Jn 11,1–16

Amikor viszont meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt.” (6. v.)

       Ez az Isten-kép nem illik a szerető „Jóistenhez”. Azt várnánk, hogy Jézus a hírt hallva rögtön elindul, különösen olyanért, akit szeret (5. v). Mégis azt látjuk, hogy szándékosan megvárja Lázár halálát. Jézus ezt a „késlekedést” Isten és a maga dicsőségének bebizonyításával magyarázza. De hogyan szolgálhatja Isten dicsőségét egy ember halála? Vagy a gyász, a fájdalom, a nehéz próba? A probléma, hogy emberi tudatunkkal csak bizonyos határokig látunk, Isten gondolatai pedig ezeknél sokkal hatalmasabbak (Ézs 55,8–9).

       Az evangéliumokban egyetlen helyen sem olvassuk, hogy Jézus, az Élet (25. v., és Jn 14,6) jelenlétében bárki is meghalna földi szolgálata idején!      Jézus Lázár történetén keresztül üzen az Őt elvető főpapoknak és Izráel népének. Mennyei jelként követelésükre Jónás jelét, a feltámadás jelét adja, melynek előíze Lázár halála és életbe való visszahívása. Ez dicsőíti a Szentháromság Istent.

       Előfordul, hogy Istentől jövő próbáink és megpróbáltatásaink nemcsak minket és családunkat érintik, hanem (távoli) környezetünket is.

Ajánlott igeszakasz: Mt 12,22–45

2Móz 20,8

Megemlékezzél a szombatnapról.

A népnek volt mire emlékeznie: a négyszázharminc éves
egyiptomi szolgaságra. Vajon nekünk, nekem van mire emlékezni?
A múltra, megkötözöttségeinkre, egy megkínzott életre,
amiben sok minden volt, csak nyugalom nem, csak békesség
nem, csak önmagunktól való megszűnés nem.
Egyiptom héber neve: a Sötétség országa. Van-e emlékünk
a Sötétség országáról, a megkötözöttségről? Minél nagyobb
volt a rabság, annál gazdagabb az emlékezés. Minél mélyebbről
jött valaki, annál boldogabban, annál felszabadultabban
emlékezik. Emlékezzünk! S ha még nem tudok emlékezni,
ha még mindig Egyiptomban vagyok, akkor kiáltsak a
Szabadítóhoz, mint a nép. "Látván láttam az én népemnek a
nyomorúságát- - feleli Mózesnek az Úr. (2Móz 3,7) Vajon
megelégeltem-e már a megkötözöttséget? Feljut-e az égbe a
kiáltásom - vagy még nem fáj eléggé a rabság?
Péter apostolnak éppúgy, mint Pálnak és minden tanítványnak,
volt mire emlékeznie. Múltját őszintén feltárva így
ír: "elég nékünk, hogy életünk elfolyt idejében a pogányok
akaratát cselekedtük, járván feslettségekben, kívánságokban,
dobzódásokban, ivásokban és undok bálványimádásokban.-
(1Pt 4,3) Elég volt - mondja Péter, Róma első püspöke;
az a Péter, aki alkoholista volt, egy elveszett
kocsmatöltelék - s akit az Úr ebből az állapotából kihozott.
Akivel pedig Jézus együtt lépett be az Isten országába, az
egy lator volt, egy gyilkos gengszter. Hát nem csodálatos
ez? Mennyire szeret bennünket az Úr!
Jézus azt mondta Péternek: - Te már nem vagy az az alkoholista,
az a kocsmatöltelék halász, aki voltál - mássá lettél,
mert én mássá tettelek!
S ha ezt Jézus mondja, akkor merjem vállalni - én az vagyok,
aminek Ő mond.
Egy történet szerint, amikor elszabadult Napóleon lova,
egy közkatona kilépett a sorból, megragadta a császár hánykolódó
lovának a kantárját, s így a császár megmenekült.
Napóleon kezet nyújtott a katonának, és azt mondta: - Köszönöm,
tábornok úr! - Meghallotta ezt a katona: - Akkor én
nem megyek vissza a bakák közé! - És beállt a vezérkarba.
A tisztek kérdezték: - Te mit keresel itt? - S erre azt felelte a
baka: - A császár mondta!
És ha maga a Királyok Királya mondja?

Áhítatok az év minden napjára.
Felekezetközi, nemzetek közötti kiadvány 33 nyelven.
Kiadja a Magyarországi Metodista Egyház.