A második világháború néhány hónapja ért véget Európában, amikor a győztes hatalmak képviselői a Berlin melletti Potsdamban gyűltek össze 1945. július 17. és augusztus 2. között. A hetvenöt évvel ezelőtti konferencián meghozott döntések hosszú évtizedekre meghatározták kontinensünk sorsát, családok, nemzetek és nemzetiségek mindennapi életét. Többek között rögzítették Lengyelország ma is érvényes határait, kijelölték Németország megszállási övezeteit, és nem utolsósorban döntöttek a kelet-közép-európai német kisebbségek sorsáról is.

Nem volt külső kényszer rajtunk
Kevésbé ismert tény, hogy a győztes nagyhatalmak valójában közömbösek voltak a magyarországi németek kérdésével kapcsolatban, ahogy az is, hogy a kitelepítésüket a magyar kormány nem külső kényszerből, hanem belső, mesterségesen generált ellenszenvből tette.

Az, hogy az augusztus 2-i határozatokba végül bekerült az ügy, mindenekelőtt a magyar kormány érdeme, amely 1945 januárja óta folyamatosan kereste a nagyhatalmak támogatását, de nem kapott megerősítést, sőt, az amerikai politika kifejezetten ellenezte a kitelepítést.
A határozat XIII. pontjának pontos szövege szerint „a három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell foganatosítani. Egyetértenek abban, hogy bármiféle áttelepítés is történjék, annak szervezetten és emberséges módon kell végbemennie.”

Sajnos ezt Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában a vad elűzések politikájával hajtották végre, ez a németek tömeges, agresszív, olykor véres megtorlásokkal teli, bosszúval fűtött elűzését jelentette. Ennek okait többek között a hitleri Németország szlávokkal szembeni megvetésében és a népirtásokban kell keresnünk. Románia nem akarta az országban élő, jelentős kisebbségnek számító németeket kitelepíteni, nem is fordult a szövetségesekhez ezzel a kéréssel.

Gyűlöletkampány
De mi a helyzet Magyarországgal, az itt élő svábokkal? Hogyan viszonyultak a többségi társadalomhoz, és hogyan kezelte őket a magyar kormány és sajtó a világháború sodrásában? Közismert, hogy a történelmi Magyarországon számos nemzetiség élt, akik közül a németek éltek a legharmonikusabban a többségi társadalommal, ez Trianon után sem változott.

A svábok elsősorban Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében telepedtek le, sokan érkeztek például Wittenbergből. Elsősorban katolikus felekezetűek voltak, de számottevő evangélikus és református gyülekezetek is létrejöttek a 18. században, erre példa a nagyszékelyi és soltvadkerti gyülekezet. Létszámuk pontos meghatározása a világháború során az aktuális politikai érdektől függően változott, ez különösen érezhető volt a potsdami konferencia időszakában. Ez azért is megdöbbentő, mert a korabeli magyar statisztika világszínvonalú volt. Tény, hogy több százezer emberről beszélünk, azonban mást jelentett beszélni a nyelvet, vállalni a német eredetet és azt, ha valaki tagja volt a Volksbundnak,  a magyarországi németek érdekvédelmi szervezetének.

A magyar kormány 1945. március 15-én földreformot hirdetett, a földosztás során újraosztható területek növelése gyűlöletkampányt indított a magyarországi németek ellen. Ebben 1945 áprilisától élen járt a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt, de különböző mértékben valamennyi koalíciós párt részt vett benne. A szociáldemokrata párt támogatta a legkevésbé az elűzés politikáját, de még a Népszava is publikált uszító írásokat.

A lényeg, hogy német
A médiának komoly szerepe volt abban, hogy a magyar társadalmat az itt élő svábokkal szembeállítsa, mint kiderült, ehhez széles körű politikai támogatást kapott. A kormány előkészítő munkájára utalt az a sajtóközlemény, amely 1945. április 23-án jelent meg a Bajai Hírlapban. Azt írták, a kormány egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladatának a hazai svábok kitelepítését tartja. A számokat úgy kommunikálták, hogy abból ez legyen kiolvasható: gyakorlatilag minden magyarországi német a Volksbund tagja, háborús bűnös, ezért jogos a velük szembeni fellépés.

A Szabad Szó augusztus 18-i számában a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre gyönyörű elégtételnek nevezte a kitelepítést, külső, nagyhatalmi döntésként beállítva azt, amelyet nekünk, magyaroknak kötelező elfogadnunk, másképp nem is tehetünk.
„Most már nem arról van szó, hogy csak a volksbundista, fasiszta németeket telepítik ki az országból, a potsdami határozat értelmében az összes németet, tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai nézetet vallanak, hűek voltak-e, vagy sem, követték-e Hitlert, vagy megpróbáltak ellenállni a Harmadik Birodalom csábításainak.” A cikk szerint nem számít, hogy valaki bűnös, vagy ártatlan, a lényeg, hogy német. Kovács Imre később beismerte felelősségét a németellenes hangulat megteremtésében.

Jó ürügy
A szovjet fél 1945 augusztusában közölte, hogy  a Szovjetunió 450 ezer sváb kitelepítését tartja szükségesnek, azonban a magyar kormányra bízza, kit tekint németnek. Ahogy erről szó esett, a győztes nagyhatalmak alapvetően közömbösek voltak a kérdésben, ez a szovjetekre is igaz volt, azonban a svábok vagyonelkobzásának lehetőségét kezdték meglátni a kitelepítésben. Fontos szempont volt, hogy a németség bűnbakká tételével tompítani lehetett a háborúvesztés traumáját is. Emellett az sem volt mellékes, hogy a bűnbakképzéssel különböző belpolitikai feszültségeket is le lehetett vezetni, és elterelhették a figyelmet a kommunista párt hatalomszerző tevékenységéről.

1946-1948 között legalább 180 ezer magyarországi németet fosztottak meg állampolgárságától, ingó és ingatlan vagyonától  és telepítettek ki a romokban heverő Németországba, közöttük református felekezetűek is voltak. Közel 250 ezer kataszter hold földterület, és a sváb ingatlanok 74%-a a magyar állam tulajdonába került. Az üldözötteket a magyar lakosság nem gyűlölte, sőt, segítette, az akció nagyon rossz hatással volt a csehszlovák lakosság-egyezményre is. Stark Tamás történész szerint a svábság kitelepítésével az ország legeredményesebb mezőgazdasági termelőit és iparosait vesztette el, amit azóta sem tudtunk kiheverni.

A gyógyulás feltétele
Trianon emlékévében megdöbbentő volt számomra szembesülni azzal, hogy a második világháború különféle agresszív népmozgalmi akcióiban hivatalosan azokkal fordultunk szembe, akikkel a legharmonikusabb volt a kapcsolatunk. A svábok kitelepítése fájó seb nemzetünk történelmében, amely sok-sok érintett személy, család életében ma is tátong. Hetvenöt év elteltével sem egyértelmű, hogy valaki vállalja sváb identitását, egyes településeken ezt megélik, a hagyományokat ápolják, máshol tabunak tekintik, ez alól egyes református közösségek sem kivételek. A 18. században megalakult német  ajkú gyülekezetek bő száz évig bátran vállalták identitásukat, azonban a 20. század minden szempontból fordulópont volt az életükben.

A magyar kormány csodaszernek vélte a németek kitelepítését, amellyel csökkentheti a hitleri Németországgal való együttműködésünk terhét. Ez nem valósult meg, sőt, a magyarság jövőjét veszélyeztette a kitelepítéssel, mivel a felvidéki magyarokkal szembeni kollektív bűnösség kimondásában a csehszlovák kormány a magyarországi németek kitelepítésére is hivatkozott.

Baráti, személyesebb beszélgetéseimben többször is előkerült két narratíva, az egyik szerint történelmünk során a magyarság valójában mindig a külső események áldozata volt, a másik állandóan a hibáinkat és bűneinket keresi, és azokat felnagyítja. A múltunkkal való szembenézés nem önmagunk állandó felmentését vagy hibáztatását jelenti. A feldolgozás és a gyógyulás a hibás, rossz döntések kimondásával, azok megértésével kezdődik, a személyes és kollektív tragédiákat be kell vallanunk, akkor is, ha elkövetők, akkor is, ha áldozatok voltunk.

„A világon nyomorúságotok van, de bízzatok, én legyőztem a világot” – bátorítja az őt cserben hagyó tanítványokat a Megváltó. Az ő diadala minden igazságtalanság felett áll, ő már legyőzte a kitelepítések nyomorúságát, a magyarokkal, és más népekkel szembeni atrocitásokat, népirtásokat. Hiszem, hogy Ő az igazság és az élet, mi pedig olykor jó, máskor rossz döntéseket hozunk, építünk és rombolunk. Akár áldozatok, akár elkövetők vagyunk, megváltásra szorulunk, és szembe kell néznünk történelmünk sötét és fényes eseményeivel. Erre tanít a magyarországi németek kitelepítésének története is.

Felhasznált források:
- Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között
- Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1955
- Bodrogi László - Szále László Visszaszököttek című könyve
- Ungváry Krisztiánnak az Országos Széchényi Könyvtár 2015. novemberi tudományos ülésszakán elhangzott előadása