünk, ha megemlítettük, hogy erdélyiek vagyunk, falakba ütköztünk. A feleségem gyakran sírva jött haza, hogy nem sikerült munkát találnia. Eleinte takarított, én pedig építkezésen dolgoztam. Igaz, mi nem azért jöttünk át, mert rá lettünk volna szorulva, a szüleink Szovátán a vendéglátásban dolgoztak. De valahogy sodródtunk mi is. Nem is akartunk itt maradni, havonta hazajártunk. Aztán a varrásból megvettük az első lakásunkat. Nyolc évbe telt, mire megkaptuk az állampolgárságunkat, de valójában húsz év után éreztük azt, hogy itt otthon vagyunk.”

Férfisátor
Második családjuk ma már a solymári református gyülekezet, amelyet befogadó közösségként ismertek meg. A gyülekezetet még határon túlról betelepült magyar reformátusok alapították a sváb katolikus vidéken. János tíz éve presbiterként szolgál a közösségben. Most ismét férfiak számára szeretne szolgálatot indítani: a Férfisátorban a férfilétről esne szó csak férfiak közt, és a Szentírást is férfiszemmel olvasnák. Azt mondja, számára mindig a misszió az első, a többi csak körítés. Ám a lényegi beszélgetéseknek is mindig eljön az ideje.

Amikor a megfelelő helyről indul ki minden
Idővel a munkavállalásban is az egyház felé fordult. Először a balatonszárszói SDG Családi Hotel és Konferenciaközpontban dolgozott műszaki igazgatóként, azután került a Dunamelléki Református Egyházkerülethez. Munkáját azóta cursillós szolgálatával együtt a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével is elismerték. Azt mondja, mindkét munkahelyére Isten hozta. „A munkánk Istent kell, hogy dicsőítse, vagyis a minőségén a hozzáállásunk, a motivációnk is megmutatkozik. Ezért is van esély arra, hogy amikor jól és jó lelkülettel végzem a dolgom, akkor a munkatársaimban megfogalmazódhat a kérdés, hogy mi lehet e mögött. És ha még meg is fogalmazza, akkor alkalmam nyílik beszélni a hitemről. Szárszón például úgy formálódott a csapat, hogy esélyt adtunk embereknek. És idővel valami elkezdett változni bennük is. A mostani csapatban már-többé kevésbé tudják, miről szól az egész, miért vannak ott. Sokan elkezdtek gyülekezetbe járni, elmentek Cursillóra. Megtapasztaltam, hogy ha innen és nem a profitszerzésből indul ki minden, még az anyagiakon is áldás van.”

Közös tulajdon
A jó sáfárság azonban nemcsak az üzemeltetők feladata – teszi hozzá. Üzemeltetési főigazgatóként csapatával arra kell törekedniük, hogy az egyházkerület tulajdonában lévő ingatlanok, köztük a konferenciaközpontok fenntartása jövedelmező legyen. „Nagyon fontos az üzemeltetői, a jó gazda és a testvéri szemlélet egyensúlya. Úgy kell rátekintenünk ezekre az ingatlanokra, mint minden református ember tulajdonára, és abban reménykedem, hogy ezt így gondolja minden munkatársunk vagy vendégként oda érkező gyülekezeti tag is. Fontos felidézni, hogy eleve jutányosabb áron juthatnak hozzá az üdülési lehetőséghez az egyházkerület támogatásával, vagyis a vállalható minimális összeget kell fizetniük. Nagyon vékony mezsgyén kell járnunk ezekben az időkben, ha szeretnénk jó gazdái lenni a közös tulajdonnak, és ez nem könnyű.”

Tanítványként a világban
Bármivel is foglalkozunk, bármiről is szól az életünk, fontos, hogy tanítványként legyünk jelen a világban – hangsúlyozza Kelemen János. „Jó lenne mindennap belenézni a Szentírás tükrébe, megvizsgálni magunkat, és az Istennel megélt közösségből indítani el a napunkat. Helyet kell adnunk a megpihenésnek, a lelki feltöltődésnek, a családnak is. Ha ez kimarad, felborul az egészséges egyensúly. Még ha kiválóságra törekszünk is a munkánkban vagy a szolgálatainkban, akkor tudunk igazán gyümölcsöt teremni, ha békességes légkörben élünk.”

Képek: Füle Tamás, családi archívum