HARCOLD MEG A HIT NEMES HARCÁT
(Sarkad-Újtelek, 2011. november 20.)

Lectio: Dán 12, 1-10. v. + 2Tim 3, 1-17. v.
Textus: 1Tim 6, 11-16. v.
Énekek: 468/1; 98/1-4; 348/5; 151; 349/5; 446/1-2;

„Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt. Meghagyom neked az Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus előtt bizonyságot tett azzal a szép hitvallással, hogy tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig. Ezt a maga idején megmutatja majd a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya és uraknak Ura. Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen.”

Szeretett Testvéreim!
Amikor egy háziasszony évek hosszú során át süt-főz, elmondhatja, hogy már értek az ételek elkészítéséhez. De ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem éghet oda a sütemény, vagy nem sózhatja el az ételt.
Ha valaki sok éve már, hogy gépjárműt vezet, akkor elég nagy rutinnal, bátorsággal vezethet. De azt nem mondhatja ki, hogy velem baleset már nem történhet. Sőt inkább, ha valóban tapasztalt vezető, akkor egyre óvatosabb, hiszen gyűjtött már össze elég rossz élményt is ahhoz, hogy elmondhassa: nem csak rajtam múlik, ráadásul én sem mindig teszek mindent jól.
A „velem már ilyen nem történhet” gondolata tesz éppen kiszolgáltatottá, felelőtlenné és sebezhetővé.
Ezért van szüksége az intésre még Timóteusnak is. Pál apostol atyai szeretettel tanítja, inti szolgatársát. Pedig Timóteus nem kezdő hívő. Sokak előtt példa lett a Krisztust követő élete és hite. Pál apostolt elkísérte a harmadik missziói útjára, és komoly áldozatot is vállalt azért, hogy Pállal tarthasson. Pál tehát jól ismerhette munkatársát, akiről meggyőződött, hogy valóban a Krisztus tanítványa. Mégis inti, tanítja. Inti úgy, ahogy csak egy kipróbált, hűséges keresztyént inthet.
„Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket…” A Szentírást alaposan ismerő, a zsidó kegyességben sokaknál jártasabb Pál apostol egy zsidó anyától, zsidó hitben felnevelkedett embernek írja ezeket, aki Pállal együtt jól tudhatta: „Isten emberének” a prófétákat szólították. Egy igen megtisztelő megszólítás volt ez Timóteus számára, benne volt a Szentlélek Isten által vezetett Pál apostol nagyrabecsülése.
De még így is inti fiatalabb szolgatársát Pál. Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket! Mert Isten gyermekei nem feltétlenül kezdő hívő korukban vannak kitéve legjobban a kísértéseknek! A kisgyermekhez hasonlóan a kezdő hívő ember, aki még tanulgatja a lépéseket a hit útján, hamarabb odasiet a Mennyei Atyához, hogy tanácsot kérjen, hogy elpanaszolja küzdelmeit és megvallja bukásait, bűneit.
Ahogy növekszünk, úgy járunk egyre önállóbban, egyre könnyebben, természetesebben, de sajnos ezzel együtt nem egyszer egyre figyelmetlenebbül is. Amire kisgyermekként, kezdő hívőként rácsodálkoztunk, amellett talán ma már úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük. Sem a szépségét, a gazdagságát a hívő életnek, sem a buktatóit, a veszélyeit az útnak, amin járnunk kell.
Ezért hát szükséges az intés. És minél inkább sikeres, egyenes, felfelé ívelő az istenfélő életünk, annál inkább szükséges az intés: te pedig, Isten embere, kerüld ezeket! Mert az eredményes keresztyén élet, a szépen formálódó, hitben engedelmes életnek megvan az a veszélye, hogy magunknak tulajdonítjuk a sikert. Aki pedig magának, emberi erőnek, embereknek tulajdonítja az istenfélő életében elért eredményeket, egy idő után érzéketlenné válik a veszélyekre, elbizakodottá válik a hitében. Már pedig senki nincs közelebb az elbukáshoz, mint az, aki magáról sokat gondol, és magának sokat tulajdonít. Pál apostol fiatal korában megjárta a siker útját. Nagyot bukott benne. Le a lováról, ott, a Damaszkuszba vezető úton, amikor az Úr Jézus Krisztus megállította. És megtanulta, hogy semmit ne tulajdonítson magának. Kivéve a bűneit. A bűnösök között az első, de amikor arról ír, hogy mindenkinél többet munkálkodott, azonnal hozzáteszi: „de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”
A mai napi Ige nem elsősorban a hitben kezdőket, hanem a tapasztalt hívőket inti: „Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket”:
Kerüld a tévtanításokat, amelyek nem akarnak igazodni Krisztus egészséges beszédéhez és a kegyességhez illő tanításhoz. A mindenre rácsodálkozó kisgyermekekhez hasonlóan a sokat tapasztalt emberek is keressük az újdonságokat. Valamit, ami színesebbé teszi az életünket, jobban kiszolgálja a vágyainkat, elképzeléseinket, kimozdít az unalomból, a megszokásból. Ekkor azután különösen fogékonnyá válunk mindenféle újszerű tanításra, ami tetszetős ígéreteket hordoz. Pedig az újdonság önmagában még nem jelent jót és értékeset!
A tévtanítások megszeretésének másik útja, hogy többre becsüljük az embert, aki tanít, mint az Isten Igéjét, amit hirdet. S már nem az Isten Igéjére figyelünk, hanem arra, hogy ezt vagy azt, valamelyik neves ember, úgynevezett „Nagy Ember” mondta, vagy pillanatnyilag látványos sikereket ér el.
A tévtanítások elterjedésére egy szomorú, minden keresztyént megítélő példa az, amikor Dél-Afrikában 1824-ben egy kis csoport kezdte igényelni, hogy a fehérek a feketéktől elkülönülve vegyék az úrvacsorát. 1857-ben már zsinati határozat mondta ki ennek törvényességét, az Isten Igéjével ellentétben. Ennek következménye lett aztán a törvényerőre emelt faji megkülönböztetés, az apartheid, ami ellen azért sok keresztyén küzdött Dél-Afrikában is, sokszor fehérek is, akár életüket is áldozva a Krisztus igazságáért. A mai istentiszteleten a hitvallást abból az 1986-ban elfogadott Belhari Hitvallásból mondtuk együtt, amelyben a dél-afrikai keresztyének hitet tettek amellett, hogy a tévtanításokkal szemben egyetlen mentség van: Visszatérni minden szempontból a teljes Szentíráshoz, és úgy követni Krisztust. Mert Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz!
Isten embere! Kerüld a tévtanításokat, amelyek valamit kiragadnak az Igéből és arra teszik a hangsúlyt!
De kerüld a felfuvalkodottságot is! Azt a gondolatot, hogy nálad jobban már senki nem tudja a hit útját! Ez a kísértés is a tapasztalt hívők kísértése. Akik el sem tudják képzelni, hogy a gyülekezetbe náluk később bekerültek akár előrébb is juthattak az Isten Igéje ismeretében, a kegyes, szent életben. Vagy el sem tudják képzelni, hogy Isten másnak a nem üdvösségre tartozó dolgokban más utat adott, mint nekik. Isten embere, kerüld a felfuvalkodottságot! Kerüld a beszédben mindig győzni akarást! Sőt, tulajdonképpen ennél sokkal erőteljesebben fogalmaz Pál: menekülj el tőle, messzire kerüld el, fuss el tőle! Tudatosan menekülj az irigységtől! Mégha irigylésre méltó is, hogy más, talán éppen fiatalabb szabadabban meg tudja élni a keresztyén életét, mint te! Menekülj az irigységtől, menekülj a viszálykodástól, menekülj attól, hogy neked legyen mindig igazad! Mert csak Istennek van igaza! A felfuvalkodottság előbb-utóbb nemcsak viszálykodást, hanem istenkáromlást is szerez, gonosz gyanúsítgatásokat és mindenféle felelőtlen kirekesztő tanításokat! Isten embere, kerüld ezeket!
Kerüld a kegyességgel való nyerészkedést is, azaz fuss el, menekülj el azoktól a gondolatoktól, ajánlatoktól, amelyek azt sugallják, hogy az istenfélelmeddel, a kegyes életeddel bármit kiérdemelhetsz, bármire jogot tarthatsz! Isten valóban megajándékoz bennünket kegyelmi ajándékokkal. Mindenkinek adni akar különböző Lélek által munkált kegyelmi ajándékot, amivel építhetjük a gyülekezetet, az Isten népét. S akinek ez különösen is látványosan adatik, hajlamos lehet arra, hogy ezáltal magát valami sokra tartsa. Így tartották magukat sokra a farizeusok, akik szerették az elül ülést, akik várták kegyes életük elismerését, és ezért különböző kiváltságok megnyerését.
Kerüld mindezeken túl a meggazdagodás vágyát. Mi, istenfélő emberek, tudunk arról, hogy Isten megáldja az istenfélőket. Az azonban már a mi szívünk vágyaiból ered, hogy mi akarjuk Istennek megmondani, hogyan áldhat meg bennünket. Sehol sincs a Szentírásban, hogy Isten áldása feltétlenül a gazdagság, a gondtalan jólét. Lehet az is. De nemcsak az. Ha azonban mi akarjuk megmondani Istennek, hogy mivel áldjon meg, akkor egy idő után mindent, ami annak eléréséhez vezet, Isten áldásának mondunk, tartunk. Még a bűnt is. Így kísérthet meg egy utcán talált tömött pénztárca, amelyre azt mondjuk: Isten megajándékozott… Ahelyett, hogy megkeresnénk a jogos tulajdonosát, helyette a becstelenség útját mondjuk áldottnak… Ilyen gondolkodással pedig lassan a hazugsággal, csalással, tisztességtelen úton szerzett vagyont, hatalmat, tisztséget is Isten áldásának mondjuk, pedig köze sincs Istenhez, hanem csak a mi kapzsiságunkhoz, nagyravágyásunkhoz, önző, kívánsággal teli szívünkhöz. Igen, Isten embere, kerüld a pénz szerelmét, mint minden rossznak gyökerét!
Menekülj, ezektől, amíg lehet, amíg rabul nem ejtenek!
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a felolvasott Ige egy szép liturgikus szöveg, talán tisztségviselők beiktatásakor használták. S lehetséges is, mintegy emlékeztetésül írta Pál Timóteusnak: emlékezz, honnan indultál! Emlékezz az előtted jártak tanácsaira, tapasztalatira!
Feltétlenül szükségünk van a Szentírás, a teljes Szentírás folyamatos, rendszeres tanulmányozására, valamint a hitvallásaink ismeretére és tanulmányozására, hogy legyen kéznél fegyver, amikor harcolnunk kell a kísértéseinkkel szemben.
Mert a keresztyén élet nem unalmas, alvó élet, hanem harc. Harc, amelyet győzelmes Krisztusunk oldalán vívunk. Ebben a harcban vannak sebesülések. Vannak bukások is a győzelmek mellett. Vannak nagy sikerek és újra kiújuló küzdelmek. Vannak fáradtságos, hosszú időn át elnyúló, kevés eredményt nyújtó vívódások és mellettük gyors és látványos sikerek is. Van, akinek ezt nehezebb megvívni, a másiknak pedig azt.
De azért kell a hit nemes harcának részeként megragadni az örök élet bizonyosságát, mert bár jóllehet bukásokkal tarkított ez a keresztyén élet, s a sok harc közben nem mindig látjuk a végső győzelmet, mégis azzal a hittel járhatjuk életünket, hogy győzelmes Krisztusunk már elkészítette az örök hazát a benne bízóknak.
A fontos az, hogy tudjuk, kinek az oldalán állunk. Fontos, hogy tudjuk, kinek a parancsait hajtjuk végre, kinek a tanácsát követjük, és kinek a fegyvereivel harcolunk. „…törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre… …tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig.” Ámen.