Előlem is rejtve voltál, de ahogy a tó partján, a hajnal hűvösében, a nádas tövében pocakomra tettem a kezem, Ő átölelt: „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen". Ketten rejtőztünk el.

Az aggodalmat a szívdobbanás szülte meg. Tatam-tatam-tatam-tatam... Látja, Anyuka? Ez a kisbaba szíve. Tatam-tatam-tatam-tatam...
Él. Látom, és hallom az apró foltot, ahogy lüktet.
Milyen törékeny az élet!
Félek!
Féltek!
„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!" Benned bízom, Istenem. Benned bízunk. Mindketten. Mindhárman.

Megérkeztél.
Csatakos tested testemhez tapadt, arcodat könnycseppek homályán át fürkészem. Oltalom után kúszol, apró végtagjaiddal mellkasomon rúgkapálsz. A takaró után nyúlok, kettőnkre húzom, ahogy szemembe nézel, szemedbe nézek: „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz."
Ketten takartunk be Téged.

Már tizenegy éve.

Ma reggel, ahogy a tükörben már magad igazgatod a frizurádat, rendezgeted, vizsgálod a mai szerelésed, elnézlek, s Te zavartan vigyorogsz vissza: Mit nézel, Anya?
Ahogy kilépsz az ajtón, ahogy még utoljára erősen megöleljük egymást, lenyomjuk a minden reggeli puszit, és megbeszéljük, hogy már most hiányzunk egymásnak, ahogy távolodsz, már csak az iskolás táskát látom a hátadon. „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak Rád minden utadon, kézen fogva vezetnek Téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben." Ugye így lesz? Ugye így van?

Ámen. Úgy legyen. 

Szabóné László Lilla