Mindeközben az életem mégis sikeres volt. A hivatásom, a szolgálataim, a kapcsolataim szép képet rajzoltak meg egy kívülálló vagy akár a közvetlen környezetem számára.

Láttam ezt a furcsa, diszharmonikus képet, de akár sebek árán is ragaszkodtam a saját realitásomhoz.

Igyekeztem Jézussal leigazoltatni ezt a helyzetet. Hiszen Ő az elesetteket szereti és a gyengéket, a kicsiket, bénákat, betegeket, bűnösöket. Sorra jutottak eszembe bibliai történetek a házasságtörő asszonyról, a vérfolyásos asszonyról, a samáriai asszonyról, Mária Magdolnáról és a többiekről. Könnyekkel a szememben olvastam őket újra meg újra. Annyit láttam, hogy odafordul hozzájuk, szereti, elfogadja őket, beszél velük. Némileg megnyugodva cipeltem tovább kisebbségi érzésemet, alkalmatlanságtudatomat, abban a hiszemben, hogy Jézus mosolyogva lépked velem ezen a rögös lelki úton.

Csupán a legfontosabbat nem vettem figyelembe: Jézus ezeket az embereket meggyógyítja. A lelkünk mélyéig ható, gyógyító, az örök életre mutató találkozások mentén változás következik be, vagy legalább a változás szükségességére mutató felszólítás: „Menj el és többé ne vétkezz!" 

Amikor ezt felismertem, letöröltem a könnyeimet, és újraolvastam ezeket a történeteket. A kedvencemet többször is. A homály engedni látszott. Most már minden mondata tisztán szólt hozzám. Hozzám, aki oly régóta vártam már a víz megmozdulását. Türelmetlenségemben időnként beledobtam egy-egy követ vagy felkavartam, de igazán megmozdulni csak most látszott végre. Hozzám, aki sosem lépett elsőként, még akkor sem, ha lehetősége adódott. Inkább utolsóként, majd ha már mindenki kivette a részét. Most először éreztem azt, hogy elsőként akarok mozdulni. Én voltam az az ember, aki tud járni, igen aktív életet él, mégis bénán fekszik a medence partján. Ismerősen csengett az „Akarsz-e meggyógyulni?" kérdés. Többször hallottam már, és válaszoltam is rá: nincs emberem. Majd imádságban Jézus elé vittem azokat az embereket, akiktől a segítséget várnám, akinek ez lenne a szerepük az életemben. Egy-egy kegyelmi pillanatban mindezt megértéssel irányukba. Tekintettel voltam arra, hogy sok a dolguk, épp másokat segítenek. Mentegetőztem, hogy talán nem szóltam elég hangosan, szeretnek ők, csak nem értenek a lelkemhez, mert én igazán nehéz eset vagyok. És ezzel lezártnak tekintettem újra és újra a dolgot, és igyekeztem örülni azoknak, akiket láthattam, amint elsőként lépnek a medencébe. Kicsit keserédes öröm volt ez, de erre is volt magyarázatom: a keresztények így örülnek.

„Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!" – ezt a felszólítást most többször elolvastam egymás után, hogy a lelkembe vésődjön, hogy felülírja a sok rossz helyen, rosszul rögzült mondatot. Azután elidőztem még egy kicsit a jól megszokott, biztonságosnak tűnő fekhelyemen. Óvatosan körülnéztem. Ekkor már láttam a sok drága emberemet és hallottam az ő mondataikat is. Régóta álltak már ott Jézussal együtt az ágyam szélén, de ez idáig egyszerűbb volt a különböző szerepeimből álmagabiztosságot nyerni és a lelkem mélyén bénán feküdni. Egyszerűbb volt a feladatok és szolgálatok mögé bújni, mint hinni Neki és nekik. Most azonban hagytam, hogy Jézus mondatai és kérdései megérkezzenek hozzám és mankómmá váljanak. „Akarsz-e meggyógyulni?” – „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!”

Felkeltem. Járok. Szívből örülök. Reménységgel tekintek az utamra – azaz Jézusra. „Én vagyok az út az igazság és az élet.”

Rácz Kornélia

Képek: Füle Tamás