A szobák szobájába 

(Apostagi Zoltán)

 

Mintha megelégelted volna,

Hogy a háttérben legyél,

Hogy csak jelentéktelenül sétálj

A tömegben, ahogy tizenkét évesen,

És hagyjad, hogy elveszítsenek,

S ráadásul még kérdőre is vonjanak,

És megmagyarázzák, hogy mennyire odavannak Érted.

Elég volt Jeruzsálemből, a ceremoniális zarándoklatból,

És elég volt ebből a templomozásból,

A nagy áldozásból, hogy aztán mint

Mennyei állampapírt lobogtassuk

Orrod előtt égi kamatot követelve.

Túl sok volt a liturgia, a

Koreografált be- és kivonulás, a

Betanult szöveg-művészet,

A bekalkulált költői és retorikai alakzat,

A föld és ég között lebegő

Orgona-mennydörgés és a

Gyülekezeten végigfutó orgona-zápor,

Fejünkön pattogó orgona-jégeső.

Csak álltunk, ha álltunk, csuromvizesen,

És mégis mosdatlanul.

Mintha megelégelted volna, Uram,

És most hazaküldtél, hogy

Egyenként beszélj velünk, hogy

Egyenként beszéljünk Veled.

Vége, hogy az utolsó padsorban meghúzódjunk,

Vége, hogy az elsőben mutogassuk magunkat,

Vége, hogy szó nélkül kiosonjunk, vége.

Vége! Vége!

Most beszorítasz a belső szobába,

Még angyalaidat sem tűröd meg magad körül,

Most térdre kényszerítesz,

És nem hagyod, hogy bárki fölemeljen,

Hogy istent csináljon magából, s lízingelje glóriádat,

És nem engeded, hogy Igéd bárki ránk olvassa,

Mint biztató varázsigét,

Vagy kenegessen, mint titkos áfiummal.

Ma face to face szólsz hozzánk,

Hogy szemünk ne leltározhassa mások mocskait,

Hogy monitor-szemedben magunkat lássuk,

A titkos memória-polcokat, ahol raktározódnak elmentett bűneink.

Vallatsz, de nem fölszentelt vírussal,

Vallatsz, de nem túlvilági verőlegényekkel,

A kín és a gyötrelem a lélek lávája,

Nem adod, de kiváltod, hogy fölbugyogja

Gyehennás, mégis babusgatott babáit,

Mielőtt számodra megsemmisülnénk.

Tudom, Te nem akarsz templomos tömegsírokat, Uram,

Hihetetlen, de hívsz bennünket,

A szobák szobájába,

Hogy végre kezünkbe add mennyei vízumod –

És Magadnak összegyűjts.