DICSEKVÉSÜNK TÁRGYAI
(Sarkad-Újtelek, 2012. április 22.)

Lectio: Zsolt 20, 1-10. v. + Ef 1, 1-8. v.
Textus: Róm 5, 1-11. v.
Énekek: 86/1; 86/2-8; 166/1; 151; 424/4-5; 478/1-6;

„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában.”

Szeretett Testvéreim!
Talán nemcsak az én fülemet ütötte meg a felolvasás során a dicsekedés szó, amely háromszor is elhangzott a felolvasott Igében. Számunkra a dicsekvés alapjában véve nem hangzik jól. Nem szeretjük a dicsekvő embereket, különösen akkor nem, ha dicsekvésük hangos, szembetűnő. Sokszor úgy tűnik, hogy a dicsekvésben fennhéjázás, gőg van, ami zavarja a környezetet.
Tulajdonképpen azért zavarhat időnként a dicsekvés minket, mert elfelejtettük azt, hogy lehet alázattal is dicsekedni, lehet alázattal is beszélni dicsőségünkről, vagy dicséretet érdemlő tetteinkről, a velünk történt eseményekről. Miért ne mondhatná el valaki örömmel, hogy előléptetést kapott, vagy miért ne beszélhetne örömmel arról, hogy milyen jól sikerült egy süteménye, a felvételi vizsgája, vagy az a munka, amibe belekezdett? Nem lesz visszataszító az öröme, ha mögötte mégis alázat van, szelídség és jóság van.
Ráadásul Pál apostol úgy beszél a keresztyének dicsekvéséről, hogy azzal nem is magát, nem is a keresztyéneket akarja kiemelni, hanem az élő Istent, aki megajándékozott bennünket.
Ez a dicsekvés pedig ma igenis hiányzik a keresztyének életéből. Éppen az a baj velünk, hogy sokkal hamarabb dicsekszünk a földi javainkkal, a földi életben elért sikereinkkel, mint Isten ajándékaival, mindazzal, amit az élő Isten tett velünk.
A három dicsekvés, amiről Pál ír: „dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében”; „nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is”; „ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában”.
Mindhárom dicsekvés az élő Istenre és az Úr Jézus Krisztus cselekedetére mutat. Arra a kiváltságra, hogy Isten szeretetében élhetünk, annak ellenére, hogy semmit nem tudtunk tenni érte. Ilyen dicsekvéssel dicsekszenek egy nemrég megjelent kötetben olyan szabadult kábítószeresek, akik elmondják, hogy az életük már semmit sem ért, már csak az anyagra tudtak gondolni, és teljesen beszűkült az életük a gondolkodásmódjuk, amikor megismerték Jézus Krisztus szeretetét. Ettől kezdve azonban más emberré lettek, új életet kezdhettek és most kiegyensúlyozott, dolgos, boldog emberek. Így dicsekszenek azzal is, hogy náluk, a terápiás otthonban nem úgy van, mint a börtönben, ahol az új fiúk a csicskák. Náluk az új fiúk vannak kiváltságos helyzetben, nekik többet elnéznek, hiszen ők még nem tudják, nem ismerik mindazt a jót, amit Krisztusban kaphatnak.
Így beszél Pál arról, hogy békességünk van Istennel, mert Isten befogadott a szeretetébe Jézus Krisztus áldozatáért. Ezért van reménységünk afelől, hogy egyszer majd ott lehetünk Isten országában, és részesedünk mindabban a jóban, amit Isten készített az őt szeretőknek.
Így beszél Pál a keresztyének arról az öröméről, hogy Jézus Krisztus által a megbékélés ajándékát kaptuk. Ez a megbékélés az eredeti nyelvben tulajdonképpen a kapcsolat megváltozását jelenti. Azt a dicsekvést, amivel valaki beszél arról, hogy kibékültem a feleségemmel, kibékültem a gyermekemmel, kibékültem a barátommal, sőt: kibékültem az ellenségemmel. Megváltozott a korábbi ellenséges viszony. Csakhogy olyan dicsekvés ez, amelynek elérésében nekünk semmi részünk nem volt. Mi voltunk azok, akik megbántottuk, megsértettük Istenünket, és mégis ő hozott értünk áldozatot. Mi voltunk azok, akik nem akartunk tudomást venni szeretetéről és törvényeiről. Mégsem ránk, hanem Fiára töltötte ki haragját helyettünk. Csakhogy szerethessen minket. Mi voltunk, akik hátat fordítottunk neki, akik elfutottunk tőle, mégis ő jött utánunk, mert tudta, hogy szükségünk van rá, nélküle elveszett az életünk. Hát ez a keresztyének dicsekvése: Isten annak ellenére szeretett, hogy mi ezt meg nem érdemeltük, érte semmit tenni nem tudtunk.
Sőt: mielőtt bármit kérhettünk volna Istentől, mielőtt megszólíthattuk volna, Ő már azelőtt biztosított minket jóságáról, megbocsátásáról és szeretetéről. Ezért adta értünk Fiát, ezért küldte el Jézus Krisztust a világba, hogy általa megismerhessük a Mindenható Isten szeretetének érthetetlen és felfoghatatlan gazdagságát.
Az a dicsekvésünk, hogy Isten szereti az embert, annak ellenére, hogy soha meg nem érdemli. Az a dicsekvésünk, hogy meghallhattuk ezt a jó hírt, elfogadhattuk ezt a megfizethetetlen ajándékot. Az a dicsekvésünk, hogy Isten Jézus Krisztusban bűnbocsánattal és örök élettel ajándékozott meg. De nemcsak minket, hanem mindazokat is, akik készek kinyújtani kezüket Isten ajándékáért. Készek elfogadni Isten kiérdemelhetetlen, kegyelmes szeretetét.
De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is. Ha érthető is az, amit az Isten ajándékáról szóló dicsekvésről hallottunk, mégis fennakadunk ezen a mondaton. Mi dicsekedni való van a megpróbáltatásokkal?
A sorkatonai szolgálat alatt csendben, de megvolt a versengés a különböző századok, fegyvernemek, sőt laktanyák között is. Ki a jobb? Az alattunk levő századszinten olyan századparancsnok volt, aki rengeteget gyötörte a katonáit. Teljesen váratlan időpontokban bejött a századszintre és riadót rendelt el. Amikor mi már régen pihentünk a századszinten egy gyakorlat után, az ő százada még mindig gyakorlatozott. Amikor mi felszerelés nélkül tornáztunk, akkor ők teljes menetfelszerelésben kellett hogy végezzék a gyakorlatokat. Sokszor sajnáltuk őket. Ezt nekik is elmondtuk. Az a század sokszor volt rosszkedvű. Morogtak a kegyetlen hadnagyuk miatt, hogy mennyit hajtja őket.
Azután eljött egy nagy hadgyakorlat az egyik hegyi kiképző bázison. A negyedik század mindenhova elsőként érkezett, minden akadályt könnyen vett. Amely akadályokat a mi századunk csak nagy nehézségek árán tudott legyőzni, azt a negyedik század könnyen átvitte. Egyértelműen övék lett a dicsőség. S hatalmas változáson mentek át néhány nap alatt. Az örökké morgó század hirtelen elkezdte dicsérni a parancsnokát. Elkezdtek azzal dicsekedni, hogy ők mennyit gyakorlatoztak, mennyit küzdöttek azért, hogy ide eljussanak.
Pál apostol valahogy így szól a megpróbáltatásokról. Így dicsekszik azokkal. Mert Istenünk jól tudja, hogy mire akarja felkészíteni az életünket. Jól tudja, hogy minek mikor jön el az értelme. Nem azért próbál, nem azért hoz nehézségeket, gondokat, bajokat az életünkbe, mert nem szeret és nem törődik velünk, hanem azért, mert kipróbálttá, állhatatossá akar tenni, hogy majd akkor, amikor az így nyert tapasztalatokra, az Isten iránt kifejlődött bizalomra szükségünk lesz, akkor mint kipróbáltak állhassunk meg és tudjunk segíteni másokat.
Amikor még erőtlenek voltunk a hitben, meghalt értünk Jézus Krisztus, hogy Isten gyermekei lehessünk. Amikor még életünk Isten ellen lázadt, Jézus Krisztus közbenjárt értünk, hogy Isten szeressen. De miután megbékéltünk az Istennel, mert megbocsátott nekünk, azután méltókká tétettünk arra, hogy próbákkal, küzdelmekkel is tarkított életünkben a hitnek, az Isten iránti bizalomnak egyre magasabb szintjére jussunk el.
S amikor más összeomlana a rá nehezedő teher alatt, Isten gyermekei elmondhatják: Erőm és énekem az Úr. Amikor más csak a reménytelenségről tudnak beszélni, Isten gyermekei elmondhatják: De én hiszem, hogy Isten most sem hagyott el. Amikor más csak a kétségbeesésről és az elmúlásról tudna beszélni: Isten gyermekei elmondhatják, hogy várom Krisztusban a jövőt, és várom a feltámadást és az örök életet. Ezzel dicsekszik Pál, és ez lehet a mi dicsekedésünk is:
Krisztusban megajándékoztattunk olyan ajándékokkal, olyan küzdelmekkel, amelyek segítségével az élő Isten élhetővé, reményteljessé és békéssé tette az életünket.
Ne szégyelljük ház az ilyen dicsekvést. Hanem hirdessük mindazt, amit Isten tett értünk. Hirdessük mindazt örömmel, amit Jézus Krisztus tett velünk. És beszéljünk bátran, hálával arról a reménységről, amely kíséri az életünket, hogy ha véget ér itt földi életpályánk, van már elkészített otthonunk a mennyben, ahová befogadott az Isten Fiáért, Jézus Krisztusért!
Ámen.