A hétköznapok liturgiája

Az elmúlt tíz évben nem kevés barátom küzdött a hite megtartásával. Sajnos vannak olyanok is, akik hitüket vesztették. Magam is átmentem egy hosszabb, mély kétségekkel teli időszakon.

Sok beszélgetésen vagyok túl a hitbeli küzdelmek témájában. Ezek szinte mindegyikében visszatérő téma volt a krízis, amit Isten valóságosságával kapcsolatban a legtöbben átéltek. Sokat gondolkodtam, vajon miért visszatérő ez a probléma. Isten a mindennapi élet realitásához képest megfoghatatlan, távolinak tűnik – vallották sokan. Ha az ember nem tartja fönt a laboratóriumi körülményeket, kérdéses, hogy valójában „működik-e” mindaz, amiről keresztényként hitvallást teszünk. Elérve a húszas évek második felét, a harmincas évek elejét, az első 8-10 év lelkes keresztény élet után, első gyerekek születésével, a munkában elért első komolyabb sikerek közben, a mindennapi élet igazán sűrű teendői közepette többeket elfog az érzés, hogy az egyház, a hitük, a szolgálatok, a közösségi alkalmak valahogy távolinak hatnak, alig kapcsolódnak a mindennapokhoz. A beszélgetésekben többen úgy írták le ezt az érzést, mint egy el nem múló gyanút, hogy a hitük csak nagy színjáték, amely bármikor lelepleződhet. Isten nem passzol a valósághoz, és igen fárasztó fenntartani a látszatot, hogy a gyülekezetben megélt lelki élmények komolyabb változást hozhatnak a mindennapok terén.

Miképp kötődik mindez a furcsa címhez, amelyet ennek a cikknek adtam? Véleményem szerint aki nem érti meg a hétköznapok liturgikus erejét, aki nem éli át a kereszténység hétköznapi rutinokat átformáló hatását, aki nem látja be a keresztény lelkiség úgymond mindennapiságát, egy ponton hasonló kételyekkel fog küzdeni. Aki a kereszténység lényegi részét csak a helyes hitvallásban, a mindennaposon túli élményekben és elhívásokban tudja megragadni, az vagy csupán a valóság komoly tagadásával tudja megőrizni lelkesedését hosszú távon, vagy magát fogja másodrangú kereszténynek érezni, aki a hétköznapi posványában ragadt.

Ha előfeltételezésem túl negatív lenne, és nem fog mindenki kételyekkel küzdeni, akkor is úgy érzem: ahhoz, hogy életünk valóban tükrözze annak a tényét, hogy Krisztus az egész teremtett világ fölött uralkodik, fel kell tennünk a kérdést, hogy a hétköznapok apró pillanatainak mi a jelentősége. Ezért kevés olyan téma van, amit időszerűbbnek tartok és amiről fontosabbnak tartanék beszélni, mint a hétköznapok és a mindennapi helye keresztény életünkben.

A különleges, a mindennapos és a természetfölötti
Mindenekelőtt azért azt is hadd szögezzem le, hogy a nem mindennapi, azaz a rendkívüli, a különleges hajhászását nem szeretném összetéveszteni azzal a nagyon is fontos ténnyel, hogy az evangélium a természetfeletti világba nyitott utat számunkra. Isten teremtését szervesen képezi a mennyei világ, és tudjuk, hogy mindaz, ami körülöttünk van, nem korlátozódik csupán az érzékszerveink által tapintható valóságra. A Biblia egyértelművé teszi, hogy a valóság nagyobb, mint amit a tudomány zárt rendszere le tud írni, még akkor is, ha a tudomány nagyon sok dolgot helyesen ír le a teremtett világról. A keresztény lelkiség mindennapiságának a lényege abban áll, hogy a természetfeletti szorosan összetartozik a természetessel és a mindennapival. 

Ahhoz, hogy Isten természetfeletti valósága az életünk része legyen, nem kell kivonulnunk a mindennapiból.

Isten és a keresztény élet természetfeletti ereje nemcsak a hétköznapi szokásokon túli lelkialkalmak olyan pillanataiban valósul meg, mint a közös imádkozás, a dicsőítés és a szolgálat, hanem át tudja és át is kell formálnia a mindennapokat is.

Sokszor tapasztaltam azt, hogy akik Istenről beszéltek, úgy mutatták be Őt, mint aki mellékesen, mondhatni másodlagosan kapcsolódik intellektusunkhoz, esztétikai érzékünkhöz, fizikai szükségeinkhez, munkában megélt beteljesedésünkhöz, kultúrába ágyazottságunkhoz, kreativitásunkhoz, társas létünkhöz vagy az életünket túlnyomórészt kitöltő mindennapi apró cselekedetekhez – mint a fogmosás, az evés vagy a beágyazás. Ezt a hozzáállást tartom felelősnek azért, hogy sokan belefáradunk a hitünkbe. Ha Istent meg akarjuk ragadni, azt nem csak valami a hétköznapitól igen távoli dolgon keresztül tehetjük, mint egy gyülekezeti alkalom, közös dicsőítés, betöltekezés és evangelizációs szolgálat! Sőt, megkockáztatom, hogy önmagában a hétköznapi pillanatok gyülekezeti pillanatokra cserélése nem is eredményezheti azt a változást, amit az újjászületett ember valódi átformálódásának nevezhetünk, annak ellenére, hogy nem tagadhatjuk a gyülekezeti élet egyetlen pontjának sem fontosságát. Mély változásokon megyünk át a közös imádkozás, az Igén való elmélkedés és a szolgálatok által. Viszont ezzel együtt számít azoknak a perceknek a sokasága, amelyeket ezeken kívül töltünk, mint például a baráti időtöltéseink, az e-mailezésünk, a tisztálkodási vagy az étkezési szokásaink és ezer más dolog. Ezek az élet részei, melynek minden pillanatában az Isten képére teremtett emberségünket élhetjük meg. A Biblia tanításának fényében nem állíthatjuk, hogy ezek a mindennapi percek másodrangúak lennének. Ha a Krisztusnak igazán átadott élet azt jelenti, hogy kivonulunk a mindennapiból és bevonulunk a folyamatos „nem mindennapiba”, akkor nagy valószínűséggel az istenképű emberségünkből veszítünk, épp aminek helyreállításán Krisztus dolgozik. Isten érdekelt a mindennapokban, sőt, formálásának központi helye a mai nap pici pillanataiban történik. Nem véletlenül mondja a zsoltáríró: „Ez az a nap, amit az Úr rendelt...” Az egész életünk a mindennapokban történik, nem pedig speciális találkozókon, és Isten tervei, jelenléte, munkája, átformáló ereje, kijelentése, bizonysága is ezekben nyilvánul meg!

A hétköznapok és a liturgia
A hétköznapokat nem kell bemutatnunk. Mindenki megéli őket. Eszünk, alszunk, mosakszunk, vécére járunk, ügyeket intézünk, megpihenünk, tárgyakat használunk, dolgokkal bajlódunk, frusztrálódunk, közösségbe járunk, barátkozunk, rendet rakunk, várakozunk és még ezer apró dolog. Mit jelent az, hogy ezek liturgikus erővel bírnak?

Maga a liturgia bizonyos ismétlődő cselekedet fejez ki, amely formálja, alakítja imádatunkat, és az imádatunk lényegét mutatja be. Ha egy keresztény közösség összejöveteleinek liturgiáját tekintjük, megfigyelhetjük, hogy azon keresztül milyen istenképet mutat az adott közösség. Része-e a liturgiának a fizikalitás? Ez az Isten törődik a fizikai lényünkkel, vagy a fókusz csak a lelkieken van? Az emberek felállnak, letérdelnek, vagy csak ülnek és hallgatnak? Része-e az esztétika? Része-e a művészet? Vagy puritán minden, hisz a világ süllyedő hajó, amelynek Isten is csak a végét várja? A lényeg, hogy lelkek mentése történjen, a többi már luxus? Hagynak-e időt a reagálásra, vagy csak befogadó félként lehet részt venni benne? Mekkora részét teszi ki a prédikáció? Mindez nem egyszerűen bemutat valamilyen Istent, hanem formáló erejű.

Hosszú évekig egy olyan közösség tagja voltam, amely nagyon megajándékozott tanítókkal volt ellátva. Egy idő után észrevettem, hogy minden témában, minden gyülekezeti kérdésben, bármelyik kisebb csoport építésében, legyenek azok fiatalok, férfiak vagy szolgálók, olyan alkalmak szerveződtek, amelyekben központi kérdés volt a tanítás. Ezért Istent úgy képzeltem el, mint alapelvek, igazságos, ütős kijelentések tárházát és a keresztény életem problémáinak 90 százalékára valami ütős tanítást képzeltem el válaszként. A hitem, az imádatom, az Isten erejéről alkotott elképzelésem beszédben és igazságokban állt. Ma sem tagadom a jó tanítás fontosságát, de meglepődtem, amikor az életem során egy ponton egy kreatív istentisztelet közben a vízbe mártott kezemen keresztül, vagy egy kezembe nyújtott úrvacsorai kenyéren vagy boron keresztül Isten nem várt módon szólított meg és végzett munkát bennem. Vagy amikor kortárs táncosok között felfedeztem, milyen fontos része emberi lényünknek a fizikalitás, amelyre addig mint mellékes teherre gondoltam.

Amikor a hétköznapok liturgiájáról beszélek, akkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a hétköznapjainkat megtöltő apró cselekedetek hasonlóképpen meghatározzák, milyen képünk van Istenről, hogy milyen az imádatunk, és hogy valójában miképp fejezzük ki azt, hogy mit jelent megváltott embernek lenni. Ezért gondolkoznunk kell azok mélyebb értelmén. Szokásokat, rutinokat kell megváltoztatnunk és olyan furcsa kérdéseket is fel kell tennünk, hogy miképp kötődik a természetfelettihez a fogmosás, mit árul el Istenről a rendrakás szokása, és vajon az étkezési szokásaink befolyásolják-e az életünket annyira, mint az imaéletünk.

Alternatíva az életre
Hogyan éljünk tehát? Természetesen mindezek az okos gondolatok nem csak az én fejemből pattantak ki. Nálamnál sokkal kifinomultabban ír mindezekről Tish Harrison Warren a Liturgy of the Ordinary (A hétköznapi liturgiája) című könyvében, amelyet mindenkinek ajánlok további olvasásra. Tish könyvében hangsúlyozza, hogy az egyháznak radikális alternatívaként kell megjelennie, és tagjait a három-egy Isten szeretete kell hogy jellemezze az élet minden területén. Sokan nem vagyunk biztosak abban, miképp válhatunk ilyen emberekké. Bár mélyen hiszünk az evangéliumban, gyakran érezzük úgy, hogy az, ahogyan a mindennapjainkat eltöltjük, nem sokban különbözik a hitetlen szomszédainkétól. De mit jelent a radikális alternatíva? A szerző végigveszi a tipikus válaszokat, amelyeket erre a kérdésre adhatunk. Szerinte pusztán a megfelelő hitvallás nem tesz bennünket alternatív emberré, hisz bár fontos a hitvallás, az életünk jó része olyan ösztönös cselekedetekkel van tele, melyek közben eszünkbe sem jut a hitrendszerünk, mint például a tankolás vagy a teregetés. Arra is rámutat, hogy sokan abban találják meg a választ, hogy radikálisan elutasítják a hétköznapi életritmust, átlagos munkákat, bizonyos művészeti ágakat, a civil élet részeit, helyette alternatív közösségekbe járnak, misszióba indulnak, mélyszegénységben és periférián élők között dolgoznak. Bár szerinte ezek a rendkívüli tettek sok fontos dologról taníthatnak, mégsem elegendők ahhoz, hogy igazán alternatív életet éljünk, és sokszor csak a domináns kultúra elutasítását eredményezik akkor, amikor keresztények szubkultúrákba tömörülnek, saját zenét hallgatva, saját könyveket írva, saját konferenciákat tartva és saját celebritásokat kinevelve. Mindez alternatív fogyasztókká tesz bennünket, de nem biztos, hogy igaz istenimádókká válunk az élet minden területén. Ez az ugyanis, amire Isten hív bennünket.

Ahhoz, hogy alternatív emberekké váljunk, a szokásainknak, rutinjainknak kell átformálódnia úgy, hogy a szeretetünket és a vágyunkat Isten felé irányítsák, az Ő valóságát tükrözzék vissza.

Amilyenek a szokásaink, olyanok vagyunk mi magunk is.

Vegyük például azt, milyen lefekvés előtti és lefekvés utáni szokásaink vannak! Erre szintén a fent említett szerző hívta föl a figyelmemet. Tish egy ponton úgy döntött, hogy valamiben változást hoz az életébe, és minden reggel az első cselekedeteként beágyaz. Mármint az ébredés utáni első cselekedeteként, mivel a legtöbben már nem is vennénk számításba azt, hogy elsőként a mobiltelefonunkra pillantunk rá. Ráébredt, hogy minden reggel a legelső cselekedete addig a pontig az volt, hogy ránézett a telefonjára, ellenőrizte, hogy kapott-e üzenetet, megnézte Facebook-profilját, ránézett a Twitterre, átolvasta a híreket. Ködös agyának első ébresztőjeként informálta, stimulálta és szórakoztatta magát. Mindez öt-tíz percig tartott, de rögzült szokássá vált. Az író felismerte, hogy ez a szokás meghatározta, miképp éli meg emberi mivoltát. A reggel első pillanata arra kondicionálta, hogy informálva, szórakoztatva legyen, azaz hogy fogyasztóként álljon az élethez. A mobiltelefon képernyője menekülőutat nyújtott a stressztől és az unalomtól. Ám amint a reggel első cselekedete a beágyazás lett, érdekes változásra lett figyelmes. Az új nap első mozzanataként valami olyat tett, ami az Isten képére teremtett mivoltát fejezte ki: a káoszból rendet csinált. Ahogy leült az ágyra, a következő pillanatban ráébredt, hogy a takaróját megragadva titkon a valóság erősödött meg benne: ő a fizikai világba teremtett ember. Ahogy tovább gondolkodott, feltette a kérdést, miért van az, hogy a beágyazáshoz hasonlóan számtalan olyan apró része van az életnek, amit újra és újra meg kell tenni. Megállapította, hogy nem lehet egyszer és mindenkorra beágyazni. Ahogy nem lehet egyszer és mindenkorra betöltekezni a Szentlélekkel, jóllakni Isten Igéjével, kiimádkozni mindent, amit egy életben ki lehet. Isten úgy rendelte, hogy ezernyi apró szokás által formáljon bennünket. Azzal, hogy Tish megváltoztatta reggeli szokását, több apró ponton megszilárdult mindaz, amit a hitvallás részeként tudhatott: miképp ember ő, mi a szerepe a világon, milyen dimenzióban él, milyen a valóság természete.

A mobiltelefonok formatív hatásáról oldalakat lehetne írni. Csaknem korlátlan használatuk is azoknak a szokásoknak az egyike, amelyek meghatározzák emberségünket, és amelyeket néha kérdés nélkül az életünk részévé teszünk. Azt a változást, amit például a reggeli mobilozás helyetti beágyazás hozott egy ember életébe, nem tudja egy „ütős” istentisztelet önmagában eredményezni. Arra csak a szokás megváltoztatása képes.

Hasonlóképpen, fontos, miképp állunk hozzá az alváshoz. Az ember minden alkalommal, amikor álomra hajtja a fejét, a saját limitáltságát ismeri el, ami elengedhetetlen igazsága a keresztény üzenetnek. De a produktivitás kényszere ezt a szokást is könnyen befolyásolhatja, és bár istentiszteleteken megvallhatjuk Istenre utaltságunkat, az igazán nem hoz változást bennünk addig, amíg meg nem tanulunk pihenni, és a pihenés által elismerni, hogy egy ponton véget ért a napi munkálkodásra való képességünk, és hogy végső soron Istenre bíztuk az életünket.

A zsúfolt városok élete szembesít az idő kérdésével: miképp kapcsolódik a soha nem siető és nem késő Isten ahhoz az állandó stresszhez, amit a sorban állás, a dugók és a lassú hivatali ügyintézés okoz? A lelki életünknek miképp kell formálnia az időhöz való hozzáállásunkat? A mindennapi életből fakadó kérdések így folytathatók: miért fontos a barátság? Hogyan éljük meg az istenképűségünket, ha a munkánk egy multiban zajlik? Hogy jön össze az ember elhívása a teremtés fölötti uralomra az e-mailezéssel és az online marketinggel? Mi a jelentősége egy csendes pillanatnak egy teával és egy jó könyvvel? Ha a mindennapi életünk részét képezik az apró frusztrációk, azzal mit kezdünk? Hiszen legtöbbünk tud zsoltárokat idézni a halál árnyékának völgyével kapcsolatban, a mindennapokban mégis elveszett kulcsok, kifröccsent zsír, alkalmatlan telefonhívások és lefagyott számítógépek miatt fáj a fejünk. És végül: milyen kapcsolatban állnak ezek a mindennapos, a sodrunkból kihozó, apró események a megbocsátással, az Istennel való mély közösséggel?

Az élet apró pillanatai tehát korántsem mellékesek. A keresztény élet nem olyan, mint egy hollywoodi film, amelyről Alfred Hitchcock azt mondta: olyan, mint az élet – az unalmas részeket kivágva. Nem. A mi életünk hétköznapi, unalmas jelenetei a történetünk gerincét adják. A jelenetek, amelyekben Isten formál, amelyekben Isten érdekelt, amelyek természetfeletti jelentőséggel bírnak – nem azáltal, hogy közben nyelveken imádkozunk, hanem pusztán azért, mert Isten rendelte őket az élet részévé.

Ezért ahogy erre az új évre készülünk, tegyük föl magunknak a kérdést: milyen szokások teszik ki az életünk túlnyomó részét! Majd tűnődjünk el azon, mit árulhatnak el Istenről, a teremtésről, az életről ezek az apró szokások. Végül vizsgáljuk meg, hogyan éljük meg ezeket annak a fényében, hogy a világ Teremtője szeret bennünket, és a saját képére teremtett minket! A szürke hétköznapok így válhatnak a szentség megélésének alkalmaivá, Isten-imádatunk pedig így járhatja át egész életünket.

 

 

Képek: Füle Tamás, Máthé Zoltán/MTI