A hidegháború tartósított kultúrája
Adott egy vereség. Adottak a beállt hatalmi struktúrák. Adott kétféle narratíva az életre. Az egyik szerényebb. Jóval szerényebb.

Berlin a sokat szenvedett város. Persze, mi a kettészakítottság szenvedése a megszűnéshez képest? – de nem lehet mindig valamihez képest élni. Mégis akad, ahol nagyobb az űr, több a szenvedés, sűrűbb a sötétség, úgyhogy ezt a keveset mi már féllábon is...
Mégis érdemes talán saját megosztottságainkra nézni, még mielőtt önkéntelenül felhúznánk jobb vagy bal lábunkat magunk alá, ahogy a rózsás flamingók. Bár nem tudom, hogy a rózsaszín pillanatnyilag úgy teológiai, mint politikai szempontból érvényes szín-e, úgyhogy inkább másik madarat mondok, legyen a gólya. Fehéren, feketén. Ezzel nem lehet gond.

De vissza Berlinhez! A történelmi emlékezet nagyon szép neveket őriz komoly gaztettekről, Rózsaműveletből is többet (innen jutott eszembe a rózsás flamingó is egyébként), de most én az 1961-esre gondolok, az augusztus 13. hajnali 1 órai keltezésűre. Operation Rose. Míg Berlin aludt, kigördült egy éjszaka 500 tonna szögesdrót.
Tehát akkor a tények szintjén mégis igazat mondott Walter Ulbricht két hónappal korábban, hogy senkinek sincs szándékában falat építeni, mert a szögesdrót az szögesdrót, nem fal, ugye.
Meg itt ez a szó, a senki. Ha főnévként értelmezzük, akkor ez mindössze annyit jelent, hogy jelentéktelen embereknek nincs szándékában falat építeni. Szóval rendbe lehet ezt tenni, ha beleteszünk egy kis szellemi energiát.
155 kilométernyi fal egyébként elég lassan is épül ahhoz, hogy mindenki megszokhassa a 3,6 méter magas, L alakú, 40 centi átmérőjű azbesztcsőben végződő jelenlétét. Mert végül is, ahogy Kennedy mondta, egy fal még mindig jobb, mint egy háború.
 

A háborúnál mindenképpen jobb, viszont kézzel fogható szimbólumává vált a hidegháborúnak. Miket beszélek, hiszen kézzel semmiképpen sem volt fogható, gondoljunk csak a halálsávra. Nem, szerintem sem annyira jó rá gondolni. A 10-15 centi magas acéltüskék, a naponta frissen gereblyézett homok és a kellően motivált határőrök, akik ha sikerrel akadályozták meg a szökést, átlag 100-200 keletnémet márka jutalmat is kaphattak a 3 vagy 6 napos extra szabadság mellé.

Az összegből nagyjából egy család heti alapvető élelmiszer-szükségletét lehetett fedezni. A motiváció mellé azt érdemes odailleszteni, hogy a határőrök közül is voltak jónéhányan, akik megkísérelték a szökést. 

De most nem a történelmi részletekben akartam elmerülni, hanem közösen ránézni erre az őrületesen erős képre a város közepén húzódó falról.
A történetben nincs fikciós elem és ez sokszor gondolkodtatott gyerekkorom óta, hogy miért nem látták jönni az apokalipszis négy lovasát a Brandenburgi kapu felől akkoriban.

Most inkább a fal lelki vonatkozásai foglalkoztatnak. Nem a „falbetegség”, hogy a szabadság hiánya sokaknál pszichés problémákat okozott. Nem is az, hogy a falhoz legközelebb lakó kelet-berliniek nagyobb arányban szenvedtek alkoholizmustól és depressziótól, gyakrabban fordult elő körükben a családon belüli erőszak, mint a távolabb élő lakosoknál. (Forrás: Múlt-Kor) Hanem, hogy találok-e párhuzamot a láthatatlan lelki falak és a hidegháború szimbóluma között?
Épültek-e falak, teszem azt, a reformátusságon belül? Vagy egyes gyülekezeteken belül? Esetleg közted és köztem? Ápoljuk-e a halálsávot a napi gondos gereblyézéssel – persze, ha van és nem csak egy megfáradt újságíró fikciója.

Visky Ferenc írta valahol, hogy Isten mindig az üldözött oldalán van. Akkor is, ha hívő üldöz hívőt.

Na, de hol van Isten a halálsávban?

Merthogy még Berlinnel is megtörtént, hogy erre a területre beszorult egy templom.

Porrá. Majd újra: porból
Pozíciójából adódóan a Versöhnungskirchét (Megbékélés templomát) 1961-től nem annyira látogatták. Nem a megbékélés mint olyan lett népszerűtlen persze, nem is önmagával a 1894-ben épült neogótikus stílusú templommal volt a baj, hanem a biztos halál gondolata volt kevéssé motiváló.

És mert erősen zavarta a határőrök látási viszonyait is, így 1985-ben felrobbantották. Csak így. (Az NDK kormányának parancsára, ha ez kérdés lett volna.)

Olvastam valahol, hogy nincs város, amely építészeti szempontból annyira komolyan venné az emlékezést, mint Berlin.

Éppen ez a tulajdonsága vonz a leginkább. Ez az állandóan emlékeztetés. A város életben tartja a sebek emlékezetét, amelyek az emberiség egy részének a legmélyebb sebei is egyben. Talán nem az állandóan felszakadó sebek (Recrudescunt vulnera).

Végighúzódik a városon a fal helye. Más és más a megjelenítési forma, de a heg mindenhol ott van.

És ahogy elkezd az ember gyalogolni a Bernauer Strasse sarkától, bele lehet tenni kezünket, lábunkat a sebhelyekbe, megérinthetőek és valóságosak egytől egyig.

De keresi is az ember a helyét ebben a tapogatózásban.

Felmerül a kérdés: nem túlzás ez? Állandóan kerülgetni rettenetes tettek mementóit: mire megyünk ezzel az irgalmat nem ismerő emlékezéssel? Sehol egy jóleső eufemizmus, lekerekített él.

Pont itt tartottam a gondolkodásban, amikor a lekerekített élekre találtam. A halálsáv lebombázott temploma helyén ugyanis új épült 2000-ben, a Megbékélés kápolnája. Protestáns templom, szerény, de állandó liturgiával, minden délben emlékezve a fal áldozataira.
Név szerint.
Minden nap egy név és egy történet, amelyet körülfon az ige és az imádság.

A 126. zsoltárt olvasta fel ottjártunkkor az imádság vezetője. Aznap reggel már szíven ütött a Bibliaolvasó kalauz napi igéje: „Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.”

Ott ültünk, elválasztva, élesen elválasztva a világtól, az emlékezés terének közepén, amiben megszólalt ugyanaz a hang, amivel reggel már találkoztunk. És egy emberi történet.

Életem egyik legmegrendítőbb kérdése így szólt: mi történt veled? Valaki észrevette a történetet a szerep mögött.
És igazi kérdést tett föl. Az érdeklődés valódisága abban is mérhető, hogy a kérdező jelen van-e még, amikor érkezik a válasz.

Bár a közösségi médiahasználat pillanatnyilag nem segíti elő, hogy a „történet” szavunk megtartsa a jelentését, viszont egyre inkább gerjeszti a másikról való tudás illúzióját.
Csak az illúziót. Nem adja az ’50-es évek Csehszlovák 5x4 fakockából álló kirakóinak biztonságát, hogy ha ügyesek vagyunk, látni fogjuk a Piroska és a farkast rövid időn belül. A Facebook-kockákból csak rossz képet lehet összerakni.

De vissza a kápolnához a rozsmező közepén, az egykori halálsávban! Neve: megbékélés. Vagy inkább: két oldalról rozsmező szegélyezi a kápolnát, ami magába öleli a múltat és a jelent, a földi és az örökkévaló távlatot. Szerény és radikális. És azt mondja az ige: „Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” Melyik a hatalmas dolog? Melyik?

Az épület sem a formán keresztül próbál megoldást találni,

hanem helyet ad az igazságnak. 

(Antoine Picon építészettörténész figyelmeztetése szerint „veszélyes kísértés az építészet számára azt hinni, hogy birtokolja a konfliktusok megszüntetésének kulcsát ahelyett, hogy feltárná azok valódi természetét”.)

A kápolna belső fala döngölt föld. Formálta az emberi erőfeszítés.

Fél méter vastag, rétegről rétegre, kézzel tömörítve összesen 400 tonnányi agyag, szalma, zúzott tégla és egyéb újrahasznosított anyag keverékéből. Döngölt föld a padló és az úrasztala is, a tér a földben gyökerezik a szó legszorosabb értelmében.

A föld az föld. Az újrahasznosítás itt nem szlogen. Ott vannak a földfalban a régi templom maradványai is, ott a régi kereszt.

Van ablak is. Egy nagy, az ég felé. Így találkozik ég és föld. Didaktikus? Lehet. A naponként ékesen elgereblyézett halálsáv homokjára gondolok. Meg a határőrre, aki lő. Inkább lő. Plusz három szabadnap, egy heti bevásárlás. Pedig egyébként menne ő is. Vagy kérdezne. De lő, mert a parancs az parancs. Kinek az embere lő kinek az emberére?

A homokot lehet markolni, a hideg falakat csak tapogatni lehet, amelyek a legnagyobb hőségben is tartják az élhető és éltető hőmérsékletet.
A fény forrása odafent van. Megtöri a megosztottságot.

A Megbékélés kápolnában coventry megbékélés litániával zárul a mindennapos imádság, ami a Római levél szavaival indul és az Efézusi levél mondataihoz érkezik. Mindenki vétkezett és híjával van…, ezért legyetek egymáshoz irgalmasak…, bocsássatok meg egymásnak. (Róm 3,23, Ef 4,32)

A rosszul összerakott kockákért, a félreértett mondatokért, az azonnali ítéletért, a „kinek az embere” mentalitásért, a szellemi gőg egymás fölé rendelő hitgyilkosságaiért, a hallgatásért, a beszédért, melyek mindegyike lehet gyilkos. A kemény szívekért. A falakért.

Beültetve a senki földjét
Az eredeti tervem az volt, hogy a berlini temetőkről fogok írni. Ezért bejártam Európa legnagyobb fennmaradt zsidó temetőjét a weißensee-i városrészben, ha nem is mind a negyvenkét hektárt, de egy jelentős részét, majd kerestem az I. Erzsébet temetőt.

Memento mori! – azt gondoltam, jót hozhat, ha közel engedjük magunkhoz, hogy oly sok minden kívül esik az irányításunkon. Alázatossá és szerénnyé tesz.

Szóval, kerestem a második temetőt, amelynek ott kellett volna lennie a rozsmező szegélyezte kápolna mögött. Ott is volt – csakhogy megakasztott valami.

A Megbékélés kápolnáját is közösségi összefogás hozta létre, amely egyszerre az emlékezés és a remény tere lett. A halálsávon vetett rozs a tervezők szándéka szerint az élet visszatérését, a hely termőbe fordulását hivatott jelezni.

Értettem a rozst is. Nekem viszont máshol nyert értelmet az élet és a reménység. Még mindig ott voltunk a halálsávban, a határvédelmi erődítmény hátsó, biztonsági fala mögött volt a temető.

A kápolna és a fal közé viszont beékelődött egy burjánzó, zöld sziget. A két súlyos jelentésmező, a rozs és a temető között egy kis, szabálytalan, kedves közösségi kert, amelyet protestáns gyülekezetek tagjai hoztak létre és tartanak fenn.

A kert menedék. NiemandsLand – senkiföldje, ami mindenki számára nyitva áll. Azt írják a kerítésen, hogy a kert a harmonikus együttélés szimbóluma kíván lenni.
Meg azt: „Mindannyian felelősek vagyunk az életért, a jelenért és azokért, akik utánunk jönnek.”

Hogy miért nem patetikus? Mert benyomom a kaput és már ott is ülök a kertben, ami pont olyan, amilyennek a sajátomat is szeretném. Kikapcsol, visszakapcsol önmagamhoz és minden szegletével azt hirdeti: van remény, van tovább!

Nekem a rozs arról beszélt pár méterrel korábban, hogy a mezők már fehérek az aratásra. (Jn 4,35) Igaza van Jézusnak. Jézusnak mindig igaza van, persze. De megérintettem a város sebeinek a helyét, a kápolna földfalát, és végighúztam a kezem a rozsmező kalászain. Jobban megértettem, mint addig: fehérek a tájak az aratásra.

Elismert, el nem tagadott és el nem takart sebek: utak a gyógyuláshoz. Valahogy a falak nélküli, hidegháború-mentes gyülekezet és egyház így születik: elismerjük a sebeinket.
Felfedjük. Igazat mondunk róluk. Lesz tere a gyásznak.

A koronavírus-járványnak 40.000-nél több áldozata volt a 2022-es adatok szerint Magyarországon. Ez több százezer gyászoló.

Civil kezdeményezésre jött létre a Margitsziget Rózsakertje köré helyezett kavicskör, minden kavics egy-egy áldozatért. Ott vannak a kövek mögött a történetek a szimbolikus térben, ami a gyász tere lett. 
Közösségben szembenézni a veszteséggel komoly felelősség.  
És vannak alkalmak, készített az egyház is alkalmakat a gyógyulásra, úgy hívták: Krisztus sebei, az egyház sebei. 

Tudunk-e tovább építkezni a veszteségtől a megbékélés felé, hogy közösségeink ne csak emlékhelyeket, hanem élettel teli tereket hozzanak létre?

A bűnbánat része a seb feltakarása. Hadd legyen megtartó közeg a gyülekezet, ahol elismerhetők a veszteségek és falak helyett kerteket építünk – egymásnak.
Hadd legyen közös örömünk újra: íme, az Isten országa közöttetek van. Az Isten országa van közöttetek, nem a falak.
Megértek a tájak az aratásra.

Forrás:
Múlt-Kor
Mark Bessoudo, MCABE 
Kánya Kinga, Margitszigeti kavicsok 

Képek:
Fortepan – Urbán Tamás
Doug Peterson _ Church Reconciliation
NiemandsLand kert felülről Volker Gehrmann 2023 júliusában
PJ

Köszönjük a Collegium Hungaricum Berlin támogatását!